SECOND CHAPTER

Faith Smith

Nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb érzés azokat sírni látni, akik eddig tartották benned a lelket, erőt adtak. Viszont most nekem kell lépnem...nekem kell őket jókedvre deríteni és elállítani a folyamatosan kiszökkenő könnycseppeket, mert ezzel csak azt érik el, hogy nem csak az élettől, hanem még az utazástól is elmegy a kedvem. Hope, ahogy anyám is, próbált még egyszer utoljára maradásra bírni, persze mindhiába, hiszen utolsó reményemként utazok el oda, ahová mindig is vágytam: Londonba. A város szépsége, nevezetességei mindig is magával ragadtak, akárcsak az angol nyelv. Sosem bírtam eléggé betelni a képekkel, a filmekkel vagy csak az olvasással, amikben egyaránt megjelent London. Gyönyörű volt a város, a Big Ben vagy a London Eye, amiket, ha az ember megemlített egyből London jutott róla az eszébe. Viszont most nem csak a képekbe fogok majd elveszni, hanem a valóságba is. 

- Héé, Faith! - rázott meg egy kissé barátnőm, amitől sikeresen visszazökkentem a való világba, ahol koránt sincs semmi sem rendben. - Minden rendben? - hangja aggódóan csendült fel, ami mostanság egyáltalán nem lep meg. A barátaim közül ő viselte ezt a legrosszabbul, ha lehet ilyet mondani, hiszen Bridget Ausztriába költőzése óta nem nagyon tudott hazautazni, így az ilyen...apró dolgokból jobbnak láttam kihagyni őt. Bridget az előző betegségemet végig követte, segített és próbált erős lenni, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is neki, de véleményem szerint ezzel a hírrel már nem birkózna meg olyan könnyen, így...majd egyszer, amikor már ténylegesen is közel lesz a vég, felhívom őt búcsú gyanánt. Tudom, hogy nem...helyes, amit teszek, de ezzel is csak őt akarom védeni, hogy legalább az ő életében legyen rendben minden, ha már összejött neki az élet. Igen...Bridget-vel utoljára a ballagásunk után találkoztam, amikor is kiderült, hogy felvették a bécsi egyetemre. Vele örültem, pedig belülről teljesen összetörtem, hogy az egyes számú barátnőmet valamilyen szinten elveszítem, de örömmel töltött el az a tény, hogy Hope-val tovább dédelgethetem az álmaimat. Hope mindig is különleges volt az életembe, noha nem régen csöppent csak bele bonyolultnak mondható világomba, amit néha nehezen néha könnyen viselt. Voltak boldog perceink, de voltak olyanok is, amikor sírva fakadtunk. A barátságunk tetőpontja akkor következett be, amikor egy szép napos délutánon eldöntöttük, hogy tetoválást csinálunk. Persze ennek szüleim nem örültek, de valami oknál fogva muszáj voltam érezni a fájdalmat, hogy ténylegesen is megbizonyosodjak arról, hogy élek és vérzek. De visszatérve drága jó barátnőmre, Bridget-re...már édesanyaként büszkélkedhet egy jó és szerető férj mellett, akivel igaz néha veszekednek, de boldogok egymás mellett, olyan boldogok, amilyen én sosem lehetek.

- Hmm? - szemöldökömet felhúzva meredtem barátnőm szemébe, akinek igaz már nem borították könnyek arcát, de szeme arról árulkodott, hogy van még, ahonnan az jött. 

- Beszélned kéne a többiekkel...tudod ez így nincs rendben... - hangja halk volt, ámbár megfontolt és...mintha egy kis dühöt is éreztem volna daloló hangjából. - Bridget-nek joga lenne tudni... - folytatta tovább, de őszintén szólva nekem ennyi elég volt belőle. Szerettem őt...szerettem, hogy ennyire töri magát, de ő is, ahogy anyám is képtelenek voltak feladni a harcot és megérteni azt, hogy nincs második út, amit választani tudnék. Nincs semmi reményem, ezt az orvos is megmondta mindenféle köntörfal nélkül, amiért minden tiszteletem az övé. 

- Majd beszélek...egyszer. - vállamat megvonva jeleztem neki, hogy kicsit sem érdekel ez a téma, noha ez neki tudom, hogy rosszul esett, de a hónapok múlásával tényleg untam már ezt a sikertelen győzködést.

- Makacs..., mint mindig - fejét rázva, sóhajtva ejtette ki száján ezt az egyszerű szócskát. Nyílásra akartam kényszeríteni a számat, amikor anyám remegő hangja késztetett minket arra, hogy az ajtó felé forduljunk.

