FIRST CHAPTER

Faith Smith

Mindig is az olyan emberek közé soroltam magamat, akik az álmaiknak élnek és minden erejükkel arra törekednek, hogy meg is valósítsák azt. Azt hiszem az életemben most jött el az a fordulópont, amikor azt mondhatom, hogy végre nem fogok tétlenül várni arra, hogy különböző megoldásokat kínáljanak fel nekem tálcán, hozzá teszem úgy, hogy ők is tudják, erre már nincs semmiféle megoldás. Optimistán próbáltam élni és gondolkodni világ életemben, ha lehet a világ életemet Tizenkilenc évnek nevezni, de megtanultam, hogy sosem szabad a mélybe zuhanni, hiszen minden rosszban van valami jó. Ez igaz, nagyon igaz, hiszen a rossz hír mellé jött egy jó, vagyis az egyik álmom megvalósításra kerül a mai napon. Londonba utazok azzal a személlyel, aki valami oknál fogva úgy szeret, ahogy vagyok, és nem akar semmiféle képen megváltoztatni engem. Érdekes, nemde bár? Hope Bell, a barát, aki minden egyes olyan napomat végigkövette, amikor képtelen voltam egy árva szót is kierőszakolni magamból, amikor a mélybe zuhantam és mindent feladtam, még az álmaimat is. Sosem gondoltam volna, hogy találok magam mellé egy ilyen embert, aki képes tényleg minden mozzanatomat figyelni és mellettem sétálni, úgy, hogy szinte minden lépésemnél óvóan öleli a derekamat, nehogy valami bajom adódjon. No..igen, ritka az ilyen barát, aki próbálja magát erősnek mutatni, miközben belülről üvöltene fájdalmában. Ezt az egy dolgot nem tudtam elviselni, a sajnálatot. Megértettem, hogy az emberek sajnálják a társaikat azért, mert egy olyan betegség tulajdonosai, amit nem lehet gyógyítani, ha pedig lehet, akkor is azzal a kockázattal kell elkezdenie, hogy csekély esélye van annak, hogy túlélje mindezt. Egy ideig én is így tettem...sajnáltam magamat, bármennyire is hihetetlen ez. Nem tudtam felfogni, hogy mi is történt velem, hogy mit is mondott valójában az orvos, de szinte már szokássá vált leletek átolvasása, tanulmányozása után az embernek az agyába vésődik az a tény, hogy lassan elérkezik a vég. Mindezek ellenére, hogy a szeretteim, akik körbe vettek éjszakákat sírtak át, próbáltam erősnek mutatni magamat. Mosolyogva keltem fel és feküdtem le, még ha nehezemre is esett, de csak ha belegondolok, hogy csupán egyetlen egy kép kellett ahhoz, hogy a szám felfelé kunkorodjon, kuncognom kell. Igen... a mindennapjaimat egy olyan fiú vidította fel, aki azt sem tudja, hogy ki is az a Faith Smith, de miért is tudná? Harry Styles csupán egyetlen mosolyával elérte azt, hogy a kedvem a pokolból szinte pillanatok alatt a mennyig repkedjen fel, de gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. Varázslatos és rendkívül különös. 

- Szia! - egy rekedtes, halk hang zökkentett vissza a való világba, tudtam, hogy megint sírt. - Bejöhetek? 

- Anya ez a ti lakásotok, nem kell engedélyt kérned, hogy bejöhess - paskoltam meg magam mellett a helyet az ágyon, arcomra egy biztató mosolyt húztam. Hezitálva bár, de lábait járásra bírta, arcára próbált valami mosoly félét varázsolni, kisebb nagyobb sikerrel. Egy nagy sóhaj kíséretében ült le mellém, kezével az enyémet fogta, néha-néha végigsimított rajta.

