SIXTH CHAPTER

Sziasztok!(: 

És itt a hatodik rész, ami előbb jött mint hittem. Köszönöm szépen az előző részhez - ahogy az eddigiekhez is - kapott kommenteket!(: Remélem tetszeni fog; a kép alatt találtok a részhez szerintem illő zenét. Nos, a szavakat félre téve: Jó olvasást!(: :* 

Have a nice day,

Susan:*

"A félelem a legragályosabb betegség."

Faith Smith 

[ zene ]

Nem hittem el, hogy mindez velem történik, hogy van még, aki hisz a gyógyulásomban és, aki nem sajnálkozva figyeli minden mozdulatomat. Szerettem volna világ életemben egy ilyen fiút találni, aki aggódva kísér el egy-egy adott vizsgálatra, vagy csupán csak felajánlja, hogy aludjak nála és nézzünk meg egy számára és számomra is kedves filmet. Azt hittem, hogy ilyen fiúk nincsenek. Hogy csak a mesékben léteznek vagy egy kitalált történetben, amit réges régen egy mára már híres író vetett papírra, hogy a közönséggel megossza az általa kitalált történetet. Nem így volt, hiszen Harry Styles valami oknál fogva kereste és követelte a figyelmemet, ami meglepetésként ért mind engem, mind mindenkit. Egy sztár! Meglepően más volt, mint, ahogyan beszéltek róla a számos pletykalapban, hiszen egyáltalán nem nyomult miután hazaérkeztünk a házába. Egyből megkérdezte igényt tartok-e némi ételre, de termesztésen válaszom egyértelműen a nem volt. Nem akartam előtte kiadni magamból a nagy nehezen legyűrt ételt, nem akartam, hogy úgy lásson, így megelégedtem azzal, hogy egy luxusszobát kaptam, amit ő vendégszobának hív. Alaposan felmértem a lakását, ami inkább volt nevezhető palotának, mint lakásnak, de minden apró negatívumot magam mögött hagyva azt kell, hogy mondjam nincsenek olyan dolgok, amik ne lennének rá jellemzőek. Bármire néztem egyből Ő jutott eszembe, ami őt teljesen jellemezte és ez szimpatikus volt nekem. Nem túlozta el a bútorokat, noha sejtettem, hogy nem ő rendezte be egymaga ezt a hatalmas lakást. Nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy valószínűleg mindent csak álmodok, hogy ennyi jó nem történhet meg velem ilyen hirtelen, de kénytelen voltam rájönni arra, hogy minden igaz.
- Nem félsz? - a kórterem előtt járkálva intézte felém kérdését, amivel a közöttünk fennálló hosszas, nyugodt csendet is megtörte.
- Már nem. - apró mosolyt küldtem felé, amivel jeleztem neki, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, noha ez természetesen nem így volt, mert minden egyes vérvétel vagy vizsgálat előtt gyomrom görcsbe rándult és minden izmom, porcikám remegve várta, hogy túlessenek rajta.
- Miss Smith? - egy középkorú, fehér köpenyes férfi tárta ki előttünk az ajtót. Szimpatikus volt és valamilyen különleges jókedvet árasztott magából, amitől szinte minden embernek vigyorogni támad kedve. Ezt tettem én is; nevettem, ahogy csak tudtam. Lassan, Harry segítségével álltam fel a műanyag székből, ami szinte minden kórházban ugyan olyan. A szobába beérve helyezkedtünk el mind a ketten az asztal előtt elhelyezkedő székbe, ahonnan tökéletes rálátást nyertünk a doktor úrra.
- Dr. Brook vagyok. - az asztal fölött áthajolva nyújtotta a kezét, amit elfogadva ráztam meg. - Nos, Miss Smith, az esetét alaposan végigkövettem az eddigi jelentésekből. Az orvosa kérdés nélkül elküldte nekem e-mailban az állapotát leíró dokumentumokat, amik láttán még magam is elborzadtam. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki olyan dolgok után, amiket szemem próbált befogadni még életben van, szóval ez alapjában véve egy jó jel. Viszont elutasította a kemoterápiát, ami csak nehezíti a dolgunkat.
- Az orvosom azt mondta, hogy mindössze 5% esélyem van arra, hogy meggyógyulok és több arra, hogy a kezelések miatt amúgy is elgyengült testem feladja a küzdést. Ha már egy orvos ilyet mondd az nem jó jel,  és tudja... jobban szerettem volna élvezni a még előttem lévő életemet és az álmaimat megvalósítani, amik csekély számban várakoztak a kis bakancslistámon.
- A társaimmal konzultáltam az esetével kapcsolatban és szóba jött egy kezelés, ami még igaz új, de javulást titulálhat, feltéve, ha beleegyezik. - a kis dossziét összecsukta és minden figyelmét nekem szentelte. - Már a mai napon elkezdhetnénk, természetesen előtte néhány rutinvizsgálatot kéne átvészelnie.
- Nincs ennyi pénzem, mert feltételezem, hogy nem támogatott, de azért köszönöm, hogy megpróbálta.
- Nyugodjon meg, a kórháznak van alapítványa, ami lehetővé teszi a kezelés biztosítását. Nincs minden remény veszve, Ms. Smith. Most pedig kérem, fáradjon el vérvételre, hogy utána elkezdhessük a kezelést.
- Kérdezhetek még valamit? - az ajtón léptünk volna ki Harry-vel egyetemben, amikor homlokomat ráncolva fordultam vissza az első olyan orvoshoz, aki talán mindent megpróbált az esetem érdekében. Aprót biccentett a fejével, miközben telefonján ragadt a keze, valószínűleg azért, hogy értesítse a többieket, hogy lassan egy kezelés veszi kezdetét. - Milyen lesz pontosan ez a kezelés és...egyáltalán fogok érezni valamit?
- Apró, kissé kellemetlen tűszúrásokat fog különböző helyeken érezni, ami által egy folyadékot helyezünk el a testében. A mai napon, sőt lehet, hogy az elkövetkezendő hétben is bent kell lennie, hogy az állapotát megfigyeljük, de minden esetre nem lesz könnyű mulatság.
- Meg fogok halni? - suttogva ejtettem ki szavaimat és magam sem hittem el, hogy feltettem ezt a kérdést.
- Mindent elkövetek, hogy meggyógyuljon, Ms. Smith, de ehhez az is kell, hogy Ön higgyen benne. - lágy hangja meglágyította a szívemet, de mégis valami kétely is kiérződött belőle. Nem akart olyat ígérni, amit esetlegesen megszeghet, hogyha nem élem túl. Megértettem őt és becsültem, hogy nyílt lapokkal játszott, nem úgy, mint a többiek, akik ígértek fűt fát, mégsem javultam.
Egy órás vizsgálatok után még többet kellett várnunk  a kórterem ajtaja előtt, ugyanis még ők sem tehetnek semmit a várt eredmények nélkül. Pontosan még ők sem, ahogy én sem tudom, hogy milyen rossz is az állapotom; egyáltalán rosszabbodott-e az utóbbi óta, de most semmi másra nem tudok gondolni, csak a mellettem ülő fiúra és a barátaimra.
- Tessék. - hosszas gondolkodásomból ismét a göndör hajú fiú zökkentett ki, aki telefonját felém nyújtva olvasott a gondolataimba. Fel kell hívnom őket, hiszen joguk van tudni, hogy milyen döntésre jutottam és, hogy... mire vett rá egy fiú, akiért ország-világ rajong. Mázlistának éreztem magamat; és az is voltam.
- Köszönöm. - lemondóan sóhajtottam egyet, majd a készüléket ujjaim közé ragadtam és lassan, megfontoltam pötyögtem be édesanyám számát. Már épp feladni készültem, hogy nem veszi fel az idegen számmal ellátott hívást, amikor fáradt, meggyötört hangján szólalt meg. Egy pillanatig csak vártam és vártam, hiszen amióta itt tartózkodok nem beszéltem vele, mivel tudtam, hogy azzal csak ártanék neki is és magamnak is.
- Hahó. - immáron erőteljesebben csendült fel a hangja, Harry erősen szorította a kezemet bátorítás képen, amivel sikeresen elérte a célját.
- Anyu. - suttogtam miközben erősen kellett küzdenem azzal, hogy könnyeim ne folyjanak ki biztonságot nyújtó gátjukból. - Én vagyok az...Faith.
