PROLÓGUS

Faith Smith

Tizenkilenc évesen az embernek azon kéne gondolkodnia, hogy milyen pályát választ a középiskolás évei után. Hogy milyen tervei lesznek a jövőre nézve, vagy esetlegesen csak féktelenül bulizni és élvezni a fiatalsággal járó örömöket. De az én életem sajnos nem lehet ilyen. Nem gondolkodhatok, nem tervezhetek, cselekednem kell. Faith Smith vagyok és már születésem első percében lehetett tudni, hogy nem lesz velem könnyű dolga a szüleimnek. Sokszor visszahallottam azt a bizonyos mesét, amikor az életemért küzdöttek. A szülőcsatornába beragadva siettek az orvosok a segítségemre, nehogy a szüleimnek korán kelljen gyászba kezdeniük. Sikerült, túléltem és még mindig élek. Mindenki boldog volt az érkezésem után, nagymamáim, nagypapáim és talán még a család többi tagja is. Második gyerekként érkeztem meg a családunkba, ámde egyedüli gyerekként boldogíthatom a szüleim életét. Szépen lassan cseperedtem és annál jobban lehetett azt észrevenni, hogy bizony más vagyok, mint a rokonságban lévő gyermekek. Hogy miért? Én voltam az egyetlen a családban, aki valamilyen oknál fogva hasonlított arra a személyre, akire még a mai napig is felnézek. A nagymamám. Egyetlen gyerekként büszkélkedhetek, hogy az ő vérét hordozom magamban, hogy rettentően sok képességét örököltem, ide sorolhatjuk a sütést vagy talán csak azt, hogy érdekelnek az emberek, hogy mi történik velük és az, hogy minél több barátomon - vagy bárkin, akinek szüksége van rám - segítsek. Sokan kinéznek ezért, és nem szívlelnek. Nem szeretnek azért, aki vagyok, így van vele az a személy is, akit teljes szívemből gyűlölök, és szerintem ez az érzés kölcsönös. Ez a személy az, aki a nagymamám életét egy életre tönkre tette, a nagypapám, George. Helena - a nagymamám - valamilyen oknál fogva mellette ragadt le és három csodás gyermeknek adott életet, közöttük apámnak. Csodáltam őt születésemtől fogva, de az élet kegyetlen, nem kímél senkit. Azokat veszi el tőlünk, akiket szeretünk, akiket minél tovább magunk mellett akarunk tudni, mivel szükségünk van rá. Nagyon nagy szükségünk. Rettentően nehéz volt gyerek fejjel megérteni azt, hogy Ő már nincs többé, és a legrosszabb, hogy nem emlékszem. Nem emlékszem a hangjára, az illatára vagy szimplán csak a jelenlétére. Nem láthattam, mivel kórházban voltam, és távozásom napján távozott ő is. Meg kellett értenem, akármennyire is nehéz volt, hogy a mama már az én őrangyalom, aki vigyázz rám és bennem él tovább. Próbáltam, akkoriban amennyire csak tudni elfeledtetni a gondolatokat, de egy gyermek mit tehet?  Semmit. Nem tudja megérteni még a dolgok komolyságát, hogy mi miért történik, és pont ez történt akkoriban velem is. Semmit sem értettem. Egy ember volt még a tulajdonomban, aki maradéktalanul segített nekem, szeretett, olykor piszkált, a nagypapám. Anyám apja rettentően különleges személy volt az életemben, aki szintén mindent megélt a maga hetvenhét évével. Szolgált a fronton, látott háborús áldozatokat, de ennek ellenére tudott gyengéd lenni és egy olyan ember, akire szinte mindenki felnézne. Az általános iskolás éveimet kezdtem, boldog voltam, minden nap látogattam őt. Mindent jónak láttam, hogy maradéktalanul boldog vagyok annak ellenére is, hogy kezdtem a dolgokat érteni. Megértettem, hogy miért ment el tőlem Helena és ennek mi volt az oka. Szerettem a családomat, itt még minden rendben volt, egészen 2003-ig. Egy bizonyos napon jött a telefon az iskolába. Mindössze másodikos voltam, amikor ismételten fel kellett vennem azt a bizonyos fekete ruhát. Hogy mi járkált akkor bennem? Hogy mit éreztem? Dühöt, mérhetetlen dühöt és mérget. Senki sem volt már a szüleimen kívül, aki tudott volna hatni rám. Ő is elment, és egyedül maradtam. Csupán a tárgyak maradtak, amiket ők hagytak hátra a számomra, amikkel tudtam emlékezni. A rengeteg kép, amiről mosolyogva figyeltek engem, a ruhák, amik még mindig az ő illatukkal voltak tele vagy csupán a berendezés, ami emlékeztetett arra, hogy ott ült délutánonként, amikor a pihenőidőt tartotta. Ezek a dolgok könnyítették meg a dolgomat és ezek könnyítik meg a mai napig. Nem hittem volna sohasem, hogy ennél rosszabb is történhet velem, hogy valaha is beteg leszek. Ezt a szüleim sem gondolták, ahogy senki. Egyre többet kerültem kórházba. Négy évesen rotavírussal tartózkodtam napokig a kórházban, ami elrettentet. Tisztán emlékszem rá, beleborzongok. Tíz évesen vakbélgyanúval kerültem be napokra, már kezdtem szokni, de még mindig túl kicsiny voltam ahhoz, hogy aggódjak. Azonban a tizenhatodik életévemet betöltve jöttek a dolgok, amik már komollyá váltak. Sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok, hogy már nem tervezek hosszú távra, csak egy évre, hogy eljussak oda, ahova akarok. A bakancslistámat írva szemlélem a nagyapámék képét, amiről mosolyogva néznek vissza rám, mintha azt sugallnák, hogy "Ne add fel, képes vagy rá!"

Bakancslista:

• Szeretni azokat, akik fontosak számomra.
• Tetoválást csináltatni azzal a személlyel, aki végig kíséri az álmaimat
• Segíteni a szegényeken, ahogy csak tudok
• Leérettségizni
• Találni valakit, aki szeret
• Találkozni Harry Styles-al
• Kerülni a meggondolatlan tetteket
• Eljutni Londonba és a hátralévő időt ott tölteni.

Azt hiszen nem várok el magamtól sok dolgot, viszont az, hogy ez a környezetemre is kihat, koránt sem készteti számat mosolyra. Emlékszem...tisztán emlékszem az arcokra, amikor megtudták azt, amit senki sem várt. Akkor minden összeomlott, az életem és talán onnantól kezdve gondolom úgy a dolgokat, ahogy gondolom. Nem tudok pozitívan gondolkodni, hiszen nincs miért. Tudom mi a sorsom, tudom, mivel jár ez a vér, ami az ereimben csörgedezik  de büszkén viselem. Viselem ezt a nevet és büszke vagyok arra, aki vagyok. És, hogy mi történt a múltamban? Gondolom, várjátok már, de hamarosan mindenre magyarázatot kaptok. Addig is, csak annyit tudok mondani, hogy az álmaimat valósítom meg ezzel is, hogy én Faith Smith leírom nektek, hogy miken mentem keresztül pontosan tizenkilenc éven át.