NEW BLOG

Mivel minden vég egy új kezdet, így ez a blog bezárta is valami újat hozott létre. Igen. Egy új blog(: Nézzetek be, ha érdekel és kíváncsiak vagytok rá. 

http://sus-peony.blogspot.hu/

TWELFTH CHAPTER

A legmeghatóbb dolog, amit egy legjobb barát mondhat: -amikor meghalok, ne gyere közel a testemhez. azért, mert a kezem nem lesz képes már letörölni a könnyeidet!

Örökké!

Hope Bell

[ Zene ]

A búcsúzás sosem könnyű. Sosem volt az, és soha nem is lesz, s aki mást mond, az hazudik. Ha valaki ezt biztosra tudja, hát az én lennék. Louis kezét szorongatva léptünk be a fehér épületbe, de Faith kórtermének ajtaja előtt megtorpantam. Tudtam.. éreztem, hogy bent olyan dolog vár rám, amire nem készültem fel. Valami, amire lehetetlenség felkészülni. Könnyeimnek nem engedtem utat, helyette inkább felvettem a már jól megszokott állmosolyt, amin pontosan jól tudtam, hogy mindenki átlát, de.. így talán megkönnyítettem a körülöttem lévők dolgát. Elég, ha mindenki Faith miatt aggódik. De amikor az ágyhoz értem, melyen legjobb barátnőm Harry karjaiban feküdt, s végig simítottam gerincén, már tudtam, s nem bírtam parancsolni a testemnek. A sós cseppektől nem láttam semmit, térdem remegett, s mikor már azt hittem végleg összecsuklom, valaki az ölébe kapott. Egyedül a sikítást tudtam elfojtani, de azt is csak addig, míg meg nem éreztem a hideg levegőt az arcomon. Perceken belül a talajt is megéreztem a lábam alatt, majd egy finom érintést az állam alatt. Fejemet felemeltem, de alig tudtam kivenni Louis arcának vonásait. Nem láttam át a könnyeimen. Ujjaival próbálta eltüntetni az arcomon lefolyó cseppeket, de azokból egyre több és több lett, s miután ezt ő is észrevette, egyszerűen csak magához vont.

- Hope, kérlek ne sírj!

- Faith.. – szipogtam, s kedvem lett volna visszafutni, hogy lássam, mindenki mosolyog és csak egy nagyon rossz tréfa áldozata lettem.

-Ő sem szeretne így látni, hidd el nekem. – homlokon csókolt, majd mikor úgy látta eléggé lenyugodtam vissza akart vezetni a kórházba.

- Haza akarok menni. – suttogtam, s mondandómra értetlenül nézett rám. Nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer mozdulatlanul kellene látnom. Tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy rendesen lenyugodjak, de hát egy kórházban nem tombolhatok, nem igaz? Louis aprót bólintott, nem kérdezősködött többet, s ezért nagyon hálás voltam neki. Fejemet a kocsi hideg ablakához fektettem,  s most hagytam, hogy a könnyek újra végigfolyjanak már amúgy is nedves arcomon. Ennek az egésznek nem lett volna szabad így történnie.. nem neki kellene ott feküdnie! Miért, mindig a jó emberekkel történik minden rossz, miért nem lehetne most az egyszer minden úgy, ahogy azt szerettük volna? Csak most.. egyetlen egyszer. Faith boldogan élhetne Harry-vel, leélhetné azzal az emberrel az életét, akiről mindig is álmodozott. És Harry.. Harry végre megtalálta maga mellé a tökéletes lányt, akit már annyira várt és keresett. Mi igazságos van az életben? Az égvilágon semmi! Nincs boldogan, amíg meg nem… Akaratlanul is a mellettem vezető fiúra emeltem a tekintetem, s ekkor vettem észre, hogy a könnyeim is alábbhagytak, ahogy a harag kezdte átvenni a szomorúság helyét. Láttam az arcán, hogy mennyire fáj neki így látnia, de fogalma sincs róla, mihez is kezdjen velem és ezzel az egész helyzettel. Annyira szerettem volna elvenni az összes fájdalmát, le akartam mosni az aggodalmat az arcáról.. pont úgy, ahogy Faith-nek is. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is vagyok én itt a Földön, aztán találkoztam egy lánnyal, aki sosem adta fel, aranyosan bánt az emberekkel, szeretett, s viszont szerették, mert képtelenségnek tűnt, hogy Faith Smith-et ne szeressék az emberek. Azt hittem azért vagyok itt, hogy segítsek neki megvalósítani az álmait, hogy mindig mellette legyek, amikor szüksége van rám. De megbuktam.. egyáltalán nem tudtam neki segíteni. Nem szabadítottam meg a fájdalmaitól, nem tehettem semmit, s ezt most is utálom.. ezt a tehetetlenséget. Ugyan úgy nem tehetek semmit Louis bánata ellen, ahogy egykor a barátnőmet sem tudtam megszabadítani a fájdalomtól. És, ha nem azért vagyok itt, hogy segítsek másoknak.. akkor, mégis, mit keresek én itt? Elmélkedésemből a nyitódó ajtó hozott vissza, amit Louis óvatosan nyitott ki, nehogy leesem a fejem. Felnéztem gondterhelt arcára, s felém nyújtott kezéről tudomást sem vettem. Elfutottam mellette, fel az emeltre, s hetek óta először nem az ő szobájában kötöttem ki, hanem a sajátomban, amiben igazából csak egyetlen éjszakát töltöttem el. A legelső napokban nem akartam tudomást venni Louis közeledéséről, hiszen én nem ezért jöttem ide. Tény, hogy számomra ő volt a világ leghelyesebb embere, az ő hangja volt számomra a legmegnyugtatóbb, de valahogy helytelennek éreztem, hogy vele foglalkozzam, ezzel is lemondva az értékes időről, amit még Faith-tel tölthettem. Aztán, szinte egyik napról a másikra változtak meg a dolgok, s már megszokottá vált, hogy mindig egymás mellé ülünk, fürdés után mindig az ő szobájába térek be, hogy mellette aludhassak el, s reggel mellette kelljek fel, s hogyha sétálni megyünk, mi mindig kicsit lemaradunk hátul, s nem csak azért, hogy zavartalanul beszélgethessünk, hanem, hogy figyelhessünk az előttünk ugráló gyerekekre. Igaz, hogy általában mi voltunk a legnagyobb hülyék, hogy elevenségünket egymás kergetésével csillapítottunk, hogy a ház általában tőlünk zengett – vagy a nevetésünktől, vagy a megjátszott veszekedések miatt, vagy a sikításoktól, melyek tőlem származtak, mikor Louis elkapott és megcsikizett, mivel mindig ez volt a büntetésem, ha elmertem futni előle – de mindketten kötelességünknek éreztük, hogy vigyázzunk azokra, akiket szeretünk. Kulcsra zártam az ajtót, majd csukott szemmel csúsztam le rajta. Hajamba túrva kezdtem el újra sírni, s fejemet megrázva méltatlankodtam, hogy vajon, honnan van ennyi könny a szemembe? Bár tudtam, hogy ez még napokig így fog menni..

- Hope, engedj be! – észre se vettem, hogy dörömbölnek az ajtón, míg meg nem hallottam a kiáltást.

- Menj el, Louis! – ordítottam vissza.

- Miért csinálod ezt? – ennek a lágy hangnak - amit általában akkor használt, ha meg akart győzni valamiről, vagy ha szeretett volna valamit tőlem – nem szoktam tudni ellenállni, s ezt ő is tudta. De most más volt a helyzet. Most annyira utáltam magam, amennyire tőlem telt, ezért cseppet sem akartam, hogy bárki is ennyire kedvesem beszéljen velem. Nem érdemeltem meg.

- Csak menj el! – elhátráltam, remélve, ha minél messzebbre kerülök az ajtótól, a túloldalon álló személy tudni fogja, hogy most tényleg az a legjobb, ha békén hagy és távozik. Percekig néma csend volt én pedig egy sóhajtás kíséretében helyet foglaltam a hatalmas ágyon.

- Nem!  - jött egy most már határozottabb hang kívülről, én pedig az első dolgot, ami a kezem közé került az ajtóhoz vágtam.

-  Mi a franc folyik itt? – társult egy mélyebb hang az előzőhöz. Visszajöttek. Én pedig itt tombolok, s rájöttem, hogy ez igazából egész jó érzés, s sorjában vágtam dolgokat a falhoz, ezzel is tompítva a kinti beszélgetés – vagy inkább kiabálás - zaját. Mikor már eléggé kiőrjöngtem magam bedobáltam a bőröndömbe a cuccaimat. A felfordulással, amit okoztam mit sem törődtem és reméltem, hogy az ajtó túloldalán nem vár senki. Lassan nyomtam le a kilincset, de a kisurranás, nem sikerült olyan jól és láthatatlanul, mint terveztem, mivel Louis még mindig ott ült közvetlen az ajtóm mellett. Tudtam, hogy nem mehetek el úgy, hogy nem beszélek vele, de ez tűnt a legegyszerűbbnek. De persze semmi sem mehet ilyen simán.. ugyan, miért könnyítené meg az élet a dolgunkat? Ebben a pillanatban ráébredtem, hogy az egész világot utálom, de jobb, ha ezt az utálatot nem másokon vezetem le. Főleg nem azokon, akiket szeretek. Így ezeket az érzéseket elfojtom, s majd otthon folytatom az őrjöngést. Igen.. úgy terveztem, hogy hazamegyek. Vissza Magyarországra.

- Lenyugodtál? – kérdezte a fiú, aki szebbé tette itt levő napjaimat, s most épp arra készülök, hogy minden magyarázat nélkül elhagyom.. fantasztikus ember vagy Hope Bell. Így tovább, biztos sok barátod lesz a közeljövőben.

- Mondjuk. Figyelj, Louis, elmondanám, mi a helyzet, de úgy sem értenéd meg, szóval..

- Elmész. – még mindig a földön ült, rezzenéstelen arccal, tekintetét rám sem emelte. Bár meg tudtam érteni, én sem szívesen néztem volna tükörbe, hogy lássam magam. Leguggoltam hozzá, hogy még utoljára a szemébe nézhessek. Nem akartam úgy elválni tőle, mintha ellenségek lennénk. Szerettem, bármit is készültem tenni.

- Ne haragudj. – kék szemét végre rám emelte, én pedig igyekeztem nem elgyengülni. Egy hosszú csókot leheltem homlokára, mélyet lélegeztem jellegzetes illatából, majd az ajtó fele vettem az irányt.

Már egy éve vagyok újra itthon, de cseppet sem érzem  jobban magam. Azt hittem, ha eljövök Londonból a fájdalmat is otthagyhatom, de minden csak sokkal rosszabb lett. Nem csak Faith hiányzik, hanem minden más is, amit magam mögött hagytam. Kezdtem úgy érezni magam, mint Bella, mikor Edward elhagyta, ő pedig hatalmas lyukat érzett a mellkasába, s attól félt, hogy a lyuk által darabokra szakad szét. A különbség csak az, hogy ha én lennék Bella, Alice hagyott volna el, én pedig menekültem volna Edward elől. A hasonlat, amit használtam, még saját magam számára is nevetségesnek tűnt, így egy apró kínos kacaj hagyta el a számat, amit drága anyám is észrevett, s felvont szemöldökkel pillantott rám. Régen, mielőtt a dolgok… megváltoztak, ennek a kis kacajnak a hallatára, velem együtt nevetett volna, bár nem tudta mit találtam olyan viccesnek. Most viszont minden mozdulatomat, aggodalommal a tekintetében követte végig, s már tudtam miért nem szerette Faith, ha így nézek rá. Szerettem volna megmondani neki, hogy most már értem.. hogy már nem fogok így nézni rá, de nem tehettem. Már egyáltalán semmit sem tehetek, ami vele kapcsolatos. Hiányzott. Kimondhatatlanul hiányzott, mintha a másik felemet veszítettem volna el. Több volt, mint egy legjobb barát. A testvérem volt. Az emlékek újra ellepték az elmémet, így a kanalat visszahelyeztem az érintetlen müzlis tálamba, s a szobám felé araszoltam, mielőtt anyám észrevenné kiszökni készülő könnyeimet. De ezt sem úszhattam meg olyan egyszerűen.

- Egy falatot sem ettél. Megint. – konyharuhába törölte a kezét, miközben felém fordult, hogy alaposan szemügyre vegyen.

- Nem vagyok éhes.

- Ó nem, Hope! Most nem úszod meg ennyivel! Ülj vissza! – parancsolt rám én pedig jól nevelt kislány módjára helyet foglaltam, pedig most legkevésbé ehhez a beszélgetéshez volt kedvem. –Tudom.. hogy mennyire elleneztem ezt az egész londoni utat, de.. nem bírom ezt nézi tovább. Így most én kérlek, hogy menj vissza. – tekintetem értetlenül emeltem rá, majd egy sóhajtás után folytatta.  – Szerintem Faith ezt akarná? Hogy azzal ostromold magam, mindenről te tehetsz? Biztos vagyok benne, hogy nem. Azt szeretné, hogy boldog legyél, bárhol is vagy. Az egész barátságotok arról szólt, hogy ki hogyan tudna mosolyt csalni a másik arcára. Te megtetted, amit tudtál, elmentél vele álmai városába, ahol szerelemre talált. Ahol te is szerelmes lettél. Sosem mondtad ki, de tudom, hogy így van. Az anyád vagyok, elég az arcodra néznem és minden érzelmet leolvasok rólad. Valamiért az az érzésem, hogy Faith azt szerette volna, ha haza sem jössz. – Ebben igaza volt, sőt igazából mindenben. Drága barátnőm mindig arról áradozott, s próbált meggyőzni, hogy mennyire összeillenék Louis-val, de én mindig csak azt hajtogattam, hogy rám se nézne, hogy ő Eleanorral tökéletes. Miután ők szétmentek, még utána se jutott eszembe egyszer sem, hogy csekély esélyem is lehet. És valami csoda folytán kiderült, hogy még is van. Legjobb barátnőm megtanított, hogy az élet rövid, hogy élvezzem ki a kis dolgokat is, s hogy ne féljek szeretni. És most pont ezt fogom tenni. Pontosan arra készülök, hogy valakinek a kezébe adom a szívemet, amivel azt fog tenni, amit akar. Vagy összetöri, vagy megkapom cserébe az övét. Szerettem volna megköszönni Faith-nek, hogy megtanított rá, hogyan kezeljem az életet, de már túl késő volt. Újra sírni kezdtem, ahogy már két hónapja megállás nélkül, minden egyes nap is tettem, majd anyám karjaiban kötöttem ki.

- Szeretlek, anya!