- Kicsim. Minden rendben van? - hangja szívemet melegséggel töltötte el, annak ellenére is, hogy hallottam a hirtelen jövő aggódást és félelmet. Noha tudtam, hogy bármelyik percben megcsörrenhetett volna a telefonja azzal a hírrel, hogy én meghaltam; tudtam, ezért is vette fel olyan későn. Félt...félt, ahogy mindig is, hogy elveszít engem és egyetlen gyermeke távozik az életéből, akit mindig próbált óvni minden betegségtől és sérüléstől.
- Igen anya, minden a legnagyobb rendben. - felhúzott térdemen pihentettem meg a homlokomat, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan is mondjam el neki azt, hogy segítettek rajtam. - Anyu... - remegve ejtettem ki szavaimat. - Emlékszel még a fiúra, aki rajta volt a listámon?
- Igen?! - kijelentése sokkal inkább hangzott kérdésnek és tisztán hallottam, hogy lábával valahova igyekszik, valószínűleg a szobámba. - A göndör hajú fiú?
- Igen! - csattantam fel örömömbe. - Harry. - tekintetemet az említettre emeltem, aki egy csábos, féloldalas mosollyal illetett meg. - Két napja találkoztam vele és... anyu tudja. - könnyeim immáron szabad utat nyertek, rohamos tempóban folytak végig arcomon. - Elhozott egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy van remény... csak azért hívtalak, mert... - hangom elhalt, könnyeim miatt lélegzetem is megváltozott. Szinte fuldokoltam a tudattól, hogy anyám most, hogy nézhet ki, hogy mit érezhet, egyáltalán ugyan olyan hatással van rá-e ez a hír, mint rám.  - most kezdjük a kezelést. - fejeztem be a ki nem mondott szavaimat, amitől mind a ketten rettegtünk. Szinte kérésre nyílt ki a velünk szembeni ajtó, ahonnan Dr. Brooks lépett ki széles mosollyal az arcán, ami sokkal inkább volt hamis, mint őszinte. Kezeivel befele mutatott, így Harry szabad kezemet megragadva állított fel. - Anya mennem kell.
- Kicsim. - szipogta.
- Szeretlek anya. Mindig is szerettelek. - a kis piros gombot megnyomva nyújtottam vissza Harry-nek a telefont, aki már-már könnyes szemmel figyelte végig anyámmal folytatott beszélgetésemet. Hallottam, hogy zsebében rezgő telefonja hangot ad magának, de tudtam, hogy anyám próbálkozik. Fejemmel nemlegesen bólintottam, majd összefűzött ujjakkal léptünk be a rideg, fertőtlenítőszagú szobába, ahol egyetlen egy ágy és pár szék ékeskedett. Hát akkor...vágjunk bele.
Ennyi lett volna? Ennyi lenne egy még gyermeknek mondható lány élete? Miért pont én? Miért pont a gyerekek? Számtalan ehhez hasonló kérdés keringett bennem, amikor egy kórházi kis kötényben feküdtem az ágyamon várva, hogy a kicsinek nevezett tű - ami egyáltalán nem volt kicsi - belém vesse magát és a benne lévő folyadékot elgyengült testembe engedje. Féltem-e? Egyáltalán nem, ugyanis már nem volt mit vesztenem. Már nem voltak fontosak azok, hogy boldog vagyok-e vagy sem. Hogy mennyire súlyos az állapotom vagy éppen mennyire jó, ugyanis minden, amit csak kívánhattam volna megvolt. Volt mellettem egy fiú, eljutottam a helyre, ahova szerettem volna és... barátnőmet is boldognak láttam amellett a fiú mellett, aki iránt hónapokig áradozott nekem. Mindent, legalábbis a számomra legfontosabb dolgokat megvalósítottam, amit szerettem volna, így, ha még el is távozok az élők sorából, boldog leszek. A tudat, hogy nem tétlenül ültem egyhelyben várva a halált, hanem tevékenykedtem, megnyugtat.
- Kezdhetjük? - Dr. Brooks beöltözve lépett közelebb felém, kezemet óvatosan megszorította.
- Egy percet még kaphatnék? - alsó ajkamat megnedvesítve pillantottam a férfi felé, akinek tekintete csupa aggodalom és félelem volt. Noha doktor létére nem szabadna így viselkednie, megértetem, hogy az én állapotom aggasztja őt.
- Természetesen. - a doktor távolabb állt tőlünk, így minden figyelmemet a kezemet szorongató fiúnak szentelhettem. Kezeim között szorongattam anyám leánykori nyakláncát, amin egy apró kis kereszt volt megtalálható. Már az első betegségem kitudódásakor nekem adta, hogy ezzel is némi reményt nyújtson felém, ami akkor...jónak bizonyult, de mind a ketten tudtuk, hogy egy idő után ez már kevés volt. A remény elszállt és mindannyian kezdtük feladni. Harry tenyerét felfele fordítottam, ujjaimmal apró köröket rajzoltam bele, mielőtt még belehelyeztem volna az apró kis nyakláncot, ami felforrósodott erős szorításom során.
- Faith...
- Kérlek...ennyivel tartozom. Szeretném, ha nálad lenne. - ujjaimmal arcán simítottam végig, amit borostája szurkált meg itt-ott. - Annyi mindent tettél értem egy nap alatt. És a legszebb, hogy nem értem mivel érdemeltem ki ezeket az utóbbi csodálatos napokat. - fejemet hitetlenkedve ráztam meg miközben arcomra mosoly ült ki az emlékek miatt.
- Mindenki így cselekedett volna, hidd el. A fiúkkal mindig örülünk, ha segíthetünk, hiszen... megtehetjük.
- Nem mindenki. - suttogtam. - Tudtam, hogy benne van a kezed a kezelésembe, és remélem tudod, hogy majd visszafizetem.
- Ugye most csak viccelsz? - horkant fel, szemében láttam, hogy valós a felháborodása.
- Harry nem fogadhatom el, hogy csak úgy egy idegen rákos lánynak kifizesd a kezelését. Tudod hány gyermek van, aki erre várna? Aki reménykedik, de még sincs pénz a kezelésére? Nekik nagyobb szükségük lenne, hiszen még nem is éltek.
- Faith ezt most úgy mondod, mintha szegény lennék. Fogalmad sincs, hogy mennyi pénzünk van a fiúkkal és...ők beleegyeztek ebbe, hogy segítsünk. Sokan vannak...túl sokan, nagyon jól tudom, de most itt a lehetőség, hogy rajtad segítsek. Egy fiatal lány, aki bátrabb, mint bárki más, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Faith nekem többet jelent az, ahogyan viselkedtél velem, mint bármi más. Ritka ilyen lányt látni, aki ennyire lekezel, mint te. - hangja a mondatai végére elhalkult, szeme kikerekedett és tudtam, hogy miért érez így. Itt az idő. Egy utolsó pillantást vetettem kezemet tarkító tetoválásra, amit Hope-val együtt csináltattunk, hogy valami majd emlékeztessen minket arra, hogy milyen fontos és szoros is a mi barátságunk. Harry a helyéről felállt, erősen kihúzta magát és láttam...tisztán láttam a kezében lógó nyakláncot, amit tőlem kapott és el is fogadott.
- Mr. Styles... ki kell mennie. - Dr. Brooks lépett mellém egy szerkezettel a kezében, majd egy szintén beöltözött nő ragadta meg a kezemben lévő csövet, ami vészhelyzet esetén infúziót juttathat testembe. Egy kis vakcinát helyezett el, majd a benne lévő folyadékot mind belenyomta. Harry még mindig mellettem állt, miközben a nyugtató lassan, érezhetően áramlott szét testemben. Boldog voltam és minden kezdett halványodni, egészen addig, amíg Harry ajkait nem éreztem meg az enyémen.
- Hamarosan találkozunk. - egy utolsó csókot lehelve kiszáradt ajkaimra halványodott el tökéletes alakja. Minden csodálatos volt, hiszen nem éreztem fájdalmat, nem láttam semmit és a legfontosabb: boldog voltam. Nem hittem el, ami az előbb történt, talán csak álmodtam, de izzó ajkaim nem erről tanúskodnak. Talán minden képzelet volt, hogy itt van velem, hogy törődik velem; de ami a legfontosabb: reményt nyújt felém. 