- Megjött a taxitok. - szemével sűrűn pislogott, ami arra adott tanúsítást, hogy bizony könnyeit próbálja visszafojtani. A székemen elhelyezkedő farmerdzsekimért mentem, majd a mellette elhelyezkedő bőröndöt megragadva indultam meg az ajtó felé. A fehér, kissé már megviselt Converse cipőmet jó szorosan bekötöttem, majd hátamat kiegyenesítve találtam szemben magamat anyám immáron könnyáztatta szemével. Apró mosoly húzódott arcomra, majd kezemet nyaka köré fonva húztam szorosan magamhoz. Bár fájt ez a cselekedetem, hiszen végtagjaim, ahogy izmaim is már fájtak minden megerőltető tevékenységtől, most ez kicsit sem tudott érdekelni, ugyanis anyámat valószínűleg most látom utoljára. Szememet becsukva lélegeztem be számomra már megszokott illatát, amit gyerekkorom óta imádok. Haja már őszesen hullott nyakára, amiben most arcomat temettem el, megnyugvás képen. Az utóbbi egy évben rengeteget őszült a feszültség, idegesség és rossz hírek miatt, amik az arcát sem kímélték. Igaz, jóval megviseltebb és soványabb lett, mégis még mindig ugyan olyan magával ragadó és szép, mint volt. Kissé eltolva magamtól néztem bele mogyoróbarna szemeibe, majd ajkamat a homlokára tapasztva nyomtam oda egy hosszas csókot, amit később az arcán is megismételtem. Még egy utolsó ölelés csupán, ami belefért az időbe, így a bőröndöt ismételten megragadva léptem ki a házunkból, ahol sikerült tizenkilenc boldog évet leélnem. Hope-val a liftben csöndben álltunk egymás mellett, mindaddig, amíg szipogása meg nem törte azt. Megfagyva meredtem magam elé és próbáltam minden ilyen kis neszt nem észrevenni, mivel éreztem, hogy az idő elteltével kezdtem én is gyengébb lenni, nem csak testileg, hanem lelkileg is. Az erős lány, aki idáig bírta álcázni félelmét és fájdalmait most megtört.

- Faith...nem jössz? - húzott vissza rohamos tempóban a való világba Hope szakadozott hangja, így fejemet megrázva tudatosult bennem, hogy immáron a földszinten állunk. A bőröndömet megragadva siettem ki egészen a házunk előtt álló taxiig, akinek sofőrje már türelmetlenül várta, hogy útnak indulhassunk. A csomagokat elhelyeztük a csomagtartóba, majd a hátsó ülést elfoglalva kötöttük be magunkat és vártuk, hogy egy új, izgalmakkal teli életbe csöppenhessünk bele.

Az út viszonylag rövidnek mondható volt, viszont az, hogy immáron a repülőgép szűknek mondható kényelmében érezhetjük jól magunkat, kissé rémisztő. Igen..félek...félek, hogy talán lezuhanunk, félek, hogy talán most halok meg...félek attól, hogy vége lesz az életemnek azelőtt, hogy teljesíthettem volna azt, amire a legjobban vágyom: az álmaimat. Papa mondta folyamatosan, hogy az álmok azok, amiket nem szabad feladni, hiszen, ha azokat feladjuk, akkor mit várunk a továbbiakban? Neki is voltak álmai...folyamatosan álmodozott, akárcsak én, de...úgy látszik benne több akaraterő volt, mint bennem, hiszen az álmaim java részét nem áll módomban megvalósítani. Ezek azok az álmok, amikre szinte a legjobban vágyok, de az élet nem úgy hozta, hogy sikerüljön teljesítenem őket. A házasság vagy csupán a gyermek születése lenne az, amire azt mondanám, hogy igenis sikerült, de ezzel elkéstem, ahogy sok minden mással.
- Még meggondolhatod magadat. - suttogta a fülembe a mellettem helyet foglaló szőkeség, amire testem minden porcikája megremegett. Annyira elmélyültem ismételten a dolgokban, hogy elfelejtettem, hogy hol is vagyok valójában. Mostanában tulajdonképpen csak erre vagyok képes...elmélyülni a dolgokban és a múlton gondolkodni. De mit is kéne csinálnom? Örülnöm? Talán sírnom? Egyiket sem azt hiszem, mivel nem vagyok képes egyikre sem. Ha sírok semmit sem oldok meg, csak az erőmet pocsékolom el, viszont az öröm...csak tetetett örömre vagyok képes, amivel a környezetemet verem át.
- Nem fogom. - fejemet megrázva erőltettem egy mosolyt az arcomra, ám ekkor szólítottak fel, hogy az övünket kapcsoljuk be, mert perceken belül felszállunk. - Amúgy is már késő. - övemért nyúlva vontam vállat, tekintetemmel az ablakon néztem ki, ahol kezdett minden távolodni tőlünk.
- Faith...Faith... - rázta ismételten valaki erősen a testemet, amire szemeimet óvatosan, pislogva nyitottam ki. Hope mosolygós arcával találtam szemben magamat, amint övemhez nyúlva kapcsolja be újra a derekam körül. A gép perceken belül a földön termett, így kinyújtóztatva kicsit elgémberedett testrészeimet álltam fel a helyemről és igyekeztem Hope után, aki a hosszú sort követve juttatott ki a hideg londoni levegőre. Mélyet szippantottam belőle és Hope kezét megragadva kulcsoltam össze ujjainkat.
- Otthon, édes otthon. - sóhajtottam egy nagyot, majd magam után húzva siettem a csomagjainkért, hogy minél előbb elkezdhessük a városnézést, amire már oly régóta várok. És, hogy ezek után mi lesz? Mi lesz Faith Smith-el a következőkben? Gondolom sokatoknak megfordult a fejében, ahogy nekem is..., de sajnálatos módon nem tudom, hogy megélem-e a holnapot, vagy a hetet, de ennek ellenére próbálom élvezni az életet és nem gondolni arra, hogy már csak hónapjaim, talán heteim vannak hátra. Egyet jegyeztem meg, egy bölcs tanácsot mégpedig: Az élet túl rövid, élvezd ki!