- Én is szeretlek, kicsim. Menj csomagolni.  – biztatóan rám mosolygott én pedig futva indultam pakolni.

Egész úton azon járt az agyam, hogy ne késsek el.. mert, végül is Louis sztár, bárkit megszerezhetett magának ennyi idő alatt. Közeledett December 24.-e - amiről nekem már előbb jutott eszembe az Ő szülinapja, mint az, hogy közeleg a karácsony – s így a srácok az idei év utolsó fellépésén vesznek ma részt, ahol meglephetem őket. Első utam azonban nem feléjük vezetett, hanem a legjobb barátnőmhöz, s utam közben nem tudtam megállni, hogy be ne menjek kedvenc helyére. Két forró csokival a kezemben léptem ki a Costa feliratú ajtón. Mikor a sírjához értem, az egyiket lehelyeztem a padra, mintha mellettem ülne. Elég volt elképzelnem, hogy ott van, s egy kicsit máris jobban éreztem magam.

- Egészségedre. – emeltem magasba a poharamat, de a látvány, hogy az övé nem mozdul, letörölte arcomról a halvány mosolyt. Megköszörültem a torkomat, majd beszélni kezdtem. – Hát.. újra itt vagyok, ahogy azt te is akartad. Sőt, a vicc az egészben, hogy anya szinte kilökött az ajtón. Vicces nem? Na mindegy.. épp a srácokhoz igyekszem. Hiányoznak, ahogy.. ahogy te is. Nagyon hiányzol Faith, komolyan mondom. – a szél felerősödött, ezzel majdnem felborítva a mellettem elhelyezett, poharat, amit neki szántam. – Rendben, rendben, nincs több sírás, ígérem! Hoztam neked valamit. – előkotortam a táskámból egy nyakláncot, melyen egy végtelen jel ékeskedett, ami úgy éreztem, hogy tökéletes szimbóluma a barátságunknak, mivel az ujjunkra is ezt a jelet varratunk fel. Örökre magunkra varratuk a másikat. A nyakláncot egy művirágra kötöttem, hogy mindkettő örökre megmaradhasson. – Remélem tetszik. Én hordom az enyémet. – azzal akaratlanul is a mellkasomhoz nyúltam, ahol a lánc helyezkedett el. – Sosem fogom levenni. Nagyon szeretlek Faith Smith! Örökre! – Azzal hátat fordítottam, s elindultam.

A koncertről ugyan késtem – elég sokat, mivel csak az utolsó két számra értem oda – de mikor a srácok lejöttek a színpadról, s szembe találtam magam velük, az minden percnél többet ért, s mikor tekintetem találkozott Louis kéken izzó szemével, tudtam, hogy nem késtem el. Meglepetten pislogott párat, majd arra az igazán szívből jövő mosolyra húzta a száját, amit imádtam. Ilyenkor igazán lélegzetelállítónak találtam. Felkapott, s megpörgetett a levegőben, nekem pedig egy év múltán végre igazi, őszinte kacaj hagyta el a számat. Mindannyian boldogan üdvözöltek, kivéve egyetlen embert. Harry bocsánatkérően fúrta bele zöld íriszét az én kék szemeimben, s én mindezt annak tudtam be, hogy mindennek egy olyan embert vesztettünk el, akit nagyon szerettünk, s sosem felejtünk el. Majd megjelent mellette egy barna hajú, kék szemű lány, aki boldogan nyomott csókot Harry ajkaira, s engem elkapott a düh. Tényleg ennyi lett volna? Ilyen gyorsan túl van élete szerelmén? Már épp arra készültem, hogy behúzok neki egyet, mikor megláttam szemében a könnyeket. Nem.. nem úgy volt, ahogy én először gondoltam. Nincs túl rajta, de neki is túl kell lépnie. Így ahelyett, hogy neki estem volna, megöleltem, ő pedig viszonozta azt. Mikor újra, könnyes szemekkel egymásra néztünk, tudtam, hogy egyikünk sem fogja őt elfelejteni soha. Bennünk fog élni. Örökké.

ELEVENTH CHAPTER

A dolgok folyton összetörnek. Üveg, tányérok, autók. Összetörheted a jeget, vagy megtörheted a csendet. Ezek fájdalmas dolgok? Néha, ritkán talán. De van, hogy az ígéretek is megtörnek. Összetörik a szíved. Ezek fájdalmas dolgok?.. El sem tudjuk mondani, mennyire.

Az utolsó dal...

Harry Styles

[ zene ]

Megtanította az élet, hogy sosem olyan, amilyennek látszik. Amikor boldog vagy biztos, hogy lesz valami, ami ezt totálisan romba fogja dönteni és az életed akkor fenekestül felfordul és a boldogságból kín lesz. Ez történt velem egy évvel ezelőtt, amikor is elvesztettem őt. A szerelmemet. Faith kijelenthetem, hogy az általam ismert legerősebb lány volt, s tűrt ameddig csak bírt. Elgyengült teste a végsőkig harcolt velünk egyetemben, de akkoriban teljesen másképp láttam az állapotát, ahogy a dolgokat is. Mérhetetlenül dühös voltam és ahelyett, hogy vele maradtam volna a nehéz percekben csak járkáltam a városban. Sokakban kételyek éltek, hogy miért nézek ki úgy, ahogy vagy csak kérdésként merült fel életükben az, hogy Vajon Harry Styles miért van folyton az utcán? Hol vannak a barátai?  Ha nem járkáltam, akkor csak otthon ültem és bámultam a semmibe, a tájba és a boldog párokat figyeltem, miközben az én szívem majd megszakadt. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy elveszítem őt és ebbe még jobban fájt beletörődni. Nem gondoltam volna, hogy boldog lehetek ezek után és teljesen reménytelennek gondoltam, hogy nélküle éljek. Félreértés ne essék, nem gondolkodtam öngyilkosságon, mert Faith többek között megtanított valamire. Becsülni az életet. Halála után a fiúkkal szó nélkül létrehoztunk egy alapítványt, amit azóta is szorgosan működtetünk az Ő emlékére. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor rá kellett jönnöm, hogy már csak elernyedt teste fekszik karjaim között, s lelke már rég az angyalok között nyugszik. Nem tudtam, s őszintén nem is akartam tudni, hogy milyen kínkeserves fájdalmak közepette élte életét, amit édesanyjának köszönhetően kissé megismerhettem. Egy napló volt csupán, amit rám bízott, amit Ő vezetett néhanapján, amikben csak apró jelzők szerepelnek, hogy már elege van.
- Héé, mosolyogj már. - suttogta lassan, szája cserepes volt a folyadék hiánya miatt. Arcomra apró mosolyt erőltettem, miközben szorosan öleltem magamhoz. Apró teste még kisebbnek tűnt magam mellett és már arca is beesettebb volt, mint valaha bármikor is, de ugyan azokat a szavakat tudtam csak neki suttogni, amiket régen.
- Gyönyörű vagy. - persze ezt nem hitte el. Egyszerűen megmakacsolva magát bokszolt bele a vállamba, mert azt hitte, csak azért mondom, hogy jobban érezze magát. De ez nem így volt. A szememben sosem volt beteg. Mindig egy egészséges lányt láttam magam előtt, pont olyat, amilyen az álmomban volt.
- Mindenki meghalt a kezelések közben. Vagy csak utána. - suttogta ismét könnyáztatta arccal, míg szemei folyamatosan tartották a szemkontaktust. Összeráncolt homlokom láttán nyelt egy aprót és száját ismét beszédre késztette. Tudtam, hogy nehezére esik a beszéd és szenved, de ennek ellenére az utolsó napokban minden információt készségesen megosztott velem, ami arra késztette, hogy az életet válassza a kezelések sokasága helyett. Liamnek sikerült észhez térítenie. Napokig kerültem Faith-et, amit fogalmam sem volt, hogy miért tettem. Tudtam, hogy rosszul cselekszem, ahogy azt is, hogyha most belépek a szobájába, akkor menten összesek és sírva fakadok. És pont ezt nem akartam sem én, sem Faith. Tudta, hogy visszatérek hozzá, csupán idő kellett, hogy erőt merítsek és úgy álljak elé, ahogy azt ő szeretné. - A legelső műtétem után egy lánnyal kerültem egy szobába. - az emlék miatt egy igaz mosoly kerekedett arcára, amit örömmel fogadtam. - Az intenzívre tett minket a dokink, hogy a kicsik ne zavarjanak este, ha esetleg sírnának, így gondolhatod milyen luxusban volt részünk. Claire igazi hős volt a szememben miután mesélt magáról és arról, hogy milyen beteg. - arca elkomorodott, körmeit kezdte piszkálgatni. - Harry én azt a lányt nyávogósnak hittem, amikor még csak a rutindolgokat végezték el rajtunk. Tudod...infúziós cső felhelyezése és a többi.
- Túlreagálod. - mormoltam, számmal egy csókot hintettem fejére, amit ott is tartottam utána.
- Ez most az én mesém. - korholt édesen.
- Bocsánat. - szabadkoztam, miközben újabb csókkal leptem meg.
- Csak vicceltem, tudod. Szóval... - sóhajtott. - Mellrákja volt és előtte isten tudja mennyiszer műtötték őt, de velem ellentétben neki rosszindulatú volt. Akkor tudod mennyire örültem, hogy nem vagyok a helyében? Hogy csak jóindulatú a daganatom? És elképesztő volt, hogy ő már másnap haza is mehetett. Egy napig voltam még bent és utána felvettük a kapcsolatot. Tudod... - sóhajtott ismét, hangja keservesen hangzott. - valamennyire sorstársak voltunk. A beszélgetések során elmesélte, hogy azok a lányok, akikkel a kemoterápián találkozott, mind meghaltak. Nem élték túl. Claire igen. Egy évig nem írtam neki, pedig a fejemben volt. Tudni akartam, hogy mi van vele és ez az érzés nem szűnt. Amikor rávettem magamat, hogy az adatlapjára menjek és írjak neki csak gyászos idézeteket láttam. Meghalt. Évekig harcolt és kezeltette magát és mégis meghalt. Ez adott egy löketet, hogy nemet mondjak a kezelésre, amikor a doktor az öt százalékos eséllyel jött. Semmi szükségem nem volt arra, főleg, hogy én nem lettem volna olyan erős. Valahogy éreztem, hogy ez lesz a sorsom, de sajnálom, hogy ezáltal megannyi embernek okozok fájdalmat. Ezért sem vagyok már fent egyetlen egy közösségi oldalon sem. Nem akarok gyászos posztokat, amivel tudatják a többiekkel, hogy meghaltam. Olyan lehangoló és nem is tudom. Nem akarom, hogy így emlékezzenek rám.
- Jaj, bébi. - sóhajtottam, s ajkamat sürgetően tapasztottam rá ajkára. Nyelve azonnal megtalálta a szokott ritmusunkat, ami még így is vállalható volt állapotát nézve. A csókja még mindig olyan szenvedélyes volt, mint először és akármennyire is szerettem volna testi kapcsolatot is, visszautasított. - Senki sem fog így emlékezni rád. - ziháltam. - Mindenkinek egy kedves, megértő lány fog egyből feléledni a szeme előtt, aki olyan erős és bátor, mint senki e világon.
- Te jól leszel? - suttogta ajkamra, szemei tágra nyíltak, míg figyelték az enyémet. Nem hazudhattam neki, hiszen megígértem, hogy nyílt leszek hozzá és bármi bajom is van, azt egyből elmondom neki.
- Értem ne aggódj. 

- De aggódom. Ne kérj olyat, amit nem tudok megtenni! Fontos vagy számomra, és ahogy mindenkitől tőled is megkérdem még egyszer, ha kell. - korholt, hangja élesebb volt, mint bármikor máskor.
- Talán. Nem tudom mit kéne erre mondanom Faith. - idegesen dőltem hanyatt, míg hajamat vadul túrtam valami válasz reményében. Faith könyökére támaszkodva tekintett rám, s élettelen hajzuhataga arca elé omolva takarta el előlem vadul csillogó szempárját. - Nem hittem volna, hogy ennyire beléd habarodom, bébi.
- Imádom a hangodat hallgatni. - fejét mellkasomra helyezte, kezét átvetette rajta. - Főleg, amikor bébizel. Még senki sem becézett így, szóval érezd magad megtisztelve.
- Örülök, hogy az előttem lévő seggfejek nem vetették be a titkos szót, amit most én használok. - kuncogtam, s ujjaim vadul járkáltak fel, s le a hátán. - Faith?
- Hmm?
- Miért nem akartál velem lefeküdni? - aggódva ejtettem ki szavaimat, hiszen nem akartam semmit sem elszúrni. A rádióból lágy, ismerős dallamok hallatszottak. Egyből felismertük mind a ketten. A Little Things egy pillanatra mindent elfeledtetett velünk.
- Nem akartam, hogy még nehezebb legyen neked. Csak ennyi, hidd el semmi más oka nem volt. - lélegzetét éreztem mellkasomon, míg ujjai vadul gyömöszölték az oldalamat. Egyik lábát átvetette a lábamon, így összekulcsolva őket. Ujjaimat összefűztem apró testén, míg ajkammal a fejét csókolgattam. - Fáradt vagyok. - suttogta.
- Aludj egy picit. Majd felkelek, amikor a többiek megérkeznek, jó?
- Rendben. - fejével felém nézett, apró mosollyal illetett meg. - Szeretlek Harry Styles, ezt ne felejtsd el, rendben? - kuncogva hajoltam közelebb hozzám, s ajkaimat övére tapasztva csókoltam meg.
- Rendben. - feleltem egyszerűen, majd egy sóhaj kíséretében helyezkedett vissza előző pozíciójába. Ujjaim nyugodtan pihentek rajta, míg szuszogása meg nem nyugtatott. Egy pillanatra hunytam le a szememet, s hirtelen nyomott el vele együtt az álom. Nyugodtsággal töltött el, hogy itt van velem, hogy ölelhetem és érezhetem őt.
- Sziasztok! - halk motoszkálásra nyitottam ki csak a szememet, amikor megpillantottam a többieket, hogy könnyes szemmel figyelnek bennünket. Lábamat kicsit megmozdítottam, ami elernyedt már Faith kicsiny súlya alatt.
- Hello. - motyogtam, s nagyokat ásítva próbáltam felébreszteni magamat. Mennyit aludhattam?
- Pihentek? - mosolyodott el Hope, amint mellénk lépett, s kezével végig simított a rajtam fekvő lányon. Szeme elkerekedett, s ujjai hirtelenjében kezdtek el remegni. Liam lépett közelebb hozzánk s én mit sem értettem az egészből semmit. Levegőmet visszatartottam, s nem éreztem mást, csak szívem heves dobogását. Nem lélegzett.
- Louis vidd ki innen Hope-ot. - parancsolt rá barátunkra, aki nem tétlenkedve kapta ölébe a szőkeséget, aki arcán lecsorduló könnyeitől már mit sem látott. Én is sírtam. Arcomon végig folyó könnyeim sem térítettek észhez. Csak szorítottam őt. - Harry.- rázta meg a testemet. - Engedd el. - suttogta, de nem voltam képes rá.