FIFTH CHAPTER

Sziasztok!(: 

Elnézést, ha sokat késtem a résszel, de most nekem is nyár van, lustább vagyok, mint suli közben, de próbálok azért észbe kapni a dolgok kapcsán. Köszönöm szépen a kommenteket is, drágák vagytok!(: Remélem tetszeni fog a rész. 

Have a nice day,

Susan:*

Harry Styles

Egyszerűen képtelen voltam Őt kiverni a fejemből, és akármit csináltam Ő jutott eszembe. Annyira más volt, mint a többi rajongónk, hiszen Ő is az volt, csak éppenséggel más. Más, ami miatt kitűnt a tömegből, ami miatt rejtélyes lett egész lénye, és ami miatt teljes mértékben felkeltette a figyelmemet. Áldom az eget, hogy megtalálta titkos rejtekemet, ahova néha-néha elmenekülök, ha már ténylegesen is sok a körülöttem lévő felfordulás és stressz. Faith. A lány, aki játékosan kezelt engem és csakis Harry-ként tekintett rám, nem pedig Harry Stylesként, aki most Anglia egyik neves bandájának a tagja. Különös volt számomra, hogy lekezelően viselkedett velem, főleg azért, mert tudom, hogy az elejétől fogva tudta, hogy ki is vagyok valójában. Viszont az nagyon aggaszt, hogy valami baja volt, mert lássuk be ok nélkül senki sem lesz rosszul egyik percről a másikra. Aggódtam érte annak ellenére, hogy semmit sem tudtam róla, noha ezen minden erőmmel próbáltam változtatni. Azt hittem mivel vagyok valaki; ezért sikerrel fog járni a kis tervem, miszerint is megtudom, hogy ki is valójában a titokzatos Faith, de nem így lett. Egész nap Paul nyakára jártam, hogy valami információt kaparjon nekem össze, de információ hiányában ő sem tudott semmit sem tenni. Nap végére már kezdtem feladni, hogy nem lelem meg a titkos lányt, aki felkeltette az érdeklődésemet, de valami azt súgta a szívem mélyén, hogy ne adjam fel. Kótyagos voltam egész álló nap és kedvem sem volt a tetőfokon, hiszen teljes mértékben beleástam magamat ebbe a Faith projektbe.
- Hé, haver. - Liam érintésére sikerült visszatéríteni a gondolataimat a rendes kerékvágásba, hiszen egész álló nap, még a koncert alatt is rajta merengtek el mélyen a gondolataim. - Tudom, hogy elvarázsolt az a lány, de... - szava elhalkult a mondat végére.
- Visszarángathatnád magadat a való életbe. Jönnek a Meet & Greet-es rajongók. Legalább miattuk szedd össze egy kicsit magadat. - Louis aprót ütött a vállamra, majd kérésének eleget téve próbáltam egy valódi Harry-s mosolyt varázsolni arcomra. Noha ez nehezen sikerült, de úgy látszott, hogy a kis szobába tolongó rajongók mit sem sejtettek az állapotomról. Egyre többen mentek el a megkapott, kérés szerint elkészített fotó után, amikor szememmel megtaláltam Őt. Ott állt egy nyári kis ruhában, haja göndören omlott vékonyka vállára és arca valamivel élénkebb volt, mint tegnap. Arcomra igaz mosoly ült a lány láttán, aki idegesen tördelte ujjait, lábaival apró köröket írt le a padlóra. Arcát egy pillanatra emelte fel, ekkor találkozott tekintetem az övével, amiben valami furcsa titokzatos fény csillant meg. Itt volt előttem az a titokzatos lány, akivel tegnap találkoztam, akiről még semmit sem tudok, de egy valami biztos; tartozik nekem valamivel, amit ígért. Arcát apró, erőltetett mosoly határolta be, amit nem tudtam mire vélni. Nem örül nekem? Akaratlanul is, de ráncba borult szemöldököm és szívem kezdett összehúzódni, hogy talán nem kölcsönös ez az érzés, ami kettőnk között folyik. Ugyan, Styles. Kis naiv! Mit hittél? Hogy majd repesve rohan a karjaid közé, csakis azért, mert egy sztár vagy? Negatív énem ismételten előbújt sötét rejtekéről és elkezdte ostromolni a már-már erősnek mondható pozitív Harry-t, akit sok-sok év erős küzdés után tudhatok magam mellett.
- Itt van. - suttogtam oda Louisnak egy kép készítése alatt, amikor hirtelen elém állva szakította meg a lányok által kért kívánságot.
- Hol? - állt vissza a helyére, amikor észlelte, hogy nem éppen alkalmas időben lépett ki a képből, majd óvatosan fejemmel Faith felé nézve jeleztem neki, hogy ott van a lány. Louis arcára mosoly ült, aprót bólintott, amiből értettem, hogy mire gondolt. Lassan haladtak a várakozó rajongók, amikor végül egyetlen egy lány maradt a barátnőjével egyetemben. Mosollyal az arcomon léptem közelebb a jobbra, s balra dülöngélő lány felé, akinek arca most sokkal sápadtabb volt, mint előbb.
- Szia, Faith. - alsó ajkamba haraptam miközben figyeltem minden egyes mozdulatát. - Örülök, hogy újra látlak. - a mellette ácsorgó lányra fektettem a tekintetemet, aki fogsorát megmutatva vigyorgott rám és Faith-re felváltva.
- Harold. - magabiztosan ejtette ki nevemet, ajka egy pillanatra felfele kunkorodott, ami sejtette a körülötte lévőket, hogy mosolyát próbálja visszatartani. - Ő itt a barátnőm, Hope. - a mellette lévő lány mellé lépett, akinek gyönyörű szőke haja copfba volt felkötve feje tetejére.