- Még nem késő. - törte meg az óráknak tűnő csendet, hangja labilis volt és éreztem, hogy innentől kezdve bármikor eleredhetnek a könnyei. 
- Lassan itt van Hope. - válaszoltam hidegen, nem akartam többet erről beszélni vele. - Már mindent összepakoltam. 
- Nem ismerek rád, Faith. - fejét rázva meredt rám azzal a szokásos dühös tekintetével, amivel az utóbbi hónapokban megilletett engem. - Olyan könnyen feladtad...egy esélyt adhattál volna... 
- Én sem ismerek rátok...Hallottátok, hogy mit mondott az orvos? Hallottátok az esélyeket? És azt, hogy lehet a kezelés érné el, hogy többet ne lássak napvilágot? - szavába vágtam, elegem lett. Tudom, hogy rossz nekik, ahogy nekem is..., de csak az én életemről van szó. Ami még van belőle azt szeretném kiélvezni és az álmaimat véghezvinni. 
- Ott voltam veled Faith..végig ott voltam és hallottam, de Helena is megpróbálta, adott egy esélyt magának. Szerinted Ő ezt akarná? Így akarna téged látni? 
- Mama meghalt anyu! - minden szót alaposan kiemeltem, nagy hangsúlyt fektettem rá. - Tudod mit mondana  Helena? Azt, hogy jól cselekszem! Anyu...nem vagyok erős, talán lelkileg igen, de testileg nem bírnám. Nem akarom, hogy úgy lássatok, ahogy még magamat sem akarom. - hangom halkulni kezdett, nem akartam anyuval összeveszni és úgy útnak indulni, de a mama neve hallatán - Helena - akaratlanul is, de visszagondoltam arra a napra, amikor még kicsiny gyermek voltam.

Visszaemlékezés -1998. 

- Anyu mikor mehetek haza? - egy rácsos ágyba ültem kezemben egy tűvel, ami valamiféle folyadékot juttat a szervezetembe, mivel valami oknál fogva az orvosok és anyu szerint a száradás szélén álltam. Hihetetlen, hogy most ahelyett, hogy a mamával és az unokatestvéremmel - Christina-val - lennék, most itt feküdhetek egy kórteremben, amiben egyedül tartózkodom. Ittlétem alatt sokan látogattak meg, többek között Rose nagyi és Helena a nénikém, meg persze a szüleim. Rengeteg könyv vesz körbe, amit azért hoztak számomra, hogy valamennyire sikerüljön a gondolataimat elterelni másfelé, de ki tudná elfelejteni azt, hogy egy kórházban van, és egy cső lóg ki a kézfejéből minden percben?
- Kicsim bármelyik nap hazajöhetsz velünk, de egy ideig még itt kell lenned, hogy a doktor bácsik biztonságban tudjanak téged. - anyu puha kezével érintette arcomat, amin végigsimított, egy szokásos szeretlek-kincsem mosollyal egyetemben.
- Helena nagyi mikor jön be? - a név kiejtése miatt szemem csillogni kezdett, már hiányzott.
- Drágám, a mama beteg. Otthon fekszik, de amint kijössz, ígérem, hogy meglátogatjuk őt, rendben? - hangja valami miatt máshogy csendült fel. Fogalmam sincs, hogy mi volt az, ami miatt szomorú csengéssé változott a hangszíne.
- Meg fog gyógyulni?
- Feküdj le kicsim, késő van már! Holnap is bejövök hozzád, rendben? - egy csókot hintett a fejemre, majd a kezében lévő könyvet egy kis polcra helyezte el, a takaróval elfedte a testem. Arcomon még egyszer végigsimított, táskáját felemelve távozott a szobából. A sötét szobában kavarogtak fejemben a kérdések, főleg az, hogy anyu vajon miért nem válaszolt a kérdésemre?! Sosem láttam még ilyen zaklatottnak őt, és, amikor elment valami érdekesség csillogott a szemében.