- Mr. Payne. - Dr. Brooks hangja csatlakozott a szobában tartózkodókéhoz egy talán két perc elteltével. - Őszinte részvétem mindannyiuknak.
- Azt hi-hiszem a barátom. - dadogott, s tudtam, hogy ő is megtört. Annak ellenére, hogy nem tudtam Faith alakján kívül senkire sem figyelni ismertem őket annyira, hogy tudjam őket is megviselte szerelmem halála. De a francba is! Itt van a kezemben. Talán csak...csak mélyen alszik. - Szerintem sokkot kapott.
- Harry. - rángatták meg ismét a testemet, ami csak még jobban tudatta velem, hogy a kezemben tartott lányt szorítsam. Nem bírtam lazítani szorításomon, csak abban reménykedtem, hogy feljajdul és minden rendben lesz. - Harry, kérem, engedje őt el. - szólított meg ismét. Tekintetemmel felé fordultam, de könnyeimnek nem tudtam határt szabni.
- Csak alszik. - suttogtam, hangom rekedt volt. - Azt mondta, hogy fáradt. - győzködtem, de arcán láttam azt a bizarr reménytelenséget. - Csak mélyen alszik. Mindjárt felkel. Ugye? - ő volt az utolsó mentőövem. Belé kapaszkodhattam csak, egy orvosba, aki meggyőz arról, hogy minden rendben van.
- Őszinte részvétem, Mr. Styles. - karját a karomra helyezte, míg valamilyen tűt nyomott belém. A folyadék szép lassan hatolt bele a testembe, s kezdtem megint úgy érezni, hogy lassan elnyom az álom. Még mielőtt elszenderedtem volna tisztán hallottam Dr. Brooks szavait, amit valószínűleg Liamnek szánt. - Nyugtató.
  Ez volt az utolsó emlékem arról a napról és a többiekről is. Egyszerűen képtelen voltam Londonban tartózkodni, ott, ahol minden csak rá emlékeztet. Szívemet fájdítva töltöttem el pár napot abban a szállodában, ahol megszálltak annak idején és a közeli kis parkban, ahol minden elkezdődött. Nem voltam önmagam és most először éreztem azt, hogy egyedül vagyok. Aztán egy napon édesanyám és nővérem állt a szálloda ajtajában engem várva, könnyes és riadt szemmel. Nem tudták többek között ők sem, hogy mit élek most át és hol vagyok, mert próbáltam mindenkit elkerülni. Fogalmam sem volt, hogy Hope és Louis együtt vannak-e még, egyáltalán Hope itt van vagy hazament. Gemma egy kis naplót szorongatott a kezében, míg anyu bőszen húzott mellkasára, s könnyei pillanatokon belül eláztatták nyakamat. Szemeim már vörösre voltak sírva és azt hiszem kissé elhanyagoltam magamat.
- Minden rendben lesz kincsem. - szipogta nyakamba. - Együtt megoldjuk. - suttogta tovább, míg a szálloda ajtaja felé nem húztak nővéremmel egyetemben. A táskám már a kocsi hátsó ülésén helyezkedett el, míg Gemma beszállásom előtt felém nyújtotta a barna színű bőrkötéses kis naplót.
- Faith édesanyja küldi. - nyelt egy nagyot mielőtt szorosan magához vont. - Remek lány volt Harry.
- Tudom. - sóhajtottam, s távolabb toltam magamtól. - Kösz Gemma. - feleltem, majd az ajtón áthajolva ültem le, s csuktam be magam mögött az ajtót. Testemet a biztonsági övvel kötöttem le, míg ujjaim egy percre sem gyengítettem a könyvre mért szorításon. Sokkal ismerősebb volt a helyzet, ahogy akkor őt is, most a könyvet is remény telve szorongatom. Mély lélegzetet véve nyitottam ki, s pillantottam meg írását. 

Hello idegen!(:

Ez a kis könyv Faith Smith tulajdona, szóval légy oly kedves és csukd be, de rögtön!

Köszi ;)

Apró kuncogás tört fel belőlem, amikor szavait olvastam, hiszen magam elé képzeltem, sőt tisztán hallottam édes, vidám hangját és mosolygós arcát, amivel bárkit jókedvre tudott deríteni. Mit sem törődve az előbb olvasottakkal lapoztam tovább, s aprólékosan figyeltem az oldalakat, amik mások számára valószínűleg semmit sem mondanának. De én nagyon is jól tudtam, hogy mit takarnak, mert tudom a történetét. Újabb oldalra hajtottam mielőtt a kis szamárfüllel ellátott oldalra tértem volna rá, s alsó ajkamat beharapva figyeltem a rajzokat, amik csak fekete s kék pacák voltak, mintsem értelmes jelek. 

Őt szeretni sokkal jobban fáj, mint a testemben jelen lévő fájdalmak. Azt hiszem... Teljesen belé habarodtam, pedig esküszöm, hogy küzdöttem az érzéseim ellen. Vicces... sosem hittem volna, hogy egy ilyen lányt észrevesz és mégis minden este mellettem alszik el, annak ellenére, hogy nagyon is jól tudja, hogy beteg vagyok. Beteg és gyógyíthatatlan, amit ő nem tud. Gyáva vagyok. Túl gyáva vagyok, hogy elé álljak és elmondjam, hogy a kezelés fikarcnyit sem hatott, mert tisztán látom, hogy mit érez. Nem mondta ki, de tudom, hogy hasonló érzéseket táplál irántam, amit nem kéne. Elveszem tőle az életet és úgy érzem, hogy csak ártok neki, ahelyett, hogy segítenék. Önző vagyok? Az lennék? Tudom, hogy véget kéne vetnem ennek az egésznek és eltűnni innen. Tőlük jó messze, de most először érzem azt, hogy élek. Mert Ő életben tart. Végül sikerült totálisan elérnie, hogy még jobban belé szeressek, s így... így már minden teljes. Az egész életem csodás és volt, mindig is, amit ő teljesített. Mégis érzem, hogy összetöröm, csak ő még nem tudja. Nem tudom őt elengedni...

Észre sem vettem, hogy könnyeim ismét folyni kezdtek, s csak akkor eszméltem fel, amikor a visszapillantóból éreztem, hogy anyuék tekintete rajtam kalandozik. Vajon beleolvastak? 
- Minden rendben.  - suttogtam, s ujjaimmal ismét megragadtam a papír szélét, de mielőtt lapoztam volna még utoljára végig simítottam kézírásán. Tisztán éreztem, hogy néhol erősebben nyomta rá a tollat, így örökre belevéste magát a kis könyvbe.

Utolsó lap és egyben az utolsó bejegyzés. Valószínűleg, ha ezt olvasod, akkor az nem jelent jót. Meghaltam. Tyű... Cudar érzés erről írni, főleg, hogy tudom, hogy TE olvasod és neked kéne valamiféle magyarázatot adnom a dolgokról és biztatni a szebb jövőre. Nem is tudom, hogy miért folyamodtam arra, hogy rád hagyjam a legféltettebb tárgyamat, ami a tulajdonomban van, de éreztem, hogy te leszel az, akinél a legjobb helye lesz. Még két éve vettem egy kis bazárban semmi pénzért. Furcsa nem? Senkinek sem kellett, de engem mégis megragadott. Ironikus.  Vagy csak számomra az? Úgy, ahogy ez a kis füzet vagy napló - magam sem tudom - megragadott engem, úgy mentetted meg te is az én életemet. Tudom, hogy nem vagyok melletted és ezeket a szavakat sületlenségnek hiszed, de tudnod kell, hogy az utolsó heteim voltak a legszebbek, amiket főképp neked köszönhetek. Ne haragudj, hogy hazudtam, de képtelen voltam eléd állni és elmondani, hogy nem segített a kezelés. Jó volt látni, hogy boldog vagy csak azzal nem számoltam, hogy ez engem belülről teljesen összedönt. Nem voltam képes egyikőtök szemébe sem nézni, de már kár magyarázkodni. Tudom, hogy valamiről nem számoltam be nektek. Senkinek, pedig az életem többi részét, a múltamat végig elmeséltem. Legalábbis próbáltam. A napjaimat, amikor a kezelésen voltam - vagyis úgy tudtátok - ügyek elintézésével töltöttem el, amire az utolsó oldalon kapsz magyarázatot a kis borítékban lévő papírról. Nem nyugodott meg a lelkem, mert tudom, hogy Hope van olyan csökönyös és feladja Louis-t, így melletted még őket is egybe kötöttem. Egy alapítványt hoztam léte, aminek ti hárman vagytok a vezetői és elegendő pénzt is hagytam a számlámon, amit Hope-ra ruháztam át. Kérlek... vigyázz rájuk és ne engedd, hogy szétmenjenek. Lehet már túl későn jutott el hozzád ez az egész... de tudom, hogy mindent megteszel, mert a te szíved is ezt súgja. Tudod, hogy őket egymásnak teremtette az ég!(: És... akár hiszed, akár nem rád is vár valaki. Sejtem, hogy most eltoltál magadtól mindenkit. A barátaidat. A szeretteidet, de ne tedd baby. (Imádom, amikor így szólíthatlak!(: ) Amikor kiderült minden, hogy beteg vagyok pont ezt csináltam, amit most valószínűleg te. Rájuk van szükséged és tudom, hogy az ellenkezőjét hiszed, de ők segíthetnek. A szíved fájdalma nem fog egyből enyhülni, de higgy nekem, hogy lelkedet nem fogja akkora teher nyomni, ha kiadod magadból azt, ami ott van. Szeretném, ha teleírnád az üres lapokat. Akár sületlenség, akár nem. Amint láthattad én sem éppen értelmes dolgokat vetettem le, de jobban éreztem magamat, amint leírtam. Ne felejtsd el, amit mondtam... adj esélyt magadnak és másnak is. Én is egy átlagos lány voltam, és no lám...belém szerettél, pedig nem kellett volna. Ne félj cselekedni és ne hanyagolj senkit. Ilyenkor szükséged van valakire, aki melletted van és támogat. És ki lenne a legjobb erre a szerepre? Persze, hogy a szeretteid. Egy pillanatig se aggódj értem!(: Én a lehető legjobban leszek ott fent. És ha az égre nézel, csak gondolj arra, hogy fentről figyellek és óvlak. Mert ezt fogom tenni. Igen! Hivatalosan is az őrangyalod leszek, rendben? Begyszó, megígérem még, ha ezért össze is kell verekednem valami szőke macával, aki most csak a körmét reszelgetve hány fittyet arra, hogy minden lépésedet nyomon kövesse. Pislogni sem fogok és azt is megígérhetem, ha hülyeséget csinálsz valahogy, de észhez térítelek. Szeretlek Harry! Egyszer majd találkozunk és remélem ez jó soká lesz!(: Mutasd meg a rajongóknak, hogy erős vagy és csapjatok oda, adjatok bele mindent, ahogy eddig is tettétek!

Nem azt kérem, hogy felejts el, csak azt, hogy tedd könnyebbé a saját dolgodat, hiszen megannyi lány sétál az utcán, aki csak rád vár. Nyisd ki a szemedet és merj kockáztatni! 

Vigyázz magadra, baby! 

Faith Smith xx.

- Szia. - lágy, vékony hangja rántott vissza a jelenbe, miközben újra az ő levelét olvastam. Tekintetemmel a sírt kémleltem, amin neve díszelgett és halálának dátuma. Nagyokat nyelve csuktam be a kis könyvet, amit kérése szerint folyamatosan írtam és díszítettem. Az egyszerű bőrkötéses könyvecske már nem volt szűz, hiszen elején megannyi minta rajzolódott ki, s az Ő neve. Faith. A rajongók mindig is érdeklődve figyelték, hogy mit takarhat az a kis szócska. Talán egy lány? Vagy csak a hitemet jelöli? Sosem árultam el. Senkinek sem. - Mehetünk? - alsó ajkát beharapta, ami édesebbé tette egész lényét. Barna haja vállára omlott, míg világos barna szövetkabátját szorosabban fonta össze testén. 
- Mehetünk. - gyors mozdulattal álltam fel a kis padról, s vontam mellkasomra Kiara-t, akivel egy koncert után találkoztam. Tudtam, hogy ő küldte, hiszen, amikor megtekintettem őt a rajongók között ácsorogni, akaratlanul is, de Faith szavai jelentek meg a fejemben. Így kértem el Kiara számát, aki szöges ellentéte volt Faith-nek, de mégis valamiért őt éreztem benne. 
- Ne haragudj. - suttogta mellkasomba.
- Miért haragudnék? - csókoltam bele hajába, s ujjaim szorosabban vonták testemhez őt.
- Hogy elszakítalak tőle. - kék szemeit rám emelte, s láttam benne a csalódottságot és fájdalmat. Elmeséltem neki Faith történetét, de akármennyire is szerette volna elolvasni a ronggyá olvasott bejegyzéseit nem engedtem neki. Sosem vitatkozott emiatt velem, mert megértette, hogy milyen fontos számomra ez a kis könyv. Mivel ez a mi magánügyünk volt Faith-el, mégis meséltem Kiara-nak róla. Nem is tudtam, hogy ezzel jót teszek-e vele, vagy éppen rosszat, de tisztázni akartam vele, hogy mit éreztem a lány iránt, akit talán örökre szeretni fogok visszafordíthatatlanul.
- Nem szakítasz. - mosolyodtam el, ujjainkat összefűztem, s még egy utolsó pillantást véve Faith Smith sírjára indultunk el a kocsim irányába. Faith-el ellentétben Kiara-t előszeretettel mutogattam a médiának, annak ellenére, hogy hasonlóan kezelte a dolgokat, mint régen Eleanor. - Ő is így akarná. - suttogtam mielőtt becsuktam volna az anyósülés ajtaját, majd tekintetemmel az ég felé nézve mosolyodtam el. - Köszönöm. - suttogtam miközben éreztem, hogy valószínűleg totálisan idiótának néznek. De nem érdekelt. Többé nem érdekelt, hogy ki és mit gondol rólam. Csak ő érdekelt és a gondolat, hogy szavát teljesítette, miszerint is harcolt a szőke cicababával őt idézve, nevetésre késztetett. Tudtam, hogy vigyázz rám és óv mindentől, ami csak még jobban melengette még mindig vérző szívemet, mert annak ellenére, hogy enyhült a fájdalmam; az ő neve örökre beleéget. Megtanultam, hogy szeretni tudni kell, ahogy azt is, hogy az átlagos emberek is lehetnek olyan jók, mint a híresek. Erre Faith tanított meg, aki többet ért, mint hitte. A régi Harry-t eltüntette és sikerült egy rendes srácot előhozni a sötét mélységes bugyrából, aki azóta is másképp látja a világot, mint régen. Többek között ezt is köszönhettem neki a megannyi dolog közül, amit értem tett. Szerettem őt. És azt hiszem...ez az érzés sosem fog változni, mert tudom, hogy ez a szerelem örök lesz. Akármennyire is fáj ez. És Kiara... Kiara minden hónapban szívesen kísér vissza hozzá a temetőbe, hogy kedvenc virágait elhelyezve emlékezzek vissza rá, s adjam meg neki azt a tiszteletet és törődést, amit most nem bírnék. Szeretem a lányt, akit Faith küldött, de ez a szeretet koránt sem olyan erős, mint amit iránta éreztem. Talán idővel más lesz, de ez még a jövő zenéje, ahogy minden más is. 