- Örvendek, hogy megismerhettelek. - kezemet nyújtva adtam meg a tiszteletet Faith barátnőjének, aki mosollyal az arcán fogadta el, majd rázta meg. Mindenkinek bemutatkoztak, Louis alaposan végigmérte Faith-et, aki csak kuncogva fogadta az őt megillető bókokat. Számtalan képet készítettünk, ámbár a végére látszott, hogy a fiatal, mindig vidám lány most korántsem vidám. Valami volt vele, amit nem mutatott a külvilágnak, noha ennek ellenére látszott rajta, hogy valószínűleg fájdalmai vannak. Szokásunkat megszegve tartottuk ott a két csodás lányt, akik helyet foglaltak a hatalmasnak mondható kanapékon. Faith távol ült tőlünk az egyetlen fotelbe, ami a szobát uralta. Csendes volt, mintha itt sem lett volna közöttünk. Hope lopva-lopva rá-rátekintett, amit valószínűleg a többiek nem vettek észre, csak én. Faith egyre többet húzta össze apró testét, arcára grimaszok ültek, amit próbált erőltetett mosolyával kompenzálni.
- M-Mindjárt jövök. - keserves, megtört hangon törte meg a számomra hosszas csendet, mindenki felé kapta a fejét és Hope szinte azonnal felállt, ahogy barátnője hangját meghallotta. - Ne! - fejét kissé megrázta, arcát ismét az a hamis mosoly tarkította. Hope csillogó szemekkel ült vissza Louis mellé, aki felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket, ahogy szinte mindenki más is. Faith karcsú alakja távolodni kezdet és percek teltek el, miután ő távozott. Egyre idegesebb lettem, ahogy Hope folyton abba az irányba nézett, ahol Faith távozott, így sürgős dologra hivatkozva hagytam el a barátaimmal teli szobát. Sietős léptekkel próbáltam meglelni karcsú kis alakját, amit... másodperceken belül meg is leltem. Könnyei arcát áztatták, a földön ült, miközben kezében egy apró tűt tartott valamilyen folyadékkal együtt. Homlok ráncolva közelítettem meg, majd ültem le mellé. Meglepődött érkezésem miatt, szeme vörös volt a könnyek miatt.
- Valami baj van? - aggódó hangnemben szólítottam meg, miközben kezén óvatosan végig simítottam. Lába, ahogyan kezei is remegni kezdtek, egész teste reszketett, ahogy sírt és tűrt.
- Túl gyáva vagyok... - suttogta maga elé, fejét nem egyszer rázta meg.
- Idehívjam Hope-ot?
- Ne! - kezemet megragadva állított meg miközben másik kezében szüntelenül szorongatta a kis vakcinát. Tekintettem akaratlanul is a kis tűre vándorolt, amit oly szorosan fogott, félő volt szétpattan mielőtt még bármit is csinálhatna vele. - Legalább ő legyen boldog. - semlegesen vállat vont, apró mosollyal illetett meg.
- Louis? - mosollyal arcomon ejtettem ki barátom nevét, aki szemmel láthatólag nagyon jól megtalálta a közös hangot Hope-val. - És te? - ujjaimat összefűztem az övével. - Miért nem lehetsz te is boldog?
- Hidd el, hogy boldogabb vagyok, mint valaha.
- De a külvilág nem ezt látja. - próbáltam megérteni őt, hiszen arca és teste sem jelezte nekem, hogy ténylegesen is boldog a mellettem ülő lány.
- Belülről majd kicsattanok,olyan jól érzem magamat. - arcán mondata végére újabb grimasz keletkezett.
- Mit akarsz tenni magaddal? - érkezésem óta ez a kérdés tevékenykedik elmémbe.
- Fájdalomcsillapító, ha már nem bírnám. Pont ma kellett testemet elönteni a fájdalomnak. - hitetlenkedve rázta meg a fejét, csillogó szemekkel figyelte minden mozdulatomat. - A gyógyszer már nem hat, ezért ilyen kis vacakokat adtak, hogy gyorsabban hasson, de nem merem beadni magamnak. - hatalmas sóhaj hagyta el a száját, táskáját az ölébe húzta és próbálta visszahelyezni a gyógyszer oda, ahol valószínűleg mindig is volt. Szemem fájni kezdett attól, hogy így láttam őt, hogy magam is éreztem mennyire fájhat neki.
- Beadom én. - suttogtam magam elé, ujjaimmal a kezét érintettem meg, majd egészen lecsúsztattam a kis vakcináig. - Csak mondd, hogyan kell. - lassan érthetően magyarázta el némi győzködés után, hogy mit is kell csinálnom és milyen sorrendben, amitől már most felfordult a gyomrom. A dolgok hallatán, miszerint is a kezén látható apró beforrt lyukak az eddigi évek során vett vér eredményei, elborzadtam. Vajon mi lehet vele? Mi okból kell ilyen dolgokhoz folyamodnia? Kérdések száza keletkezett a fejemben, miközben egy kis folyadékot spricceltem a vénájához, majd egy apró vattával le is töröltem azt. Kezemet gyengéden szorította, egy percre sem szakította meg a szemkontaktust, amit nekem kötelező volt megtennem. Nagyot nyeltem mielőtt gyors mozdulattal próbáltam beleszúrni a tűt csöppnyi, kék színű bőrébe, ami jobban sikerült, mint hittem. A folyadékot lassan nyomtam bele, egészen addig, amíg el nem fogyott. A vattát kezembe fogtam és szorosan rányomtam a még tűvel ellátott bőréhez, amiből másodpercekkel később kihúztam az elrettentő tárgyat. Tekintetemet rávezettem; szeme csukva volt és valamivel elviselhetőbb arcot vágott, mint az előbb. Kellemes hümmögés tört ki száján, miközben kezét körkörösen kezdte el mozgatni.
- Köszönöm. - barna íriszeit rám emelte, a falnak támaszkodva próbált felállni, de csontjai ropogva álltak ellen neki. Kezénél megragadva húztam közel magamhoz, mire apró pír jelezte arcán, hogy bizony egy szégyenlős lánnyal lehet dolgom, aki könnyen zavarban jön, csupán egyetlen egy érintés miatt is akár.