- Kisasszony?! - anyu boldogan lépett be a szobámba, ahol már felöltözve vártam őt. Igen, a mai napon végre hazamehetek, és holnap végre láthatom Helena nagyit is. Mosollyal az arcomon álltam az ágyam mellett és fogtam apró kezemben a micimackós táskámat. Anyu kezeit kitárva várt engem, így lábaimat gyorsan szedve rohantam oda hozzá. Anyu a mellkasához szorítva emelt fel, majd fordult velem egyet, kuncogás hagyta el mindkettőnk száját.
- Megkapom a Happy Meal-emet anyu? - szemem éreztem, hogy csillogott az ígért étel miatt, hiszen anyu még az érkezésem napján fogadalmat tett, hogy, ha kiengednek első utunk oda fog vezetni.
- Persze kincsem, gyere, menjünk! - ismét két lábamon állva helyeztem bele anyám kezébe az enyémet, még egyszer visszanézve hagytuk el a kórtermet. A nap folyamán rengeteg helyen voltunk, hogy megmutassuk, tényleg minden rendben van velem és makk egészséges vagyok. A mekizés után rögtön Rose nagyihoz mentünk, ahol Louis papa percekig tartott az ölében csupán azért, hogy kimutassa mennyire hiányoztam neki.  Louis papával valami oknál fogva olyan jó a kapcsolatom, mint Helena nagymamával, hiszen másként viselkednek velem, különleges módon bánnak velem, mint a többi unokájukkal, ami őszintén szólva nagyon jólesik. Azonban nem lehettünk ott egész nap...haza is kellett menni a jól megszokott szobámba, amit már régóta nem láttam. Gyorsan esteledett és elérkezett a lefekvés ideje. Koromat nézve már este nyolc órakor húztam a lóbőrt, ami természetesnek számított, de valami...valami nem hagyott nyugodni. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a telefon hangos moraja hallatszik át a szobámba. A takarót a testemről lesöpörve indultam meg a plüss nyuszimmal anyuék szobája felé, ahol már apu kapta magára gyors tempóban a ruháit. Anyu arcát könnyek borították, és, amikor megláttak tekintetük és testük is egyaránt megfagyott.
- Majd hívlak. - sietős tempóban hagyta el apu a szobát és indult meg a bejárati ajtó felé. Anyura szegeztem tekintetemet miután apám alakját már nem láttam.
- Anyu miért sírsz? - hangom halkan csendült fel, túl fáradt voltam és semmit sem értettem. Apró lábaimat járásra kényszerítettem, befeküdtem anyu mellé. A mellkasára vont, fejemre apró csókokat hintett. - Hova ment apu? - tettem fel egy újabb kérdést, és vártam, hátha választ kapok mindenre.
- Apu a nagyihoz ment kicsim... Tudod... - hangja elhalt, könnyei lefolytak az arcomra és elfogott egy rossz érzés. Pillanatokon belül patakszerűen folytak a könnyeim, igaz nem tudtam mi történt, de ha anyu sírt, az sosem jelentett jót. - Helena nagyon beteg kicsim. Nagyon-nagyon beteg.
- De meg fog gyógyulni?
- Tudod kincsem...Helena elment. - szorítása erősebbé vált, könnyei jobban folytak. - A mami...most már egy jobb helyen van, de mindig veled lesz, itt! - kezét a szívemhez helyezte, tekintetemmel végig követtem mozdulatait.
- Hova ment? - homlokomat összeráncoltam, még mindig a mellkasán volt, ami remegett a sírás okozta stressztől.
- A mami egy angyal lett kincsem. A te angyalod! Tudod neki most már az a dolga, hogy rád vigyázzon minden percben és gondoskodjon arról, hogy semmi bajod ne essen! - egy hosszas csókot nyomott az arcomra, dédelgetni kezdett, simogatni, amivel elérte, hogy a mellkasára dőlve merüljek mély álomba.

2013. 

- Kincsem! Kincsem! - zökkentett vissza anyám a való világba testem erős rázásával. - Minden rendben?
- Minden rendben anyu, minden a legnagyobb rendben. - egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat az emlékek miatt, amik még a mai napig sem hagynak nyugodni. - Szeretlek! - kezemet összefontam nyaka körül, szorosan húztam magamhoz. Még utoljára szerettem volna vele tudatni, hogy mennyire is fontos személy az életemben és akármennyire is fáj, de muszáj nekivágnom ennek az utazásnak. Szeretném minden kívánságomat teljesíteni, Hope-val sétálni a Temze partján és London összes nevezetességét meglátogatni és, ami talán a legfontosabb, hogy találkozzam azzal a személlyel, aki sokkal könnyebbé tette a rossz napjaimat. Fogalmam sincs, hogy tudunk-e velük találkozni, lesz-e még rá alkalmam, de fő az optimizmus, nemde bár?
- Én is szeretlek, kincsem! Szeretném, ha.... - kezdett volna bele a szokásos beszédébe, amivel rá akart venni a kezelésekre, amikor a csengő hangos moraja mentett ki egy kínosnak minősülő beszélgetésből.
- Megyek, kinyitom! - pattantam fel az ágyról és lábamat sietős tempóban szedtem az ajtó mögött türelmetlenül várakozó barátnőm felé. A kulcsot elfordítottam, majd kitártam magam előtt, de, amit magam előtt láttam korántsem tetszett. Hope arca vörös volt, ahogy szeme is. Karikák díszelegtek alatta és mindez azt bizonyította, hogy sírt, ahogy mindenki, aki tudja mi is történik most velem pontosan. Maga mellett tartott két bőröndjén támaszkodott, fejét próbálta lehajtani, hogy ne vegyem észre megviselt tekintetét. Sajnáltam...sajnáltam, hogy ezt kell átélnie, hiszen...rettentő nagy lelki terhet zúdítottam rá az őszinteségemmel és ezáltal ő...ő kötelességének tartotta azt, hogy minden egyes pontomat végigkísérje velem. Így történik meg az, hogy együtt vágunk neki Londonnak, az álomvárosunknak és egy különleges találkozásnak a híres bandatagokkal, a One Directionnal. 