TENTH CHAPTER

Az időt ingyen kapod, de valójában felbecsülhetetlen értékű. Nem birtokolhatod, de kihasználhatod. Nem tarthatod meg, de eltöltheted. S ha egyszer elvesztegetted, bizony soha többé nem kaphatod vissza azokat a perceket..

Harry Styles

Egy nap két nap majd egy hét és a következő hét. Két hét telt el miután észrevettem, hogy Faith egyre jobban távolodik tőlem, s a többiektől is egyaránt. Egyre többször jött haza késő este és egyikünk sem tudta, hogy mit csinál azt meg főképp nem, hogy hol van. A kezelés után rendszerint mindig csak azt mondta, hogy a városban járkált, de valami bűzlött nekem ebbe a magyarázatba. Hiányzott. Tiszta szívemből mondhatom, hogy hiányzott az a törékeny mégis erős lány, akit a legelején megismertem, aki nem taszított el maga mellől s kereste a társaságomat. Mintha más lett volna, egy teljesen más ember pedig ő volt az. Legalábbis a teste. Féltem. Féltem, hogy talált valakit, akivel az ideje nagy részét eltölti, de ennek ellenére esténként mindig mellettem aludt el. Azt hiszem... azt hiszem, hogy akaratom ellenére is beleszerettem, s most csak a féltékenység beszél belőlem. Magamnak akartam, mert tudtam, hogy meggyógyul s bele haltam volna a tudatba, hogy miután épp és egészséges, más mellett boldog. Tudtam, hogy mennyire ellenzi a médiát, de miatta még arra is jobban ügyeltem volna.
- Minden rendben? - nyomtam egy hosszas csókot homlokára, de ő csak az ablak felé fordulva meredt a messziségbe. Teste karcsú volt, már-már vézna, de mindez nem zavart. Még teltebben is imádtam volna, mert ő mindenhogy tökéletes. 

- Ü-hüm. - hümmögött késlekedve, szemei lassú mozdulatokkal csukódtak le s nyíltak ki újra.
- Aggódom érted. - bújtam szorosan hátához, karjaimmal átöleltem őt. - Biztos jól vagy? - suttogtam aggodalmaskodva, amit már nem csak én magam vettem észre, hanem Faith és a többiek is. Az utóbbi időben jóval többet próbáltam a lánnyal foglalkozni, s olyannyira belemerültem a Gyógyítsuk meg Faith-et projektbe, hogy olykor még egy próbát is képes lettem volna kihagyni.
- Minden rendben Harry. - suttogta, beszéde lassú volt. - Csak fáradt vagyok. - sóhajtott. - Nagyon fáradt.
- Rendben. - sóhajtottam feladóan, s hajába csókolva próbáltam magamat álomba ringatni. Halk szuszogása megnyugtatott, s egy perc erejéig sem engedve szorításomon merültem mély álomba.
   Nyári nap volt, s tisztán éreztem a forró levegőt az arcomon, ami vegyült a sós tenger illatával. A bőröm szinte jólesően kérlelt még többet a nap sugaraiból, amit meg is adtam neki. A hideg víz csapta meg hirtelenjében talpamat, így szemeimet kinyitva észleltem, hogy a part közelében állok, ahova a víz apró hullámai érnek ki, hogy utána sietős tempóban térjenek vissza helyükre. Körülöttem nem volt senki, csak én voltam ott egyedül, de mégis éreztem, hogy a magányom nem teljes. Hirtelen derekamat két kar ölelte át, s termetét felmérve éreztem, hogy ő az. Faith. Mosollyal az arcomon fordultam meg és szembesültem vele, hogy jól tippeltem, de az előttem álló lány túl fiatal volt ahhoz, hogy Ő legyen az.
- Faith? - suttogtam összehúzott szemöldökkel, de nem szólalt. Kezeimet megemeltem, hogy arcához érhessek, de cselekedetemre csak hátrált. Arcán pajkos mosoly jelent meg, míg rövid ruhájába a szél kapott bele. Hosszú haja élénkebb színű volt, egészséges. Arcán teljes elégedettség és nyugodtság látszott. Teljes ellentéte volt annak a Faith-nek, akit én ismertem meg. Combjai nem voltak már oly' vékonyak, volt rajta pár kiló felesleg, de ez előnyére vált. Főleg mellkas tájékán.
- Hát nem csodálatos? - kiáltotta örömmel teli, majd fejét hátra vetve, karjait széttárva pördült meg egy helyben. Egyensúlyát elvesztve huppant le hátsó felére, majd hanyatt dőlve kuncogott tovább, miközben csodálatos arcát ujjaival eltakarta. Mosollyal az arcomon léptem közelebb hozzá, s térdeltem lábai közé, hogy aztán fölé kerekedve adhassak rózsaszín ajkaira egy röpke csókot. Meg is tettem. Feje mellett támaszkodva zihálva távolodtam el tőle, míg arcomon letörölhetetlen mosoly ékeskedett. Annyira fiatal és boldog volt. Arca hirtelenjében komorult el, míg egyik kezét arcomhoz emelte, s úgy simított végig rajta. Egy pillanatra sem szakította el tekintetét az enyémtől, mindvégig a szemembe nézett. - Szeretlek, Harry. - suttogta, s tarkómnál megragadva húzott le magához.
  Verejtékezve és zihálva ültem fel az ágyban, míg ujjaimmal a magam melletti már kihűlt helyet tapogattam. Hűlt helyét sem találtam a lánynak, aki mellettem feküdt. A nap sugarai már jócskán áttörtek a sötétítő apró résein, míg a lentről jövő halk neszek arról adtak tudomást, hogy a többiek már valószínűleg talpon vannak. Vizes hajamba túrva keltem fel, s kaptam magamra a pólómat, majd kedvtelenül lépkedve értem be a nappaliba, ami üresen állott. A konyhából csörömpölés hallatszott ki, így tovább csoszogva nyitottam be. A tűzhelynél állt karcsú alakja, arca koránt sem volt olyan élénk és vidám, mint az álmomban. Szeretlek. Ismétlődött fejemben az általa elhangzott mondat, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez mind a képzeletem szüleménye volt. Valószínűleg sosem mondaná, sőt nem is érezne így, ami sokkal jobban fáj, mint jelen pillanatban bármi más. Lassan sétáltam mögé, s nyakába csókolva vártam a szokásos kuncogó hangot, mindhiába. Lassan, szinte már állva forgatta a palacsintákat, amiket egy-két perc várakozás után a tányérra helyezett. 

- Jó reggelt. - fordultam a többiek felé, aki kérdő pillantással figyeltek engem, majd Faith-et.
- Niall - szólalt meg. - kész. - folytatta. - van... a... - szótagolta, majd hirtelen minden neszt egy csörömpölés követett. Tengelyem körül megfordulva észleltem az immáron földön fekvő lányt, aki a tányér szilánkjai között terül el. Szeme fent akadt, míg teste rázkódott. Idegesen rogytam előtte térdre mit sem törődve azzal, hogy valószínűleg a szilánkok sebet ejtenek rajtam. Csak ő érdekelt, csakis ő.
- Faith. - suttogtam, ujjaimmal aprót ráztam testén. - Faith! - nyöszörögtem immáron zokogva, mert fogalmam sem volt, hogy mi történik ebben a szent momentumban.
- Hallo. - hatolt be fülembe Hope keserves hangja, idegesen járkált a kicsiny szobában. - Elájult. És rázkódik a teste. Nem. Nem tudjuk. - zokogott a levegőt sürgetően kapkodta, míg a többiek csatlakozva mellém támasztották meg Faith fejét. - Kérem. Segítsenek. Beteg. Fogalmam sincs, de könyörgöm, siessenek. - ismételte meg önmagát nem egyszer, s én minden körülöttem lévőt elveszítve kúsztam a sarokba és adtam át magamat a könnyeimnek. Térdemet átölelve hintáztam, s tekintetemet egy percre sem szakítottam el a földön fekvő lánytól, aki eszméletlenül fekszik ott kitudja miért. Nem értettem mi történik, de valami rossz érzés kerített hatalmába. Nem tudtam mi volt az, de éreztem, hogy ez a baleset semmi jóra nem vezethet.
   Az órák teltek és fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a folyosón ugyan az a nővér haladt el, aki érkezésünkkor is. Nem tudtam semmire sem figyelni csupán csak a sarokban lévő kis székben visszagondolni a hallottakra. Faith nem csinálta tovább a kezeléseket, mert a leletek nem mutattak javulást. Sajnálom, hogy csak most szóltam, Mr. Styles, de a lelkemre kötötte, hogy ezt az információt bizalmasan kezeljem. Ezután a mondat után valahogy minden megszűnt körülöttem. Azt hittem mindent csak álmodok és képzelek, hogy ez csak egy rémes este utáni fantáziaszülemény, amit isten tudja miért élek meg. De a jelek, ahogy az emlékek és az érzések sem ezt tanúsították, ami jobban felemésztett, mint bármi más. Szerettem őt és most azt mondják, hogy nincs remény? Hogy elveszítem őt? Vicces... vicces, hogy olyan dolgot vesztek el, ami nem is volt sosem az enyém és mégis rettentően fáj. Mit tehetnék még?
- Harry? - valószínűleg sokszor szólongattak ittlétünk óta, de minden ismerős hangot próbáltam figyelmen kívül hagyni s ezt jeleztem lehajtott fejemmel is. Noha tudtam, hogy ők sem tudtak semmit Faith-ről, mégis valamiért őket okoltam, hogy nem voltak eléggé odafigyelők és szemfülesek. Ráförmedtem azokra az emberekre, akik mindig mellettem álltak, s arra a lányra, akit most Louis tudhat maga mellett. Egyszerűen irigyeltem őt, hogy az a lány van mellette, aki egészséges. Egy pillanatig azt kívántam, hogy legyen fordított a helyzet és én lehessek boldog, de tudom ez önzőségre vallott volna. Most mégis valamiért felemeltem a fejemet, főleg az ismeretlen hang miatt, ami megtörten mégis kedvesen csengett tovább a fülemben. Apró mosolya akármennyire is szerette volna nem lett őszintébb, mint várta, de ilyenkor kinek van kedve mosolyogni? Nekem ugyan nem...és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. - Már értem miért habarodott úgy beléd. - sóhajtott, majd térdemre helyezve kezét támasztotta meg testét.
- E-Elnézést. - szipogtam, s ujjaimat megemelve töröltem le kimart arcomról a fájdalmas könnyeket. Életem során sikerült sokszor megtörnöm magamat, de nem emlékszem, hogy valaha is ennyit sírtam volna.
- Ugyan, drágaságom. - sóhajtott, majd mellém szegődve helyezkedett el az üres széken. Testével felém fordult, miközben kezében tartott összegyűrt borítékot szorongatta. Lábát átvetette a másikra, arcán kósza könnycseppek kúsztak végig. - Nem szégyen a sírás, főleg előttem nem.
- Ne haragudjon.. - nyeltem egy nagyot. - de ki maga?
- Óó. - kapott a szájához. - Látod, milyen buta öregasszony vagyok? - nevetett fel csöppet, míg összehúzott szemöldökkel figyeltem a fiatalosnak kinéző nőt. Nem értettem miért öregasszonyozta le magát, hiszen arcán csak itt-ott elvétve volt pár kósza ránc. - Faith édesanyja vagyok, Emma.
- Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de a körülmények nem igazán engedik meg.
- Megértem, kedvesem. - sóhajtott, göndör, rendezetlen fürtjeimen simított végig. - Faith sok jót mesélt rólad az utolsó hetekben. - suttogta utolsó szavait és most először láttam ajkain igaz mosolyt. - Tudod, azt hiszem miattad élt. Sosem hallottam ilyen élvezettel beszélni és tudtam, hogy egy másodpercig sem aggódott amiatt, hogy megfog halni, mert mellette voltál. Harry én nem tudom, hogy mit mondjak neked... hiszen megmentetted a lányomat.
- Nem mentettem meg, hiszen most... - dadogtam, és nem tudtam miért remegnek ennyire ajkaim.
- De igenis megmentetted. - győzködött. - Ebbe az egészbe azért vágott bele, hogy teljesítse az álmait és nem csak magát, hanem Hope-ot is boldoggá tegye. Az egész csak pipákból állt, de amint megismerkedett veled, már nem erről volt szó. Boldoggá tetted és végre nyíltan beszélt velem.
- Ne haragudjon, hogy nem sikerült életben tartanom. - összetörtem. A kedves szavak éppen ellenkezőleg hatottak testemre, s a tehetetlenség mit sem segített rajta. Nem tudtam megmenteni. Csődöt mondtam. Pillanatokon belül két kar ölelte át testemet, s nyugtatólag simított végig hátamon.
- Sshh, kedvesem. - suttogta fülembe, de nyakamon éreztem némi nedvességet. Sírt. - Minden tőled telhetőt megtettél. Tőlem megtagadta a kezelést, te pedig rá tudtad venni. Mit szólnál, ha most bemennél hozzá és ezt vele beszélnéd meg? - tolt távolabb magától én pedig értetlen tekintettel bámultam rá. Lábait kiszabadítva állt fel helyéről, majd felém nyújtotta kezét, amit ódzkodva bár, de elfogadtam. Sosem így képzeltem el az első találkozást, noha tudtam, hogy Faith mennyire szerette édesanyját. Sokat mesélt róla és az otthonáról. Hogy mennyire fájt neki otthagyni mindent, de meg kellett tennie ezt a lépést a saját érdekében. A 221-es kórterem ajtaja előtt álltunk, ami résnyire nyitva volt, míg az ajtó előtt a többiek ücsörögtek könnyáztatta arccal. Senki sem volt jó passzban, mindenki aggódott. - Menj be, drágám. Már vár téged. - karomon végig simított mielőtt helyet foglalt Hope mellett, aki erősen szorította arcát Louis mellkasába. Egy mély sóhaj után sikerült csak rávenni remegő kezemet, hogy az ajtót beljebb tolja, s lábaimat, hogy lépjenek is a lecövekelés helyett. Esküszöm, hogy nem mertem a szememet kinyitni, de egy idő után szükségét éreztem, hogy ne csak a sötétség különös bugyrában éljek, s lépjek tovább. Az ajtót becsuktam magam mögött, s hezitáltam, hogy meg-e forduljak, vagy inkább sikítva rohanjak ki a lehangoló szobából.
- Szia. - suttogó hangja most nem volt élettel teli.
- Szia. - mormogtam az orrom alatt, s lassú léptekkel indultam meg ágya felé. Bal karjába infúziós cső vezette be a folyadékot, míg jobb mutató ujján egy apró szívritmust néző szerkezet helyezkedett el. Arca nyúzott volt, s sápadt, míg a rája varázsolt mosoly csak az én kedvem miatt volt. Kiismertem már annyira, hogy tudjam, mindent megtesz azért, hogy a másikat jókedvűnek lássa. Nagyot nyelve ültem le a mellette lévő székre, és ujjaimmal közre fogtam szabad kezét.
- Ne haragudj. - törte meg a hosszas csöndet. - Hope, hogy van? - rágcsálta alsó ajkát, szeme idegesen járkált jobbra, s balra. - És ti?
- Nem szóltál. Hazudtál nekem.
- Csak próbáltalak óvni. Jobbá tenni azt, ami amúgy is szörnyű véggel végződött volna. - sóhajtott. - Azt hittem megutálsz, amiért kerültelek. És akkor törtem végleg össze, amikor azt kívántad bárcsak meggyógyulnék, és a barátnőd lennék. - fején aprót rázott. - Nem mondtad, de tudtam...
- Hogy szeretlek. - suttogtam, míg tekintetemet mélyen az övébe fúrtam.
- És én is szeretlek. - simított végig ujjaimon. - De az élet nem végződhet mindig boldog véggel. Legalábbis számomra nem.
- Mégis olyan látszatot keltettél, mintha minden rendben lenne. Mellettem aludtál el. - álltam fel dühösen a székről.
- Emberből vagyok én is Harry. Tudom... - sóhajtott. - önző dolog tőlem, de nem bírtalak magamtól megtagadni.
- Gyűlöllek. - ordítottam rá, s tudtam, hogy ellentétesen cselekszem előbbi szavaimmal, de számnak nem tudtam megálljt parancsolni. Nem rá voltam mérges, sokkal inkább magamra. Egyszerűen csak szerettem őt és utáltam, amiért ilyen semlegesen kezeli ezeket a szörnyű dolgokat. A franc egye meg, hiszen csak tudja, hogy meg fog halni.
- Helyes. - mosolyodott el. - De még mielőtt elmennél. - sóhajtott, kezeire támaszkodva nyomta magát följebb, arcára keserves grimasz ült ki. - Szeretném, ha megtennél nekem valamit, ha nem nagy kérés.
- Mondd. - tekintetemet elkaptam, az egyetlen menekülő útvonalon tartottam most ázott szempáromat.
- Szeretném, ha Louis-t és Hope-ot együtt tartanád, mert nekik együtt kell lenniük. Nem akarom, hogy Hope csakis miattam hozzon helytelen döntést, mert tudom, hogy szereti Louist.
- Még valami?
- Ne felejtsd el, hogy én is egy egyszerű lány voltam. Nem egy sztár. Nem egy modell. Csak egy lány.
- Elfelejteni? - tártam szét karjaimat, míg lábaimmal az ajtó felé léptem. - Összetörted a szívemet, így örökké élni fog bennem a neved. - tisztán láttam arcán lefolyó könnyeit és azt a tehetetlenséget, ami csillogott benne. Fogalmam sem volt, hogy miért viselkedtem így, de most semmiképpen sem tudtam mellette lenni. A többiek mind értetlen tekintettel figyelték kitörő alakomat, míg Faith édesanyja lemondóan csóválta a fejét. Sejtette. Talán ez is a terve része volt? Hogy még utoljára elérje, hogy gyűlöljem? Hogy teljes szívemből kívánjam azt, hogy bárcsak meg ne ismertem volna? De nem tehettem. Szerettem, s tudtam, hogy vissza fogok még térni ide, reményeim szerint még időben. Bármit tehetett volna, de nem tudta elérni azt, ami lehetetlen. És... Louisra nézve nagyon is jól tudtam, hogy kérésének eleget fogok tenni, mert ha már én elveszítem azt a lányt, akit talán egyszer a gyermekeim anyjának tudhattam volna, ő legyen boldog. Sosem láttam még így őt... ilyen boldognak és szerelmesnek és nekem ez már elég volt, hogy segítsek, még ha én boldogtalan is leszek ezáltal. De egy ideig még nem tudok semmit sem tenni...csak menekülni, ahogy Faith is tette. Már nincs remény és igaza volt... most már tisztán értettem, amit mondott. A boldog vég csak a filmekben és a könyvekben teljesül. A való életben csak a keserűség és a szomorúság van jelen, mert az egyik fél, ha nem is rögtön, de a későbbiekben holt ziher, hogy szenvedni fog. 