Meglepett, hogy azt kérte tőlem. Hogy hozzam el őt onnan és hagyjam, hogy Louis a barátnőjével törődik, míg mi...mi várost nézünk. Természetesen örültem, hogy vele lehetek, hogy valamilyen szinten jobban megismerhetem őt, de kezdtek a dolgok egyre furcsábbak lenni. Persze ezen pont a London Eye-on kell tanakodnom, ami lassan a csúcsok magaslatára fog érni, ahonnan a legszebb a kilátás, főleg ilyenkor; éjszaka.
- Bármi bajod is legyen, mindenre van megoldás. - a hosszasnak mondható csendet végül én törtem meg, ami láthatóan meglepte a lányt, aki most a londoni látkép minden centiméterét próbálja alaposan felmérni.
- Erre nincs. - erősen megrázta a fejét és hallhatóan egy mély levegőt vett mielőtt szembe fordult volna velem.
- Talán én tudnék segíteni. Biztos nem olyan reménytelen a helyzet, mint, ahogy hiszed. Hozzáállás kérdése.
- Ugyan. Mit is tudsz te az életről? - szarkasztikusan szólalt meg, bántott a mindig vidám lány hangneme, mintha vérig sértettem volna őt a szavaival. - Azt sem értem miért vagy most itt. Miért akarsz segíteni?
- Kössünk alkut. - léptem felé egyet, szemeimet résnyire húztam össze. - Ha én elmondom, akkor te is.
- Harry ez nem olyan dolog, amit mindenkinek el lehet mondani. Nem akarom, hogy úgy nézz rám, ahogy a többiek. Gyűlölöm azt a tekintetet, és éppen ezért próbálom eltitkolni az emberek elől.
- Tudod... az ember ritkán találkozik olyan emberrel, aki az első pillanattól kezdve valamiért, de megérinti őt. Nem testi érintésre gondolok, hanem sokkal inkább lelkire. Te ilyen vagy, Faith. Valami van benned, ami különlegessé tesz, ami mássá varázsolja egész lényedet. Tudsz normálisan viselkedni a közelembe és nem kezelsz máshogy. Ez tudod...mennyire jólesik? - kezeimet széttárva léptem a könnyes szemű lány felé, aki már-már szipogva vette a levegőt könnyei miatt.
- Harry ez badarság. Számtalan ilyen lány van, csak te nem veszed észre. Beivódott neked, hogy nincs már olyan lány, aki tényleg azért szeretne, aki valójában vagy és pont ezért keresed a sztárokat vagy éppenséggel modelleket. - horkant fel, szemével villámokat szórt.
- Lehet, de most te érdekelsz. - arához emeltem ujjaimat, kiszökkenő könnycseppjeit letöröltem velük. - Segíthetek, ha elmondod, hogy mi a baj. És ne mondd azt, hogy nem, mert semmi sem lehetetlen Faith.
- Rákos vagyok. - hatalmas sóhaj hagyta el a száját, miközben tengelye körül megfordult, hogy figyelmét újra a látképre vezethesse. Hogy mi? Rákos? Összehúzott szemöldökkel figyeltem karcsú alakját, ami már-már hihetetlenül volt vékony. A fájdalom, a gyógyszer és az elhagyottnak mondható test. Elmémig csak most jutott el a lány szava, hogy mi is a baja. De vajon miért gondolja úgy, hogy lehetetlenség segíteni neki? Feladta volna az életét? Kérdések százát tudtam volna rázúdítani, amit valószínűleg már előttem páran meg is tettek. De nem tettem. Nem tettem, mert nem akartam, hogy a betanult szövegét, miszerint is ő jól van nekem is elmondja, mert tisztán láttam és éreztem is a fájdalmát. Segíteni akartam neki, de fogalmam sem volt, hogy hogyan tehetném ezt úgy, hogy ő is elfogadja. Makacs volt, noha nem ismertem őt, de ezt az egy tulajdonságát sikerült észrevennem. Inkább ő segített másokon, minthogy őt szánják meg, erre már akkor rájöttem, amikor barátnője érdekeit nézte a sajátja helyett. - Ezt utálom. - zokogó, már-már megvető hangja húzott vissza a jelenbe, észre sem vettem, hogy immáron velem szemben állt. - Ezt a rohadt tekintetet, amivel megszántok. Mindannyian, ahányan tudjátok. - az üveg mentén dőlt le egészen a padlóig, ahonnan rálátást nyerhettem rázkódó testére, ami könnyei és visszafojtott lélegzetvétele miatt keletkezett. Lassan ültem le mellé, kezemmel a hátán simítottam végig, hátha megnyugszik tőle, de ő csak sírt és sírt. Erősnek hittem és tudtam, hogy az is, ahogy azt is, hogy valószínűleg még sosem sírt, amióta tudja, hogy mi van vele. Erősnek akart látszani a családja számára, akik valószínű, hogy már az első adandó pillanatban sírva fogadták a megdöbbentő hírt.
- Engedd, hogy segítsek. Londonba annyi jó orvos van... talán ... - dadogtam bele hajába, amin államat támasztottam meg.
- Minden országban ezt mondták. Jó orvosok, de mégsem tudnak mit tenni. Harry már ők is lemondtak rólam, akkor ezek után mit várjak? Csodát? - karjait széttárta, vörös szemeivel az enyémet kémlelte, amiben most talán több volt az aggodalom és félelem, mint valaha. Miért fontos nekem ez a lány? Egyáltalán mi van benne, ami miatt úgy érzem, hogy mellette kell lennem? Mindketten arra kaptuk fel a fejünket, hogy a kis fülke, amiben csak ketten voltunk hirtelen megállt, ajtaja kinyílt, ami tudatosított minket arról, hogy már lassan fél órája a levegőben voltunk, együtt. Faith a korlátba kapaszkodva állt fel, majd mellettem, csöndben sétált ki a fülkéből. A kocsimhoz érve ragadtam meg a karjánál és húztam vissza magamhoz. Mellkasa az enyémet érintette, szája édesen vette fel a rózsaszín színt és szeme most sokkal jobban csillogott az őt eláztató könnyek miatt. Ujjaimat felemeltem, az arcához vittem és a füle mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset.
- Te magad vagy egy csoda, Faith. És igenis... csodák léteznek. - egy csókot nyomtam kipirult arcára, amit egy apró mosollyal fogadott. Kezével a bicepszemet érintette meg, testünk hihetetlenül közel volt egymáshoz és...akármennyire is szerettem volna őt megcsókolni, nem tettem. Félek, hogy azzal a csókkal minden kis reményfoszlányt elrontanék, mert így még talán esélyem van arra, hogy elvigyem őt egy olyan helyre, ahol még talán van számára esély. A kókusz illata hirtelen kúszott fel légző rendszerembe a friss, nyári szellővel együtt, amit Faith árasztott magából. - Csak adj egy esélyt nekem... vagy... magadnak. Hadd vigyelek el, kérlek. - kérleltem, szeme meglágyult hangom hallatán.
- Harry én... - hangja elhalt, miközben ujjait tördelni kezdte.
- Töltsd velem az éjszakát és reggel elviszlek az orvoshoz. - kérleltem ismét, noha még magam számára is érdekesnek hangzott a kérésem. Fejét rögtön felkapta kérésem hallatán, arca sápadt lett.
- É-Én nem olyan lány vagyok... - kezdett bele, de nevetve ráztam meg a fejemet, mert sejtettem, hogy félreérti a helyzetet. Magam is félreérteném fordított esetben, ha nem tudnám, hogy mit akarok.
- Van vendégszobám és... vedd ezt úgy, hogy egy ismerkedős este. Figyelj... ha eljössz velem az orvoshoz és engeded, hogy megvizsgáljon; utána ígérem, békén hagylak. Persze, csak ha szeretnéd. - fogaimat kivillantva mosolyodtam el, majd minden csábos tekintetemet bevetve értem el a célomat. Sóhajok közepette adott nekem egy bólintással választ, miszerint is elfogadja az ajánlatomat. Nevetve siettem az oldalára, hogy kinyithassam neki az ajtót, majd miután ezt véghezvittem szinte rohanva helyezkedtem el a helyemre. Az a mosoly, ami az arcomon helyezkedett el, szinte letörölhetetlen volt. Örültem...hogy ne örültem volna, hiszen egy kis reménysugár van még, hogy Faith tovább élhesse boldogan az életét, miközben én...én jobban megismerhetem őt és az életét. 