BLOG TRAILER

Sziasztok!:) Gondoltam csinálok egy kis betekintést a jövőre nézve, így...elkészült a blog trailere, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. A blog hamarosan kitárja előttetek a kapuit, lemegy az érettségi és egyből jön is az első fejezet. Addig is minden jót nektek, kitartás lassan vége a sulinak!:) 

Have a nice day,

Susan:*

PROLÓGUS

Faith Smith

Tizenkilenc évesen az embernek azon kéne gondolkodnia, hogy milyen pályát választ a középiskolás évei után. Hogy milyen tervei lesznek a jövőre nézve, vagy esetlegesen csak féktelenül bulizni és élvezni a fiatalsággal járó örömöket. De az én életem sajnos nem lehet ilyen. Nem gondolkodhatok, nem tervezhetek, cselekednem kell. Faith Smith vagyok és már születésem első percében lehetett tudni, hogy nem lesz velem könnyű dolga a szüleimnek. Sokszor visszahallottam azt a bizonyos mesét, amikor az életemért küzdöttek. A szülőcsatornába beragadva siettek az orvosok a segítségemre, nehogy a szüleimnek korán kelljen gyászba kezdeniük. Sikerült, túléltem és még mindig élek. Mindenki boldog volt az érkezésem után, nagymamáim, nagypapáim és talán még a család többi tagja is. Második gyerekként érkeztem meg a családunkba, ámde egyedüli gyerekként boldogíthatom a szüleim életét. Szépen lassan cseperedtem és annál jobban lehetett azt észrevenni, hogy bizony más vagyok, mint a rokonságban lévő gyermekek. Hogy miért? Én voltam az egyetlen a családban, aki valamilyen oknál fogva hasonlított arra a személyre, akire még a mai napig is felnézek. A nagymamám. Egyetlen gyerekként büszkélkedhetek, hogy az ő vérét hordozom magamban, hogy rettentően sok képességét örököltem, ide sorolhatjuk a sütést vagy talán csak azt, hogy érdekelnek az emberek, hogy mi történik velük és az, hogy minél több barátomon - vagy bárkin, akinek szüksége van rám - segítsek. Sokan kinéznek ezért, és nem szívlelnek. Nem szeretnek azért, aki vagyok, így van vele az a személy is, akit teljes szívemből gyűlölök, és szerintem ez az érzés kölcsönös. Ez a személy az, aki a nagymamám életét egy életre tönkre tette, a nagypapám, George. Helena - a nagymamám - valamilyen oknál fogva mellette ragadt le és három csodás gyermeknek adott életet, közöttük apámnak. Csodáltam őt születésemtől fogva, de az élet kegyetlen, nem kímél senkit. Azokat veszi el tőlünk, akiket szeretünk, akiket minél tovább magunk mellett akarunk tudni, mivel szükségünk van rá. Nagyon nagy szükségünk. Rettentően nehéz volt gyerek fejjel megérteni azt, hogy Ő már nincs többé, és a legrosszabb, hogy nem emlékszem. Nem emlékszem a hangjára, az illatára vagy szimplán csak a jelenlétére. Nem láthattam, mivel kórházban voltam, és távozásom napján távozott ő is. Meg kellett értenem, akármennyire is nehéz volt, hogy a mama már az én őrangyalom, aki vigyázz rám és bennem él tovább. Próbáltam, akkoriban amennyire csak tudni elfeledtetni a gondolatokat, de egy gyermek mit tehet?  Semmit. Nem tudja megérteni még a dolgok komolyságát, hogy mi miért történik, és pont ez történt akkoriban velem is. Semmit sem értettem. Egy ember volt még a tulajdonomban, aki maradéktalanul segített nekem, szeretett, olykor piszkált, a nagypapám. Anyám apja rettentően különleges személy volt az életemben, aki szintén mindent megélt a maga hetvenhét évével. Szolgált a fronton, látott háborús áldozatokat, de ennek ellenére tudott gyengéd lenni és egy olyan ember, akire szinte mindenki felnézne. Az általános iskolás éveimet kezdtem, boldog voltam, minden nap látogattam őt. Mindent jónak láttam, hogy maradéktalanul boldog vagyok annak ellenére is, hogy kezdtem a dolgokat érteni. Megértettem, hogy miért ment el tőlem Helena és ennek mi volt az oka. Szerettem a családomat, itt még minden rendben volt, egészen 2003-ig. Egy bizonyos napon jött a telefon az iskolába. Mindössze másodikos voltam, amikor ismételten fel kellett vennem azt a bizonyos fekete ruhát. Hogy mi járkált akkor bennem? Hogy mit éreztem? Dühöt, mérhetetlen dühöt és mérget. Senki sem volt már a szüleimen kívül, aki tudott volna hatni rám. Ő is elment, és egyedül maradtam. Csupán a tárgyak maradtak, amiket ők hagytak hátra a számomra, amikkel tudtam emlékezni. A rengeteg kép, amiről mosolyogva figyeltek engem, a ruhák, amik még mindig az ő illatukkal voltak tele vagy csupán a berendezés, ami emlékeztetett arra, hogy ott ült délutánonként, amikor a pihenőidőt tartotta. Ezek a dolgok könnyítették meg a dolgomat és ezek könnyítik meg a mai napig. Nem hittem volna sohasem, hogy ennél rosszabb is történhet velem, hogy valaha is beteg leszek. Ezt a szüleim sem gondolták, ahogy senki. Egyre többet kerültem kórházba. Négy évesen rotavírussal tartózkodtam napokig a kórházban, ami elrettentet. Tisztán emlékszem rá, beleborzongok. Tíz évesen vakbélgyanúval kerültem be napokra, már kezdtem szokni, de még mindig túl kicsiny voltam ahhoz, hogy aggódjak. Azonban a tizenhatodik életévemet betöltve jöttek a dolgok, amik már komollyá váltak. Sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok, hogy már nem tervezek hosszú távra, csak egy évre, hogy eljussak oda, ahova akarok. A bakancslistámat írva szemlélem a nagyapámék képét, amiről mosolyogva néznek vissza rám, mintha azt sugallnák, hogy "Ne add fel, képes vagy rá!"