NINTH CHAPTER

" Az élet feltette a halálnak a kérdést: “az emberek miért szeretnek engem, de téged nem?” Mire a halál így felelt: “Azért, mert míg te egy gyönyörű hazugság vagy, addig én a fájdalmas igazság vagyok”. "

Faith Smith

[ zene ]

Üres fejjel ébredtem fel reggel és próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy felkészüljek a legrosszabbra is, mivel ma kiderül, hogy hatott-e a kezelés vagy sem. Az állapotomon semmi jelentős változást nem vettem észre, még mindig jelen van a hányinger és az a kellemetlen érzés, hogy igaz nincs semmi a gyomrodban, de azon nyomban kidobod a taccsot. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak főleg a tegnap este után, ugyanis kezdtem azt érezni, hogy olyan érzések jelennek meg bennem, amiket már egy ideje próbáltam elkerülni. Nem akartam őt szeretni, sem kötődni hozzá, de folytonos aggodalmaskodásával és jelenlétével nem könnyítette meg a dolgomat. Ezek ellenére viszont rettentően örültem és igényeltem is, hogy mellettem legyen, noha tudtam, hogy ezzel talán mérhetetlenül szívfájdító csalódást és fájdalmat okozok neki. Mert igenis bele kellett törődnie abba az opcióba is, hogy elveszíthet engem, s a kezelés, amit oly örömmel fogadott, s vágott bele velem együtt; nem hat. Minden számos lehetőség átfordult már a fejemen, s a váróban való várakozás csak fokozta a vágyakat, az izgalmakat, s a gyomromban jelen lévő gombócot is. Féltem. Most az egyszer tisztán kimerem jelenteni, hogy félek és semmire sem vágyok jobban, mint egy boldog befejezésre, ami nem csak engem, hanem a körülöttem lévők napját és életét is bearanyozza. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, hogy mi lenne a helyes, de egész életemben így éltem és gondolkodtam. Makacs lelkemet figyelembe véve az érzéseimre hagyatkoztam és isten óvja azt az embert, aki próbált és próbál beleszólni a döntésembe, mert egyszerűen nem lehet megváltoztatni. Amit a fejembe vettem azt meg is csináltam egészen addig, amíg ki nem derült, hogy gyógyíthatatlan a betegségem. Onnantól kezdve minden a feje tetejére fordult és az egész jövőbeli életemet homály fedte. A halál homálya. Sosem felejtem el az első napokat, amiket csak sírva töltöttem el bezárkózva a szobámba és senki sem volt képes bejönni hozzám, mert eltorlaszoltam az utat. Nem volt elég, hogy az ajtót kulcsra zártam, de még a bútoraimat is elé toltam, ha esetleg be akarnák törni, ne legyen könnyű dolguk. De akkor erre volt szükségem. A magányra és a keserű igazságra. A gépemet úgy, ahogy volt a falhoz vágtam, amit követett a telefonom majd szép sorjában minden. Tudom így kívülről eléggé butaságnak és ostobaságnak tűnik, sőt meg is rémisztheti az embert, de azt hittem, hogy az majd segít rajtam. De nem így lett. Attól, hogy számomra kedves tárgyaimat és azokkal együtt az emlékeimet tönkretettem semmi sem oldódott meg, csak rosszabbodott. Egyszerűen csak összeestem és valakire szükségem lett volna, aki talpra állít, és azt mondja, hogy ez csak egy szörnyű vicc, nyugodjak meg. Nem jött senki. Senki sem nevetett körülöttem, s, amikor már képes voltam nyugodtan talpra állni és megmutatni, hogy erős vagyok, nem tudtam. Mindenki sírt körülöttem és szomorkodott, pedig isten engem úgy segéljen, nevettem. Mit tehettem volna? Már mindent tönkretettem magam körül, s egyetlen olyan tárgy sem maradt kedvenc szobámban, ami épp lenne.
- Ms. Smith? - szólongatott az orvos, akinek arcát látván megborzongtam. Nagyokat nyelve várt az ajtóban, így lábamat parancsra intve indultam meg. Lehajtott fejjel léptem be a fertőtlenítőszagú kis szobába és ültem le az asztallal szemközti székre. A doktor halkan foglalt helyet velem szemben, miközben ujjait összefűzve merült el gondolataiban. Tudtam. Nagyon is jól ismertem már ezt a reakciót, hiszen az évek során volt lehetőségem kiismerni az orvosokat, akik az utolsó percben próbálják összeszedni magukat, hogy a fanyar igazsággal álljanak elő. - Nagyon sajnálom, hölgyem. - suttogta, miközben kék szemét rám emelte. Látszott rajta, hogy teljes szívből beszél, hogy nem csak üres szavakat mormol el, amiket már oly' gondosan betanult. Egyszerűen csillogó szempárja mindent elárult, de ettől a három szótól mégsem tudtam, s nem is akartam sírni. Sejtettem, hogy ez lesz a vége. Ugyan...miért is reménykedtem?
- Ugyan. - sóhajtottam. - Mindannyian sejtettük, hogy ez lesz a vége. - semlegesen vállat rántottam.
- Sajnálom, hogy elkéstem.
- Dr. Brook. - sóhajtottam ismét, s táskámat megragadva álltam fel a helyemről. - Megannyi életet kell megmentenie és tudom nagyon jól, hogy ön sem tehet meg mindent. Hiába küzdünk, ha valahol abban a bizonyos nagy könyvben meg van már írva az életed. Láttam sokkal fiatalabb gyermekeket küzdeni, s meghalni. - könnyes szemmel ráztam meg a fejemet. - Tisztelem Önt, amiért megpróbálta, de kérem... - suttogtam, ujjaimmal az övét öleltem át. - ne is törődjön velem. - mosolyodtam el. - Küzdjön a többiekért.
- Erős hölgyemény maga, remélem, tudja.
- Sokan mondták már. - kacagtam, s vékony testemen összébb húztam a kabátot. - Mennyi idő még?
- Kevesebb, mint egy hónap... - susogta. Lélegzetem mintha azonnal elállt volna és könnyeimnek már nem szabtam határt. Egyszerűen csak összeomlottam. A halál félelme egyre közelebb került hozzám és az erős lány, aki csak tetette, hogy minden rendben és elég erős, hogy ne féljen, eltűnt.
   A hideg szellő jólesően marta vézna testemet, míg a sapka alatt lévő hajam ki-kiszökkenő tincsei könnyáztatta, vörös arcomra tapadtak rá. Fogalmam sem volt, még tippelni sem tudtam volna, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy eljöttem az orvostól, s a közeli park padjára helyeztem el hátsó felemet. Csak bámultam, s gondolkodtam. Most tényleg nagy szarban vagyok.
- Biztos nem olyan rossz a helyzet kedveském, hogy egész nap itt itassa az egereket. - csendült fel mellettem egy anyóka hangja. Fejemet felé fordítottam, s szipogva próbáltam valamit reagálni a mondandójára, de nem voltam képes rá. Szám kicserepesedett, s, ahogy végig szántottam rajta nyelvemmel hirtelen egy fémes ízt éreztem. Vérzett.
- K-Köszönöm. - dadogtam, miközben ujjaim közé fogtam a zsebkendőt, amit oly' kedvesen nyújtott felém.
- Minden rendben, angyalom? Sápadtnak néz ki. - csóválta meg fejét, mire hófehéren pompázó dús fürtjei megmozdultak. Csak egy bólintás tellett tőlem, s orromhoz emelve a puha anyagot fújtam egy nagyot. Az idős asszony szája mosolyra húzódott, míg arcomba lógó kusza tincseket a fülem mögé tűrte. - Egy fiú sem érdemli meg, hogy miatta sírjunk. - döbbent tekintettel illettem meg őt, míg fejemben azonnal Harry neve ugrott be. Te jó ég! Kaptam a számhoz azon nyomban, s könnyeim ismételten ömleni kezdtek. Mit tettem én azzal a fiúval? Meredten figyeltem a távolban játszó gyerekeket, akik önfeledten rohangásztak a friss gyepen. - Aranyom! - ujjaival szemeim felé közeledett, s a könnyeket letörölve figyelt szüntelenül. - Ennyire összetörte a szívét?
- Inkább én őt. - mormoltam. - De nem miatta sírok. - álltam fel határozottan, de testem meginogott  a hirtelen mozdulatoktól. A nap már a horizonton látszott csak, a telefonom szüntelenül rezgett a kabátom zsebébe. Egész nap próbáltak elérni, természetesen mindhiába. Csak magamra volt szükségem, hogy először kieszeljem, hogyan mondjam el nekik.
- Ó. - fintorodott el, mosolyának már nyoma sem volt. - A gyász keserves, aranyom. - sóhajtott. - De higgye el nekem, hogy egy idő után könnyebb lesz. A férjem. - ismét egy kövéret sóhajtott. - a drága jó férjem, Eric tavaly távozott az életemből és igaz még mindig kegyetlenül fáj a hiánya, de az unokák és a gyerekeink enyhítik ezt az űrt.
- Köszönök szépen mindent. - szipogtam. - Mennem kell, mert már biztos halálra izgulja magát a barátnőm. - lehető legkedvesebb mosolyomat küldtem az idős néni felé, aki csak végigsimított kezemen és tovább figyelte a játszadozó gyerekeket. Ujjaimat kabátom zsebébe dugtam, míg magam a cipőm orrát nézegetve kerülgettem ki a szembe jövő embereket. A telefonom csiklandozta ujjaimat, ahogy folyamatos rezgéssel jelezte mivoltát. Nem volt erőm felvenni.
   Mély sóhaj kíséretében nyitottam ki a mára már megszokott ajtót, s olyan lassan és halkan léptem be, ahogy csak tudtam. De már vártak. Minden szempár felém tornyosult, ahogy kabátomat a fogasra akasztottam és cipőmet lehúztam átfagyott lábaimról. Szemeimet a falon lévő tükörben ellenőriztem le, hiszen az útba eső kis kávézó mellékhelyiségében annyi vakolatot kentem magamra, amennyi elegendően eltakarta szempárom alatti vöröses foltokat.