FOURTH CHAPTER

Faith Smith

Tudtam, hogy már csak napjaim vagy jobbik esetben hónapjaim vannak hátra, de kezdtem feladni azt a részemet, aki mindig jónak és erősnek mutatta magát, amikor a többiek nem. Egyszerűen belefáradtam ebbe, ahogy testem is. Fáradt voltam
és elkeseredett. Talán eddig fel sem fogtam teljesen, hogy hamarosan számomra is eljön az a bizonyos vég, de azt hiszem ezt azzal feledtettem el, hogy sikeresen eljutottam az egyik álmom megvalósításához. A kis füzetemben immáron egy hatalmas pipa ékeskedik London neve mellett, ami úgymond egyik legnagyobb álmom volt. Noha nem bírtam elérni azt, hogy minden jelenlévő, aki tudja, hogy mi is van velem az boldogan, könnyek nélkül intsen nekem búcsút, de remélni tudtam, hogy az idő majd mindent megold és néhány hónap, év után kellemes emlékként fognak rám visszagondolni. Ezeken belül még élt bennem némi reménysugár, hogy nem így fognak látni és emlékezni; egy csontvázra és egy beteg lányra, mert az nem csak nekik, hanem nyugodni próbáló lelkemnek sem tenne jót. Sokszor ábrándoztam, hogy milyen lehet a túlvilág. Hogy tényleg léteznek-e az angyalok, akik majd kissé megvető hangon illetnek meg, amikor felsorolják, hogy milyen aggodalmas perceket okoztam nekik. De ezek mind csak ábrándok és képzeletek, amik... nyomon kísérték egész életemet. Tagadhatatlanul álmodozó voltam, egy olyan lány, aki egész életében a tökéletes fiút kereste. Persze ezek mind elszálltak, amikor először törték össze picinynek mondható lelkemet és szembesülnöm kellett, hogy bizony ilyen fiú valószínűleg csak a mesében létezett. Való igaz... mindig is mondták nekem, hogy az élet nem csak móka és kacagás, hanem verejték teli munka, túlélés, de akkor még én sem, ahogy ők sem gondolták, hogy nem élem meg azt, hogy dolgozhassak, vagy esetlegesen gyermekeknek adhassak életet. Ez fáj a legjobban. A gyermekek. Sosem gondoltam azt, hogy valaha is fel fogok teljesen nőni; hogy egyszer majd érett nő válik belőlem, de egyre mindig is nagyon vágytam. Egy kislány. Szerettem volna elkényeztetni, dédelgetni és segíteni neki, ha bármi baja van. De ezt az egyet nem tudnám kipipálni a listámon, ugyanis lehetetlen, ahogy a gyógyulás is. Fáradtan és álmosan keltem ki a kényelmes ágy fogságából, ízületeim és csontjaim is megmakacsolták magukat, amire egy hangosnak mondható nyögéssel reagáltam. Ugyan volt gyógyszerem, de sosem folyamodtam arra, hogy magamat szurkáljam csakis azért, hogy enyhítsem a fájdalmat. Úgy fogtam fel, hogy ez csak fizikai fájdalom, ami tudósít arról, hogy ténylegesen is az élők sorába tartozom még. Lassan, de biztosan pár perc múlva már talpon álltam és láthatóvá vált számomra, hogy barátnőmnek már hűlt nyoma sincs. A kis mamuszomban csoszogtam ki a nappaliba, ami már csodás színekben úszott a nap lágy sugarai miatt. 

- Jó reggelt. - ásítás közepette ejtetem ki szavaimat, egyenesen a kanapén elhelyezkedő lány mellett foglaltam helyet. - Mióta vagy fent? - fejemet a vállára helyeztem el, onnan figyeltem a televízióban lévő műsort. 

- Neked is. - egy csókot hintett a homlokomra, egy pillanatra ajkait rajta hagyta. - Nem vagy lázas? - kérdő tekintettel illetett meg, szemöldökét összehúzta.

- Minden rendben van, ne házsártoskodj. - förmedtem rá, de ajkaim felfele görbültek. - Süt a nap. - szemeimet becsukva élveztem, hogy a napsugarak megtalálják fehéren virító bőrömet és némi melegséggel lepik el. - Meleg. - közöltem a nyilvánvalót, amitől kissé bugyutának éreztem magamat. Tény, ha a nap süt némi melegséget ad, de valami oknál fogva ezt közölnöm kellett a környezetemmel is. 

- Fáradtnak tűnsz. - suttogta. - Hozattam palacsintát reggelire, ha gondolod...- szavai elhalkultak a végére ugyanis sejtette, hogy elutasítom az ételt, amit direkt miattam hozatott fel kora reggel. Megszokta már, hogy ritkán ettem csak, hiszen szinte azonnal távozott testemből a számára adott étel. Meguntam, hogy a WC felett gubbasszak és várjam testemet nyomó gyötrelem távozását. Fejemet rázva indultam meg a szobánk felé, ahonnan néhány perce jöttem ki. Hope távolságtartóan követett, hiszen tudta mennyire, de mennyire nem preferálom, ha minden léptemet lélegzetvisszafojtva figyeli. Szerettem, hogy támogat, de senkinek sem kívánom azt az érzést, hogy hónapokon keresztül melletted lépkedve aggódjanak. Tudok magamra vigyázni, eddig is vigyáztam. - Valahova készülünk? - összefont karral emelte égnek szemét, amire akaratlanul is, de egy kuncogás tört elő belőlem. 

- Ugye tudod, ha fiú lennék, és Christian Grey lenne a nevem most alaposan elnáspángolnálak? - egy sapkát a fejemre húzva löktem meg kissé a vállát. 

- Menekülnék, de ne terelj! - korholt. - Hova megyünk? - lágyabb hangon illetett meg, a táskáját a vállára akasztotta, miközben maga mögött becsukta az ajtót. Lassan lépkedtünk a lift fele, ami egy pityegő hangon jelezte ottlétét. 

- A közelben van egy Tesco. Gondoltam sétának is megteszi és körbe is nézhetnénk. - semmit mondóan vállat vontam és epekedve vártam, hogy kiléphessek a koránt sem nyüzsgőnek mondható utcára, ami a mai napon még csodásabbnak mondható. Az idő túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Tíz perces hosszasnak mondható séta után sikerült megtalálnunk az egyébként könnyen fellelhető üzletet. Természetesen magunkhoz híven a másik irányba indultunk el és megmakacsolva magunkat nem kérdezősködtünk a bolt honlétéről. A kocsiba számos édességet dobáltunk bele a nutellától kezdve minden fellelhető csokoládéig, de természetesen ez mind túlzás volt és sejtettem, hogy a végén mindegyiknek ugyan az lesz a sorsa: visszakerülnek a polcra. Számomra egyetlen kívánt étel most valamilyen különleges gyümölcs, ami nem az egyetlen tonna számban kapható banán volt. Tudom...meglepő, hogy milliónyi ember közül pont én vagyok az az egy, aki még csak a látványától is borzong, de ez van; nem tehetek ellene semmit. Gyermeteg örömmel szinte már-már ugrálva rohantam oda a dobozokhoz, amiben frissnek tűnő hatalmas szőlőfürtök helyezkedtek el. Az már kérdéses volt, hogy honnan van egyáltalán vagy mennyi az ára, most nem számított csak az, hogy eleget tegyek a szervezetem kívánságának. Hope ezeket mind mosolyogva kísérte végig, noha láttam szeme csillogásában az öröm mellett az aggodalmat is. Féltet, ahogy a nap huszonnégy órájában, de ezért nem hibáztattam, megértettem őt. 