Bakancslista:

• Szeretni azokat, akik fontosak számomra.
• Tetoválást csináltatni azzal a személlyel, aki végig kíséri az álmaimat
• Segíteni a szegényeken, ahogy csak tudok
• Leérettségizni
• Találni valakit, aki szeret
• Találkozni Harry Styles-al
• Kerülni a meggondolatlan tetteket
• Eljutni Londonba és a hátralévő időt ott tölteni.

Azt hiszen nem várok el magamtól sok dolgot, viszont az, hogy ez a környezetemre is kihat, koránt sem készteti számat mosolyra. Emlékszem...tisztán emlékszem az arcokra, amikor megtudták azt, amit senki sem várt. Akkor minden összeomlott, az életem és talán onnantól kezdve gondolom úgy a dolgokat, ahogy gondolom. Nem tudok pozitívan gondolkodni, hiszen nincs miért. Tudom mi a sorsom, tudom, mivel jár ez a vér, ami az ereimben csörgedezik  de büszkén viselem. Viselem ezt a nevet és büszke vagyok arra, aki vagyok. És, hogy mi történt a múltamban? Gondolom, várjátok már, de hamarosan mindenre magyarázatot kaptok. Addig is, csak annyit tudok mondani, hogy az álmaimat valósítom meg ezzel is, hogy én Faith Smith leírom nektek, hogy miken mentem keresztül pontosan tizenkilenc éven át.