- Sziasztok. - suttogtam, tekintetemmel lábfejemet pásztáztam, majd egy mély levegővételt követően s egy hamis mosollyal mindezt megtoldva indultam meg feléjük. - Mi a helyzet? - Csak bírd ki! Csak bírd ki! Biztattam magamat, hogy nehogy ismételten elbőgjem magamat. Nehéz volt tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben van, főleg, hogy mindannyian alaposan felmérték egész lényemet.
- Mi az, hogy mi a helyzet? - pattant fel idegesen a helyéről Hope, akit próbált visszatartani Louis ölelő karja. - Egész nap nem lehetett elérni és mindannyian halálra izgultuk magunkat miattad. Harry egész Londont szinte körbeautózta, míg te kitudja hol voltál és képtelen voltál felvenni azt a kikurt telefont!
- Bocsánat. - túrtam bele idegesen a hajamba. - Jók lettek a leleteim. - hazudtam. - És belevágtunk a következő adagba. Pihentem egy ideig a kórházban utána pedig szükségem volt egy kis... - sóhajtottam, s frusztráltan néztem körbe a szobában. Nem találtam őt. - friss levegőre. - fejeztem be. - Harold?
- Téged keres. - suttogta Liam, aki összehúzott szempárjával figyelte minden mozzanatomat. Tekintetemet elkaptam az övéről, mert féltem, hogy bármelyik percben átláthat rajtam, amit végkép nem szerettem volna. - Felhívom. - sóhajtott, s sebes mozdulatokkal hagyta el a nappalit.
- Azt hiszem, megyek és lefekszem. - ujjaimmal a felső emelet irányába mutattam. - Remélem, nem bánjátok.
- Olyan hülye vagy! - vont mellkasára Hope, szuszogását a fülemnél hallottam, amihez később pár csepp folyadék is társult. Testét apró rázások uralták, s légzése a rendezettről hirtelen vált rendezetlenné. - Annyira... - susogta közel a fülemhez. - aggódtam érted. - folytatta, miközben ujjaim szüntelenül járkáltak fel, s le a hátán.  - Máskor ne csinálj ilyet, rendben?
- Rendben. - feleltem. - Hope tényleg fáradt vagyok. - suttogtam fülébe könnyeimet visszatartva. Egyszerűen éreztem, ha nem enged, akkor azonnal kifakadok, és nem tudom tovább játszani a szerepemet.
- Persze, menj csak. - tolt el magától, de kezével még mindig rabul ejtette karjaimat. - Biztos, hogy jól vagy? - mért fel alaposan, s karjait összefűzve mellkasa előtt figyelt továbbra is.
- Jaj, Hope! - csattantam fel. - Minden rendben tényleg, csak fáradt vagyok. - tekintetem az órára vándorolt, ami már este nyolcat mutatott.
- Rendben, rendben. - emelte védekezőre karjait. - Csak aggódom érted. Mind aggódunk. - sóhajtott. - Felhívtuk a doktorodat. Elmondta, hogy jók a leleteid. De most menj és pihend ki magadat. - simított végig arcomon, majd egy csókot hintve rá hagyott magamra. Tengelyem körül megfordulva léptem fel a lépcsőn, alaposan figyelve arra, hogy nehogy orra bukjak és mindenki szeme láttára guruljak vissza rajta. Hát megtette. Mosoly húzódott az arcomra orvosom tette lévén, hiszen még ott, amikor felvetettem neki bolondos ötletemet elutasított. De talán ő is belátta, hogy jobb lesz így, nem csak nekem, hanem mindenkinek. Jobb ötletnek tűnt hazudni nekik és megkönnyíteni mindannyiunk dolgát, mint elviselni azt a tekintetet, amit valószínűleg intéztek volna felém. Az ideiglenes szobámba érve valami különleges fájdalom járta át a testemet, s ekkor eszméltem fel, hogy sírok. Csodálkoztam, hogy még van elegendő könnyem, ami kijöhet parányinak mondható testemből, de inkább haltam volna meg azon nyomban, minthogy azon agyaljak a nap minden percében, hogy vajon mikor halhatok meg. Mert még az orvosok sem tudták, ahogy senki sem. És ez megőrjített. Könnyáztatta arccal rogytam ágyamra, s temettem bele mélyen az arcomat a párnámba és próbáltam mindent kizárni a fejemből, hogy legalább egy, egyetlen egy nyugodt éjszakám legyen.
  Mintha ezer kis lepke szárnya simított végig bőrömön, ami kuncogást csalt ki ajkaim közül. Jó volt erre ébredni, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem álom, hanem a valóság. A sötétség uralta a szobát és csupán a Hold fénye hatolt be itt-ott a sötétítőn keresztül. Testemmel aprót mozdultam és meglepődve figyeltem az engem pásztázó zöld szempárt.
- Harry? - suttogtam, ujjaimmal idegesen túrtam bele rendezetlen hajkoronámba.
- Hell-ó - nevetett fel. Élesen fújta ki tökéletes ajkai közül a bent tartott levegőt, ami tömény whisky szagot vont maga után. Teste fölött átnyúlva húztam meg a lámpa apró fogantyúját, amivel halovány fényt csináltam a szobába. Szemébe nézve észleltem, hogy apró vörös erek duzzadnak meg benne, míg inge gombai itt-ott kikapcsolva helyezkednek el rajta, ami engedi, hogy a kíváncsi szempárok megtekinthessék tökéletesen kidolgozott mellkasát.
- Harry, te ittál? - vontam kérdőre, de kár volt, hiszen lehelete mindent tanúsított. Fogalmam sincs, hogy mit miért tett, de semmi jogom nem volt, hogy megállítsam őt bármiben is. Csak egy egyszerű lány voltam az életében, akit valami okból, de észrevett és segített rajta. Nem volt szívem elmondani neki, sem most sem később, mert tudtam, hogy őt törtem volna össze a legjobban.
- Csak egy picit. - kuncogott, s ujjaival próbált a picinek megegyező mértéket eltalálni. Nem sikerült. Amit mutatott minden volt, csak nem kicsi.
- Menj, feküdj le és reggelre minden rendben lesz, Harry. - sóhajtottam, kezemmel feltoltam magamat, mire testemet fedő takaró ölembe hullott. Harry egész testemen láthatóan végig nézett, arcára önelégült mosoly ült ki, míg alsó ajkát fogai rabsága alá küldte. Csillogó szempárja végre az enyémbe vésődött, s a szívem szakadt meg ezzel egyetemben. Annyira kisfiú volt még, aki csak egy olyan embert igényelt, aki feltétel nélkül szereti, s mellette van.
- Te is egészséges leszel, ha felkelek? - susogta, térden kúszva közelebb jött, s egy apró csókot hintett az arcomra. Ismét megjelent azaz érzés, amit akkor éreztem, amikor aludtam, s hirtelen villámcsapásként érte testemet, ahogy elmémet is a tudat, hogy mindvégig ő okozta azt. - Itt akarok maradni! - makacskodott, ajka még mindig bőrömet égette.
- Tudod, hogy az nem rajtam múlik, és nem maradhatsz itt! - toltam el kissé, hogy szemébe nézhessek. - Nem vetne ránk jó fényt, és többiek még félreértenék a dolgot. - magyarázkodtam.
- Pedig jó lenne. - karjait derekam köré fonta, szorosan magához húzott. Mellkasunk egymást melengette és tisztán éreztem heves lélegzetvételét. - Akkor... - suttogta, ajkai vészen közeledtek enyémhez. - lehetnél a barátnőm. - nyelt egy nagyot, ujjai eleresztették derekamat. Távolodni kezdett tőlem, s, amikor már biztos távolságot hozott létre közöttünk összefűzött ujjaira szegezte tekintetét.
- Harry miket beszélsz? - kúsztam oda hozzá, ujjaira tapasztottam kezemet.
- Hmm? - emelte rám könnyáztatta tekintetét, amitől szívem fájdult meg. Szorosan a mellkasomra vontam miközben óvatosan hátradőltem az ágyamon. Arcát mellkasomon pihentette, míg szép lassan áztatta el hideg, kövér könnycseppjeivel az alvó felsőmet. Ujjaimmal lassan szántottam végig göndör fürtjein, míg számhoz közeli fülébe megnyugtató dolgokat suttogtam. Minden rendben lesz. Csak nyugodj meg. Itt vagyok. Itt vagyok veled, Harry. Órákig fent voltam még vele, már a Nap sugarai is megvilágították a messziséget, de én még mindig szüntelenül simogattam s suttogtam neki, pedig ő már rég aludt. Szemeimből könnyek folytak, míg fejemben vagy ezerszer hasított bele ugyan oda a fájdalom. Nem is tudom, hogy miért sírtam. A fájdalom miatt vagy éppenséggel a mellkasomon pihenő fiú miatt, aki tulajdonképpen most vallott nekem szerelmet. Mert szeretett. Tisztán éreztem. Oly keservesen kívánta, hogy meggyógyuljak, s ha tudná. Ó, édes Harry, ha tudnád, hogy már nincs reményem vajon mit tennél? Tudtam és éreztem is, hogy magányos volt, csak sajnos olyan embert talált, aki ezt a magányt nem szüntetheti meg. Pedig szerettem volna, nagyon is. Mellette akartam lenni és büszkén sétálni vele az utcán, hogy egy olyan embert tudhatok magam mellett, aki több mint hinné. Nem csak Harry Styles a One Direction egyik énekese, hanem egy remek ember, akinek hatalmas szíve van, és igenis tud szeretni. Mert ez volt Ő. Egy remek ember. És ez vagyok én... Faith Smith, akinek nincs szíve. 

EIGHTH CHAPTER

Sziasztook!(:
Megjöttem az új fejezettel. Remélem tetszeni fog, hiszen lassacskán végéhez érünk a blognak. Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket, édesek vagytok!(:
Több szó, mint száz!(: Itt az új fejezet.

Have a nice day, 

Susan:*

"Amikor a tekintetünk találkozik ez az érzés bennem több, mint amit el tudok viselni."