- Ééés. - dobtam egy szem szőlőt a számba miközben sietősen haladtam az írószeres részlegre. - Mikor találkozol azzal a lánnyal, akit ismersz, és itt lakik? - csámcsogtam és hirtelenjében lefékeztem a kocsit, amikor megláttam egy kemény borítású disney-es füzetet. Egyből szerelem volt első látásra, hiszen tökéletesen megfelelt régies kinézetével a célnak; miszerint is az utolsó heteimet valamilyen szinten, de megörökítem. A füzetet a kocsiba helyeztem el egy hozzá illő egyszerű tollacskával, ami sokkal ódivatúbban mutatott a füzet mellet. Hát...sosem voltam valami stylist, aki tudja, hogy mihez mi kell, de sosem voltak olyanok a barátaim, hogy emiatt megváltoztassanak. Így szerettek.
- Az a helyzet, hogy elvileg ma. - húzta el nemtetszően a száját, amire akaratlanul is, de egy sóhaj hagyta el a számat. Isten engem úgy segéljen, most vagy soha, de kell egy kis szabadság nekem is, ahogy neki is. - De arra gondoltam, hogy velünk tarthatnál. Mindössze egy-két óra. - vállat vont; ujjaival mélyen a táskájában turkált a pénztárca után. 

- Az a helyzet, hogy egyedül kell menned. Hope nem vagyok kislány! - kislányos hangom még inkább mosolyra késztette barátnőmet, aki fejét rázva nyújtotta át a pénzt a pénztárosnak. - Kell egy kis egyedüllét, hiszen tudom, hogy már unod a bébicsőszködést. - táskámba helyeztem el az újonnan szerzet tárgyaimat, a bejáratot vettük célba. 

- Faith! - korholt. - Örülnék, ha eljönnél. - megállítva helyezte el kezét egyik vállamon, miközben szeme szüntelenül vizsgálta az enyémet. Anyámhoz hasonlóan kabátomat szorosabban fogta össze elernyedt testemen, amit csupán egy szemforgatással reagáltam le. Tekintetén kuncognom kellet, hiszen tudtam mire gondol. 

- Figyelj... - sóhajtottam egy nagyot, lábaimat járásra kényszerítettem és újra kint tudhattam magunkat a friss, szokatlanul tiszta levegőn. - Te elmész és szórakozol, élvezed az életet. Addig én a közeli parkban csinálom ugyan ezt. Szükségem van egy kis egyedüllétre és neked is. Egy-két órába nem halok bele, és te sem. 

- De hívsz, ha valami baj van ugye? 

- Nem hinném, ha baj lenne az udvarias angolok csak úgy elmennének mellettem. - visszafojtottam kitörni készülő kacajomat, majd felé hajolva hintettem egy csókot arcára. Élesen szívta be a levegőt miközben szorosan ölelt, mintha búcsúzott volna vagy félt volna, hogy ez az utolsó alkalom, hogy engem lát. 

- Vigyázz magadra, rendben? - aggódó tekintetével még megilletett mielőtt tengelye körül megfordulva indult volna el, így halványítva karcsú alakját.
Egy kis padra helyezkedtem el, ahova tökéletes szögben sütött a nap. A meleg égette hófehér bőrömet, így juttatva hozzá egy csöppnyi kis D vitaminhoz. A füzetemet a tollal együtt az ölembe helyeztem el, miközben számba folyamatosan dobáltam be a szőlőszemeket. Sokkal inkább csodáltam a füzet mintáját, mint írtam bele, sőt...fogalmam sem volt, hogy ennek mi értelme, de valami miatt úgy éreztem, hogy jót tesz, ha valakinek sikerül kiadnom a bennem lakozó ki nem mondott szavakat. És miért nem Hope az, akinek mesélek? Egyáltalán nem akarom az egyre romló állapotommal ostromolni őt, hiszen láthatóan Ő is, ahogy én is fogytam. Míg én a betegség miatt, Ő az aggódás és a naphosszi ébrenlét áldozata lett. Hiányoltam őt... azt a lányt, akit már régóta magam mellett tudhatok.

Első bejegyzés. 
Annyira érdekes, hogy minden ember teljesen különböző. Hogy egyesek a szőlőt szeretik, míg mások élnek halnak, hogy banánt ehessenek. De ha jobban megnézzük mégis egyhez lyukadunk ki; minden ember egyforma, csupán a személyiségük és a szokásuk különbözik. Minden egyes emberbe alapból bele van programozva a félelem, szerelem, szomorúság, boldogság és még lehetne ezt hosszú sorban folytatni, mindhiába. Miért van az, hogy az angolok kedvesek és segítőkészek, míg más népcsoportban élő embereket egyáltalán nem érdekel a földön fekvő honfitársuk, aki éppenséggel az életéért küzd? Mostanság már egyáltalán nincs jelen az a fogalom, hogy segítőkészség vagy esetlegesen együttérzés; és ha jelen is van, nagyon ritkán fordul elő csupán néhány emberben. Ahogy fejlődik a világ, fejlődnek vele az emberek is és azok a dolgok válnak szükségtelenné, amik ténylegesen is az ember mindennapjaiba ivódtak. Gépek, zenelejátszók, mozik, koncertek...ezek azok a dolgok, amik teljesen lefoglalják az embereket. Elfelejtődtek a természetben történő szórakozások, a foci vagy csupán az, hogy az emberek egy parkban ücsörögve csodálják a természet által létrehozott csodát. Ez már nincs..., ahogy én sem. Körülöttem is kezd minden fejlődni és úgy érzem, hogy én csak egy régi bakelitlemez vagyok, akit lassacskán majd a padláson fognak tárolni, mint egy szép emléket vagy tárgyat, amit óvva védenek, hogy épp maradjon. Tényleg ez lennék? Egy szép emlék? 

- Elnézést, leülhetek? - fejeztette be velem az egyre belemélyülő írást egy sapkás szemüveges fiú, aki kissé ijedt tekintettel illetett meg. Mellettem lévő hely üres volt ugyan, de ott elhelyezkedő szőlőm nem engedett szabad utat senkinek sem. A füzetet becsuktam, a tollat rátűztem, majd kezeim közé véve a dobozt bólintottam egyet a fiúnak. Hálásan rám villogtatta csodás, fehéren izzó fogait, amit már-már tökéletesnek is mondhattam volna. A nap sugarai még mindig testemet töltötték el a melegségükkel, amit mindvégig élveztem, annak ellenére, hogy figyelmen kívül kellett őket hagynom. Belemélyültem az írásba, hogy a fejemben lévő gondolatokat papírra vessem és megörökíthessem a családom, illetve barátaim számára. - Köszönöm. - hanyagul zsebébe helyezte kezeit, egy szőlőszemet dobtam a számba és jólesően hümmögtem a számban szétolvadó édeskés gyümölcs miatt. Szemeimet lehunytam, hogy ne bántsa azt az erős fény és miközben a fiú illata teljesen elkábította elmémet, elgondolkodtam csak úgy...az egyszerű dolgokról. 