Harry Styles

Eddigi csekély életem során még sosem éreztem magamat gyengének. Nem tudtak megtörni, noha volt néhány olyan napom vagy percem, kinek mi tetszik jobban, amikor is sírva fakadtam. Na és? Mindenki szokott sírni, még a nagy Harry Styles is. Igen ám, de most, hogy szánalmasnak mondható kis életembe belecsöppen Faith Smith, minden megváltozott. Megtört. Egy lány, aki jelen pillanatban az életéért küzd sikeresen elérte, hogy az évek során felállított védelmi falam úgy, ahogy van, ledőljön, és mindent porrá zúzzon. Félreértés ne essék, emiatt nem őt hibáztatom, sokkal inkább magamat és gyenge szívemet, amit kevés embernek sikerült megmelengetnie. Mert neki igenis sikerült! Furcsa, de egyben kellemes érzés kimondani, hogy ez a lány sokkal erősebb bármelyikünknél, de átlátok rajta és a kis védőfalán, amit hasonló okokkal épített fel, mint én. Láttam megtörni, sírni és reszketni a fájdalomtól. Szemeim előtt mindig megjelennek a képek, amit örök életemre el akarok rejteni, de nem sikerül. Gyenge, csöppnyi teste a kórházi ágyon olyan szinten remeg, hogy még magát az orvosokat is megrémiszti. "Állítsák már le." Folyton ezt kiabáltam és nem fogtam fel a dolgokat, hogy mibe is rángattam bele. Mert én erőszakoskodtam. "Értse meg Mr. Styles, hogy nem tudunk mit tenni. Nem tudtuk, hogyan reagál a teste és most egyetlen, amit tehetünk, hogy várunk." Könnyes szemmel ültem végig az ágyánál, de nem sírtam. Nem sírhattam, hiszen az gyengeségre vallott volna, ami most nem volt megfelelő viselkedés. Azzal nyugtattam magamat, hogyha ő kibírja, akkor én is, de, ahogy megláttam őt, ahogy beszállt a kocsimba s próbált úgy tenni mintha minden a legnagyobb rendben lenne, összetörtem. Alig bírtam ki a hazafele vezető utat sírás nélkül és erősen kellett tartanom magamat, hogy ne omoljak össze. Nyugodj meg, Harry. Már csak pár méter! Ezekkel a szavakkal próbáltam enyhíteni fájdalmamat, s kitörni készülő érzéseimnek már nem bírtam parancsolni. Teljesen elvesztettem testem feletti uralmamat, így szégyenszemre futottam be a lakásba s hagytam magára a kocsiban ülő lányt. Egyből a szobámba rohantam és miután megbizonyosodtam róla, hogy az ajtót bejutás mentessé tettem a földre rogytam és utat engedtem régóta kitörni készülő könnyeimnek. Hátamat az ajtónak döntöttem miközben az ablak előtt csicsergő madarak vidám dallama hatolt be elmémbe. Szívem hevesebb ritmus diktált, de egy kis idő múltán testem, ahogy lelkem is kezdet lenyugodni.
- Ez itt az illemhelyiség. - csapta meg fülemet Liam hangja.
- Azt hiszem innentől egyedül is menni fog. - kuncogott Faith és hirtelenjében arra lettem figyelmes, hogy még levegőt sem veszek a tisztább, érthetőbb mondatok érdekében.
- Faith?
- Igen, Liam?
- Ne törd össze őt, rendben? - sóhajtott, s ezt követően percekig csak füleltem, hogy halljak valamit. De nem hallottam.
- Nem szándékozom, hiszen nem érdemli meg. Egyikőtök sem érdemli meg, Liam. - suttogta, de a hang közelebbről jött, mint eddig, ami gyanút adott arra, hogy Fait közelebb lépett Liamhez. - De azt az opciót is fent kell tartanotok, hogy távozok.
- Meg fogsz gyógyulni, Faith! - förmedt rá.
- Úgy legyen!
Órák óta gubbasztok a szobám ajtajában és senkinek sem voltam hajlandó kinyitni. Hogy miért nem? Mi okból? Ezek olyan kérdések, amikre még talán magam sem bírnék felelni. Talán csak egyedül akartam lenni és lenyugodni mielőtt átmegyek a mellettem lévő szobában valószínűleg már alvó lányhoz, hogy megbeszéljem és kimagyarázzam helytelen viselkedésemet. Ő volt az egyetlen, aki nem is próbálkozott azzal, hogy bejusson hozzám és ezért méltányolom. Átélhette már ő is ugyanezt, hogy csak némi magányra lett volna szüksége, de ezt a környezete megtagadta, s válaszokat akart azokra a rohadt kérdésekre. Természetesen a barátaim és szeretem őket. Megértem, hogy szeretnének segíteni, de most egyedül magamra van szükségem. A szobát már a sötétség uralta, már jóval elmúlt éjfél is és a fáradtságot sem vettem arra, hogy a közelben lévő kis lámpát felkapcsoljam. Jó volt ez a pozitúra és, ha a fő okot kellene megneveznem, akkor az lenne, hogy innen mindent lehet hallani. Fejemet felkaptam, amikor halk lépéseket hallottam kintről, majd az ajtó nyitódását. Óvatosan álltam fel a helyemről s ujjaimat a zárra helyezve nyitottam ki. Az ajtót amilyen halkan csak bírtam tártam ki magam előtt és lépkedtem óvatosan a fürdő felé, ahonnan most egy apró fénycsóva szökött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón. Bentről apró nyöszörgések és öklendezések szűrődtek ki, s a szívem azonnal összeszorult, mert tudtam, hogy ő van bent.
- A picsába! - szitkozódott, s az ajtóból figyeltem, miként hajtja fejét a vécé fölé, s adja ki magából az alig-alig megevett ételt. Háta rázkódott a megerőltetéstől. - Utálom. - szipogta, míg haja elrejtette előlem tökéletes arcát.
- Faith. - suttogtam, míg ujjaim hátán simítottak végig. Leguggoltam mellé, haját hátrafogtam, s tartottam nehogy véletlenül is, de célt veszítsen. Arcán hatalmas cseppekben folytak le könnyei, míg parányi testével a hideg csempén ücsörgött.
- Mindjárt jól leszek. - mosolyodott el. - Csak egy perc. - suttogta. - Csak egy perc. - ismételte meg önmagát, s a másodpercekből hosszas percek lettek. Kezeimmel még mindig rabul ejtettem hosszú barna haját, míg ő várt és várt, hátha jön még valami, de nem jött. Erőtlenül kelt fel a földről, s a vécédeszkát lehajtva húzta le, amit kiadott magából. Lassan lépkedett a mosdó felé, ahol fogkeféjét megragadta, s fogrémet nyomva rá helyezte el szájában. Gyakorlott mozdulatokkal keltett kellemesebb ízt szájában és arcára kiült elégedettség mosolyra késztetett. Komótosan gurgulizált, s a csap alá tartva a fogkefét mosta le. Szájába még egy adag hideg vizet helyezett el, de azt már hamarabb köpte ki, mint az előzőeket. Két lépéssel mögötte termettem, és térdhajlatánál megragadva kaptam ölbe. Egy apró sikkantás telt tőle csupán és nem ellenkezett, mert tudta, hogy nincs esélye. Ujjait nyakam körül fonta össze, míg arcát mellkasomon pihentette egyenesen a szívemhez közel. - Hova megyünk? - suttogta, s lehelete égette bőrömet.
- Hozzám. - feleltem egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a ma éjszakát biza mellettem tölti. Semmi hátsó szándéka nem volt a dolognak, csupán szerettem volna, ha mellettem alszik el és mellettem is ébred. Érezni akartam meleg bőrének és vékony testének érintkezését, ahogy hozzám simul és halkan szuszog. Csak biztos akartam lenni, hogy jól van és semmi baja nincs.
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet, Harry. - tiltakozott, pont, ahogy sejtettem. Lábam a földbe gyökerezett az ajtóm előtt és kérdő tekintettel pillantottam le a csillogó szemű lányra, aki ujjaival óvatosan cirógatta a tarkómat. Apró morgás szaladt ki a számon, miközben ujjai érzését próbáltam mind egy szálig kiélvezni.
- Nem hiszem, hogy tudnál ellene bármit is tenni, szóval... - sóhajtottam, s az ajtót a lábammal beljebb toltam. - kíméljük meg egymást egy olyan próbálkozástól, aminek tudjuk mind a ketten, hogy mi lenne a vége. - apró csókot hintettem langyos homlokára, majd óvatosan az ágyamra helyeztem. Gondosan betakartam vékony testét, amit egy apró kacajjal kontrollál. Imádtam azt a hangot, amit kiadott, mert egyszerűen öröm volt látni, hogy boldog és az apró dolgok miatt is mosolyog. Kérdés és várakozás nélkül hajtottam fel a mellette elhelyezkedő takarót és szorosan magamhoz vonva hintettem el kókusz illatú haját csókokkal. Mélyeket sóhajtozott, s légzésének száma a kétszeresét verdeste, mint szokta. Lábait az enyéim közé dugta, és összerezzentem, amikor arcát mélyen nyakam találkozásánál pihentette meg. Hosszasan szívtam be mámorító illatát, és szemeimet szorosan összeszorítva kívántam magamban vagy ezerszer, hogy gyógyuljon meg. Most. Rögtön. Csak legyen egészséges és boldog mellettem. Mert igen is boldoggá tudnám tenni, ha engedné. Ha az élet engedné.
- Harry? - suttogta, s lehelete súrolta amúgy is felforrósodott bőrömet.
- Hmm?
- Megígérsz nekem valamit? - tolta fel magát, hogy barna szempárjait enyémbe fúrhassa. Szemében csupán az aggódást és a félelmet láttam, s kikandikáló bőrét, amiről lesodródott a takaró. Összehúzott szemmel figyeltem válla alatt majdnem a keblénél elhelyezkedő vágást, aminek már csak összeforrt halovány nyoma maradt. - Utána megmutatom. - nézett rá a hegre, majd vissza rám.
- Attól függ, miről van szó. Nem tudok olyat ígérni, amiről nem tudom eldönteni, hogy meg tudom tenni vagy sem. - mosolyodtam el, s ujjaimmal végigsimítottam álla vonalán.
- Ha esetleg én... - kezdett bele, s beszédét nagy nyelések követték. - szóval... - folytatta. - ha meghalnék, megtennéd, hogy nem okolod magadat miatta?
- Ez meg miféle kérdés? - hőköltem hátra, s idegesen túrtam bele göndör fürtjeimbe. A fejemben, ahogy szívemben is valami különös érzés keletkezett. Szorított. Fogalmam sincs, hogy mi volt az, de a tudat, más néven feltételezés, hogy Faith-en nem hat a kezelés és eltávozik az élők sorából, felemésztett. Nem tudtam beletörődni, hogy valaha is elhagy, miközben nincs is semmi közöm hozzá. Nem a barátnőm, feleségem csak egy ismerősöm, akin próbálok minél nagyobb erőfeszítéssel segíteni. De átválthatnak az érzések mássá? Komolyabbá? Néha úgy érzem, hogy igen. Már nem tudok csupán ismerősként gondolni rá. A csókunk óta legalábbis nem.
- Harry ez nem a te hibád. Ez senki hibája. Ezt örököltem és kész. Ahogy a papám mondaná "Amit a kisegér kihúzott, azt nem kerülhetjük el". Még ő sem gondolta volna, hogy ez lesz velem. - rázta meg parányi fejét egy mosoly keretében, ahogy nagypapájára emlékezett vissza. Vékony ujjaival arcomon simított végig, amit én készségesen fogadtam el. Arcomat kényelmesen helyeztem el parányi tenyerében, s tartottam ott és élveztem testemre ható hangját. - Hiába műtöttek meg számtalanszor, látod, hogy mi lett. Ez az én sorsom.
- Olyan könnyen feladtad. - suttogtam, miközben válláról lehajtottam francia pántos felsőjét. Ujjaimmal lassan simítottam végig a hegen, ami alig volt látható, mégis a szemfüles embereknek szemet szúrt. - Sok ilyened van? - arcunk egyre közelebb férkőzött egymáshoz, ahogy közeledtem felé. Lejjebb hajoltam, s vállánál elhelyezkedő heget végig csókoltam. Levegővétele sietősebb lett, tisztán hallottam résnyire nyitott ajkain kiszökkenő lélegzetét. Egy-egy halkabb nyögés követte folytonos csókomat, amikor minden egyes számomra látható sebét végig csókoltam. - Van még? - alsó ajkamat fogam rabsága alá küldtem, ahogy szemébe nézve próbáltam válasz után kutakodni. Arca pírba borult, tisztán láttam, ahogy a Hold fénye megvilágította csodás bőrét.
- Van! - fonta össze karjait mellkasa előtt, amitől mellei kissé kidomborodtak, örömömre. - Harold! - korholt nevetve, és erőtlenül kezemre csapott. A hatás kedvéért fájdalmas képet vágva kaptam oda kezemhez, hogy némi büszkeség töltse el, hogy elbánt egy fiúval.
- Bocs! - emeltem fel védekezően a kezemet. - De pasiból vagyok. - nevettem fel, s derekánál megragadva döntöttem le az ágyra. Hanyatt feküdve, haja szétterülve a párnán. Tökéletes látvány volt és élettel teli, amit akár minden egyes nap elviseltem volna. Arcán szétterülő mosolya minden embert mosolygásra késztetett, akárcsak gyönyörűen csillogó szempárja. - Szóval? - hajoltam hozzá közelebb. Ajka résnyire nyitva volt, mind a ketten ziháltunk a vágytól és a levegő kettőnk között szinte azonnal felforrósodott. Ujjait felvezette a hajamba és erősen túrt bele, ami egy apró nyögést kényszerített ki belőlem. Szemeimet behunytam és sürgető tempóban csaptam le tökéletes ajkaira. Nyelvemmel behatoltam szájába és érzékien, lassan simítottam végig övén. Szinte azonnal megtaláltuk egymást és lassú mégis vad táncba hívtuk a másikat. Szorítása a hajamba fájdalmasabbá vált, de minden fellelhető érzékemet ezáltal felébresztette. Lábammal térde közé férkőztem és erősen húztam magamhoz. Ágyékom övéhez nyomódott és kellemetlenül észleltem, hogy férfiasságom remekül reagál a lány cselekményeire.
- Állj. - suttogtuk egyszerre egymás ajkaira, miközben homlokunk egymásnak dőlve pihent. - Faith én... - ziháltam még mindig a hirtelen hévtől, s a lánytól, aki nem engedett és a legfontosabb, hogy én is megálljt tudtam parancsolni. Tudatni akartam vele, hogy nem az a szándékom vele, de heves csókjának egyszerűen nem bírtam nem reagálni. - Nem akarom, hogy azt hidd, hogy én... - dadogtam, s szemem folyamatosan járkált jobbra, s balra az övéi között.
- Nem hiszek semmit, Harry. - mosolyodott el.
- Akkor jó. - suttogtam ismét, s ajkamat még egyszer az övére nyomtam. - Hmm. - hümmögtem. - Mentolos.
- Ki gondolta volna? - korholt édes, magas hangján, de láttam hirtelen áthaladó fintorát. Arcát ráncok borították, ahogy kezével gyorsan kapott a fejéhez.
- Jól vagy?
- Persze. - felelte. - Soha jobban. - mosolyodott el, de tisztán láttam, hogy ez a mosoly más, mint az eddigiek. Csak engem akart nyugtatni, noha láttam, hogy valami nincs rendjén. Még nem bízik bennem, de miért is bízna? Hiszen csak most ismert meg és talán még mindig csak egy elkényeztetett sztárocskának hisz, aki csupán egy éjszakára akarja őt. De ez nem így van. Nem egy éjszakás terveim vannak vele, hiszen minden egyes együtt töltött percet ki akarok élvezni, hogy a végén teljes bizalmába fogadjon, és együtt örüljünk s ünnepeljük meg a gyógyulását. Mert meg fog gyógyulni!
- Aludjunk. Kimerültnek tűnsz.
- Azt hiszem ez jó ötlet. - dadogta, s nem kerülte el a figyelmemet kissé remegő ajka. Összehúzott szemmel figyeltem rá, ahogy kiszáradt ajkát megnyalja, s észleli, hogy mit is figyelek. - Minden rendben. - rántotta meg vállát mintha misem történt volna, majd közelebb hajolva hintett egy csókot arcomra. - Jó éjt, Harry és köszönök mindent. - helyezte el fejét a párnán, majd a fal felé fordulva takarta be testét, hogy megóvja azt a hidegtől.
- Rám mindig számíthatsz. - csókoltam bele hajába. - Jó éjt édes Faith. - húzódzkodtam mellé, majd kezemmel átölelve derekát húztam mellkasomra. Saját takaróm felét is ráterítettem a biztonság kedvéért, majd addig vártam, amíg nem hallottam nyugodt, ritmusos szuszogását. Nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejemet, mellkasomon vele, s reménykedtem abban, hogy holnapra minden rendben lesz. Reménykedtem, hogy a leletek jó értékeket mutatnak, s velem marad. Örökre. 

SEVENTH CHAPTER

"Az emberek nem mindig azért sírnak mert gyengék, hanem azért, mert túl sokáig maradtak erősek..."

Faith Smith

[ zene ]

Szemeimet mintha ólommal látták volna el, olyan súlyosnak éreztem őket, de ennek ellenére testem mozgásra vágyott. Utolsó emlékeim között talán még annyi dereng, hogy Harry Styles megcsókolt. Édes ajkai még utána is biztosan tudom, hogy izzottak és repetáért könyörögtek, de ezt nem kaphatták meg, ugyanis elkezdtük a kezelést. Hogy most élek-e? Lélegzem-e? Persze! De ezt is csak onnan tudom, hogy fülemet hihetetlen módon bántják a pityegő gépezetek, amik a szívem és légzésem ritmusát hangoztatják. Ujjaimat mozgásra késztettem és szemeimmel is hunyorogva kezdtem el felmérni a környező tárgyakat és egyéb dolgokat és ekkor tűnt csak fel mellettem szunyókáló barátnőm, Hope. Szőke haja rendezetlenül hullott arcára és kézfejemre,amibe folyamatosan folyt az infúzió. Óvatos mozdulattal emeltem fel másik kezemet, ami ellentétesen helyezkedett el a másikkal ellentétben. Ujjaimmal végigszántottam szőkés haján, amire rögtön felkapta tekintetét. Szeme könnyes volt s karikás, ami arra adott tudomást, hogy nem lehetett valami izgalmas éjszakája és valószínűleg ez miattam volt. Mindig is aggódott értem, ami miatt elnyerte nálam a legjobb barátnő címet, hiszen annak ellenére, hogy voltak közöttünk nézeteltérések, mellettem maradt. Házsártos voltam és olykor-olykor sértődékeny, de Ő sem hátrált, megvédte magát s kiállt az igaza mellett. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyire is ellentétek vagyunk, de egyetlen egy szavával sem sértett meg még úgy, hogy azzal mély sebet hagyjon bennem. Szerettem őt, mint a nővéremet, aki minden egyes alkalommal mellettem van, és néha fejbe kólint, ha rossz dolgokra vetemedem. Mert képes voltam rá. Bajba kevertem magamat, s sorstársaimat is, akik követték csökevényes eszemet. De mivel mással tudnám ezt magyarázni, minthogy gyerek voltam?
- H-Hello. - száraz nyelvem miatt arcom grimaszba borult s rossz szájízzel gondoltam mindenre, ami csak átfutott koránt sem tiszta elmémen. - Élek még. - erősítettem meg szavaimmal is a valószínűt, amitől Hope szemében szinte rögtön felgyúlt valami. Harag? Félelem? Vagy netán tán mind kettő? Hirtelen ajkai között kizúduló levegőáramlat arra adott tudomást, hogy haragját próbálja visszafogni, s felhevült testét lenyugtatni.
- Tudod min kellett keresztül mennem egész este? Hogy a fenébe vághattál bele egy ilyen kezelésbe, Faith? Tudom, hogy Harry Styles, de nem azért jöttél, hogy világot láss?
- Javulást ígértek. - suttogtam, s figyelmen kívül hagytam a többi elhangzott kérdését.
- Az isten áldjon meg Faith! - csattant fel, s idegesen a hajába túrva állt fel az ágyam melletti székről. - Harry magát okolja, mondjuk teljesen jogosan az este történtek után. Szinte a kórház összes orvosa az ágyad mellett állt, hogyha valami baj van egyből segítséget kapj. Gondolták, hogy rosszul fogod viselni a kezelést... - suttogott, s szemében ismét megcsillant néhány kósza könnycsepp. Nagyokat nyelve, remegő hangon ült vissza mellém, s kezét az enyémre helyezte el. - De azt nem, hogy ennyire. - folytatta s immáron könnyei szabad utat nyertek. Forró könnycseppjei sürgetve kúsztak le most piroskás arcán, egyenesen le az én kézfejemig. - Az egész tested remegett, mint a kocsonya és a pulzusod az egekig szökkent fel. Harry a vége felé szinte követelte, hogy valamilyen módszerrel, de mossák ki belőled a gyógyszert, de az orvosok sem tudtak mit tenni. Le vagy gyengülve, ami nem segít azon, hogy a kezelés fájdalom mentesebb legyen, de örülök, hogy jól vagy és élsz. - apró csókot nyomott arcomra, majd ujjaival sietős tempóban törölte le arcát fedő könnyeit.
Egy órás felvilágosítás után végre a doktor is távozott a szobából, aki szerint ha az első kezelés sikeres volt; a másodikkal nem lesz gond. És mi mást tehettem volna? Igent mondtam, noha Hope hallhatóan püfögött mellettem félve, hogy egy újabb kezelés már ténylegesen is véghezviszi a dolgát. Minden egyes korábbi kezelés előtt rettegtem a haláltól, de most valami oknál fogva egy parányit sem érdekelt az, ha meghalok. Nem féltem. Talán ez volt a baj, hogy félvállról vettem a dolgokat, de ennek ellenére hihetetlen módon jól éreztem magamat a bőrömben.
- Menjünk sétálni. - grimasszal az arcommal próbáltam felülni, ami egy idő után sikerült is Hope segítségével. Lábammal a mamuszomba bújva fogtam a bal oldalamon lévő kis kocsit, amire az infúzió volt felerősítve, míg másik kezemmel Hope védő és óvó karjait öleltem át. Csöppnyi hálóingem nem fedte egész lábamat, míg az azt takaró köpeny csupán a fenekemig ért, hogy a hátul tátongó űrt elfedje a kíváncsiskodó tekintetek elől.
- Este bejönnek a fiúk, csak próbájuk van. - a hosszas csendet ő törte meg előbb, miközben megállíthatatlanul szeltük a rideg, büdös folyosókat, amik nem voltak különbek a szobámnál. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon miért nem tesznek ki pár szívmelengető képet, vagy csupán a fehér szín helyett miért nem választanak valami olyat, amitől az embernek jobb kedve támad. Talán direkt csinálják, vagy csak a véletlen műve az egész? Ismét egy olyan kérdés, amire sosem kaphatok választ.
- Uhm... - haraptam be alsó ajkamat, s egy pillanatra megállásra kényszerítettem a karomat szorosan szorító Hope-ot. - Muszáj? - hangom el-elcsuklott az egyszerű kérdés során, de nem tudtam legyűrni a bennem lévő félelmeket. Nem akarom, hogy így lássanak, hogy erre emlékezzenek. Egy rákos lányra.
- Harryék azt szeretnék, ha náluk laknánk, amíg tart a kezelés. - semlegesen vállat vont, majd apró, lassú léptekben indulásra késztetett. - Louis azt mondja, hogy még sosem látta így Harry-t.
- Nem! - csattantam fel, s kétségbeesésem szinte sikoltozott az üres folyosón. - Nem! - ismételtem meg önmagam, s ujjaim már jócskán fehérek voltak az erős szorítás miatt az infúziós kocsin.
- Miért mentél bele, ha ennyire tiltakozol?
- É-Én... - dadogtam, de képtelen voltam Hope szinte szikrákat szóró szemébe nézni.
- Megvolt egy ismételt kipipált dolog a listádon, nem? - megvető hangjára azonnal felkaptam a fejemet. - Örülnöd kéne.
- A lista.. - suttogtam, s idegesen hajamba túrtam szabaddá vált kezemmel. - Ez a bajod?
- Nem akarok egy pipa lenni azon az átkozott listán. - csattant fel, kezeit széttárta, s kérdő pillantást küldött felém.
- Megértem, hogy dühös vagy, hiszen tönkretettem az...
- Az isten áldjon meg Faith! - vágott szavamba. - A listának már nincs jelentősége. Rég nincs. Nem veszed észre, hogy... szeretünk? Hogy mindenki szeret? Mindenkinek nehéz, amióta tudjuk, hogy mi a bajod. Eddig te tartottad bennünk a lelket azzal, hogy erős voltál. De elutasítottad azt a kezelést, amire még volt remény. Erre... idejövünk és egy fiú miatt belemész egy olyanba, ami miatt meg is hallhatsz?
- Egyre rosszabb lesz az állapotom, Hope. Ez csak egy reménysugár, amit Harry nyújtott.
- Elhiszem, hogy jólesik, hogy törődik vele. Megvallom, meglepett, hogy így cselekszik és Louisék nevében is nyilatkozhatok ez ügyben. És gondolom azt hiszed minden szuper velem, hogy Louis miatt boldog vagyok, ami részben igaz is, de fogd fel végre Faith, hogy amióta tudom, hogy elvesztelek semmi sem olyan. Azt hiszed, Louis pótolna téged? Pótolná azt a sok együtt töltött percet? Ha ezt hiszed, akkor nem! És most... elfogadod a fiúk ajánlatát és hazamegyünk velük!
Esküszöm! Esküszöm, hogy próbáltam visszafogni testem remegését a kezelés után, és nyugton ülni a fiúk kocsijában, de nem ment. Izzadtam, s szám valami hihetetlen módon volt kiszáradva. Nem tudtam mivel nedvesíteni, s nem segített semmit az állapotomon a nyugtalankodó testem. Szúrt, fájt és égetett egyszerre, s áldottam az eget, hogy ebből tegnap semmit az ég világon nem éreztem. Most láthattam, hogy tegnap mit élhetett át Harry, hiszen a mostani pillantása is teljesen elárulja, hogy összetört. Szeme minden percben találkozik az enyémmel a visszapillantóban, s próbálok egy őszinte mosollyal reagálni csillogó, rideg szempárjaira, de nem csak én vagyok tisztában vele, hogy mosolyom teljes mértékben hamis, hanem ők is. Csönd uralta a kocsit, senki sem szólt csak  motor hangjának búgását lehetett hallani, s néha-néha a külvilág zaját. No meg az én zihálásomat, s nyögdécselésemet.
- Megérkeztünk királylány. - felelte, s egy hamis mosoly keretében kapott ölébe. Harry sietős tempóban szaladt be a lakásba, miközben ujjaival erősen dörzsölgette szemeit. Arcomat Liam mellkasába fúrtam, míg próbáltam ajkamba harapva visszafogni a nyöszörgéseimet.
- Ne haragudj. - mentegetőztem, s szorítása erősödött, ahogy érezte egyre csak remegő testemet. - Ne haragudjatok. - fejemet a biztos ponton tartottam, míg bőszen szippantottam magamba Liam édeskés illatát, s hallgattam a körülöttem lévő csicsergő madarak zaját. Liam könnyedén lépdelt velem, de éreztem szívének heves ritmusát, ami aggódásra adott jelet. Félt, hogy elejt, s ezzel összetör. De lelkemnek már oly' mindegy volt, hiszen darabokra törtem. Darabokra, hiszen megannyi fájdalmat okoztam mind barátnőmnek, s mind az idegen fiúknak, akikért a fél világ odavan.
- Ne beszélj butaságokat, Faith. - Louis kék szemei villantak meg előttem, majd pillanatokon belül a ház melegét érezhettem meg bőrömön. Liam könnyed léptekkel haladt velem tovább, fel az emeletre. Balra fordult, ahogy felért a lépcsőn, majd egy világos, élettel teli szobába belépve indult meg a hatalmas ágy felé. Mindenhol a fehér szín uralkodott, de ez koránt sem volt olyan rideg, mint a kórház falai. Megannyi fénykép ékeskedett a falon a fiúkról, amiket a média, ahogy a rajongók sem láthattak még. Az ágy mellett egy hatalmas ablak uralta a teret, ami csodás kilátást biztosított a keretben lévő kis tavacskára, s hatalmas zöld területre. Az ággyal szemben egy kis komód volt, rajta egy síkképernyős tévével, s a maradék teret a fal mentén egy gardrób uralta. Egyszerű volt, noha teljesen másra számítottam.
- Szükséged van valamire, Faith? - suttogta, miközben alaposan betakart legalább három takaróval. Arcomra apró őszinte mosoly ült, ahogy anyám hatását keltette a mellettem lévő fiú, aki oly gondoskodással és odafigyeléssel takart be, mint még talán senki más.
- Szeretnék egy kis vizet. - cuppogtam nyelvemmel száraz szájpadlásomon, amit mind a ketten megmosolyogtunk. Sőt...hangos nevetésben törtünk ki. - Harry rendben lesz? - nyúltam a fiú kezéért, aki már indulásra készen állt, hogy eleget tegyen kérésemnek. - Nem szeretném, hogy végignézze mindezt. Sejtem, hogy milyen nehéz lehet ez nektek, de nem akarok a terhetekre lenni.
- Makacsabb vagy, mint mondták. - fejét rázta. - Lassan ő is bejön hozzád, és erre a kérdésedre személyesen is kaphatsz választ. Itt lenne ő most is csak... - sóhajtott, s fejét lehajtotta. - Kívülről erősnek mutatja magát, de belülről érzékeny. Egy kis időre van szüksége, hogy rendbe tegye magát, és az erős énét láthasd. Héé, hiszen Ő Harry Styles. - nevetett fel, hogy oldja a feszültséget. - Azt hiszi, hogy ő nem lehet gyenge. De most megyek és hozom a vizét, kisasszony. - színpadiasan meghajolt előttem. - Még a végén előttem szárad ki, és azt egyikünk sem akarná. - kacsintott rám, s kis mégis nagy lépésekben igyekezett az ajtó felé, amit pillanatokon belül be is csukott maga után. Arcommal még percekig figyeltem az ajtót, majd a nyitott ablakon lévő madarak csicsergésére figyeltem fel. Egy barna kismadár csapkodta szárnyait az üveg előtt, míg őt bőszen követték kicsinyei. Szívmelengető látvány volt, ahogy a korlátra szállva pihennek meg s csacsognak tovább, mintha életükben minden a legnagyobb rendben lenne. Az egyik kicsi kissé esetlenül kezdte el csapkodni a szárnyait, amit anyjuk is észrevett, így tanító módjára szállt fel, s lebegett egy helyben. Csodálatos volt látni a természet csodáját, hogy még az állatokban is miként jelenik meg az anyai ösztön. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire bánom, hogy eljöttem otthonról. Hiányzik az édesanyám, aki segíthetne most eltörött szárnyaimat életre kelteni, s legalább annyira rendbe tenni, hogy felemelkedhessek. Hiszen így csak egy földön fekvő szerencsétlenség vagyok, akiben annyi erő sincs, hogy lábra álljon. - Tessék. - rántott vissza bambulásomból a barna hajú fiú, aki közvetlen mellettem foglalt helyet az ágyon.
- Köszönöm. - fogadtam el a felém nyújtott poharat, majd könyökömre támaszkodva keltem fel. Nagyot kortyoltam a hideg vízből, ami kellemesen kúszott le a torkomon, megnedvesítve ezzel kiszáradt számat. Hümmögve kortyoltam újból, s újból, miközben szemem mindvégig csukva volt az élvezkedés miatt. Az utolsó kortyot is lenyeltem már, amikor rávettem magamat, hogy szemeimet kinyissam. - Köszönöm. - ismételtem meg önmagamat, míg a fiú felé nyújtottam az üres, átlátszó poharat.
- Hozzak még? - ujjai között forgatta a tárgyat, majd fejrázásom után, amivel tudattam, hogy bőven elég volt a víz; a földre helyezte el a poharat, s szabad ujjaival homlokomon simított végig. - Nincs lázad, ez jó jel. - mosolyodott el, s tekintetével enyémet követte, ahol megpillantott a kis daloló madárkákat.
- Olyan szabadok. - suttogtam, s rájöttem, hogy én is csak erre vágyom. Szabadságra, s egy olyan boldogságra, aminek nem lesz vége napok, hetek vagy hónapok múltán. Csak egy boldog életet akartam, amiben nincs keserű vég, s holmi időpontok, amik az életed végét jelentik. Mert ez volt a legszörnyűbb. Hogy tudhattam mikor jön el számomra a búcsúzás ideje.