- Milyen csodás az idő ma, olyan különleges, mintha valami reménysugarat küldene felénk. - apró mosoly jelent meg a számon, újabb szem gyümölcsöt ragadtam meg és kérdő tekintettel nyújtottam a mellettem lévő fiú felé, puszta udvariasságból. 

- Köszönöm, de el kell utasítanom. A banánt szeretem. - idegességképpen sapkáját lejjebb húzta, így alóla kibuggyanó göndör tincsei még jobban elrejtették a mellettem ülő alakot. Noha láttam rajta, hogy ideges, hogy rájöttem ki is valójában, ami természetesen nyilvánvaló volt; nem abba a rétegbe tartoztam. Megértettem, hogy egy sztár is egy normális ember, csupán több figyelmet érdemel ki, mint például én; egy egyszerű lány a nagyvilágban. 

- Mivel csak azt lehet kapni a boltban. - undorodva húztam le a szám szélét.

- Mi a bajod a banánnal? - kissé dühösen fordult felém testével, amire akaratlanul is, de mosolyra kerekedett arcom. 

- Annyira... - fordultam teljes testemmel felé. - snassz. A banánt bármikor bárhol beszerezheted. Legyen szó télről, tavaszról, nyárról vagy esetleg őszről, míg az epret azt csak nyár elején. A banán amolyan divatgyümölcs. Olyan, mint...a One Direction. - semlegesen vállat vontam, mintha hidegen hagyna a téma, pedig most először nagyon élveztem azt, amit csinálok. Láthatatlanul is láttam szemét fedő szemüvegen keresztül, hogy szeme a duplájára növekedik és ezt tanúsította elnyíló ajka is. - Miért van az, hogy valaki Őket szereti, míg más a The Wanted-et. - tekintetemmel a távolban játszó hangos gyerekeket néztem. Futkároztak és maradéktalanul boldogok voltak, míg édesanyjuk rohant utánuk, nehogy esetlegesen valami kárt tegyenek a ruhájukban és önmagukban is. - Senki sem egyforma, de talán ez a jó, nem? Milyen élet lenne az, ahol csupa egyforma ember élne? - apró mosolyt küldtem a még mindig döbbent fiú felé, aki fejét megrázva, komoly arccal csúszott közelebb felém.
- Miért nem szereted a One Directiont? - hüledezve, már-már felháborodottan esett nekem. 

- Annyira... botrányosak, míg a The Wanted... különleges. 

- Különlegesen szar... - szólt közbe, amire egy nem tetsző pillantással illettem meg. - Bocsánat.

- Szóval botrányosak... főleg az a göndör gyerek... - szememet égnek meresztettem és jobban kellett koncentrálnom arra, hogy ne nevessem el magamat, mint eddig bármi másra, de ez lehetetlennek minősült, amikor a szemben ülő fiú szemüvegét levéve magáról ajándékozott meg tekintetével. Torkom szakadtából nevetni kezdtem egyre dühösebb arca láttán, ami enyhült, ahogy leesett neki, hogy mi is történt valójában. Alsó ajkamba harapva próbáltam lenyugtatni remegő testemet, ami miatt fájdalmaim keletkeztek, de most nem érdekelt. Jól éreztem magamat és boldog voltam. 

- Te tudtad, hogy én... - suttogta maga elé. 

- Tudod... rossz időben szemüveg? Megértem a sapkát és a kabátot, de annyira átlátszó. - korholtam. - Jó helyet választottál. Mármint... - idegesen néztem körbe nehogy valaki figyelmét felkeltse az előttem ülő sztárpalánta. - kevesen járnak erre; inkább gyerekes anyukák, akik a kisfiuk kérésének tesznek eleget. - egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrtem, miközben egy percre sem szakítottam el tekintetemet Harry-től. Gondolatban elkószáltam, hogy végre még egy pipa díszeleghet a kis listámon, ami megmelengette a szívemet, ugyanis egyre közelebb kerültem a listám beteljesedéséhez.
- Szóval, amiket mondtál az... átverés volt? De akkor...? - szemöldökét összehúzva meredt el szemem mélységes titkaiba és egy pillanatra...egy pillanatra azt hittem, hogy a szívem mélyére is képes ezzel a tekintetével befurakodni.
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy szeretem-e a The Wanted-ot, akkor nem a válaszom. Szeretem a zenéiteket, meghatóak és annyira...valóságosak, de ennek ellenére még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ti is normális emberek vagytok. De ha késztetést érzel arra, akkor sikíthatok.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. - féloldalas mosollyal illetett meg, ami személyesen teljesen máshogy hatott az emberre, mint a képeken. Tényleg más volt a fiú, mint a gépen ronggyá bámult képen; szeme sokkal másabb volt, szebb és élethűbb. Közvetlen volt annak ellenére, hogy még a nevemet sem tudja, sőt azt sem, hogy honnan is jöttem valójában. Illata egyszerűen elképesztő volt, számomra hihetetlen, akárcsak az, hogy itt volt velem. Már-már kezdtem azt hinni, hogy a sors a kezemre játszik és szándékosan csinálja azt, amit, hiszen a mai reggel már bearanyozta az amúgy sem fényes életemet. - Tudod...nem fair, hogy te tudod a nevemet én meg nem. - zökkentett vissza a való világba, ami kicsit sem olyan tökéletes, mint azt én megálmodtam. Kezdtem megfeledkezni a betegségemről, de természetesen elgyengült testemnek meg kellett törnie ezt a kellemes hatást. Fájdalom minden apró centiméterembe ismételten jelentkezni kezdett, ami grimaszokat képzett az arcomon.
- Lényegtelen. - legyintettem lemondóan, majd táskámért nyúlva fordultam vissza a fiúhoz. - Én is csak a címlapok miatt értesültem a nevedről kedves Harry Styles. - édesded mosollyal illettem meg, de arcán elterülő félelem meglepő volt. Ennyire azért csak nem sokkolta le a saját neve. Mormogtam magamban, miközben szemöldökömet összehúztam a fiú tekintete láttán. - Mi van? - tártam szét karomat, gyorsan álltam fel a helyemről a táskámmal a kezemben.
- Vérzik az orrod! - zsebébe kutakodva lépett elém, rettentően közel volt hozzám és pillanatokon belül már puha, illatos zsebkendőjét éreztem a bőrömön. Egyik kezével a tarkómat fogta, míg a másikkal a zsebkendőt tartotta. Testem meg-megremegett a fájdalom hatására, számból egy nem tetsző nyögés tört ki. - Minden rendben? - elkerekedett szemekkel figyelte minden mozdulatomat, amik fájdalomként szurkálták a testrészeimet. Csontjaim sajogtak és ízületeim sem kíméltek engem. Félő volt, hogyha most nem térek vissza a kényelmes lakosztályunkba, akkor a kórházban kell eltöltenem pár kellemetlen órát. Aprót bólintottam, átvettem tőle a zsebkendőt, amit szorosan nyomtam orromhoz. - Hazakísérlek! - jelentette ki, szemüvegével ismét eltakarta csodálatos zöld íriszeit.
- Minden rendben van. Biztos csak a... stressz. Figyelj Harry... nagyon kedves gesztus tőled, hogy aggódsz, de nem kell. Tényleg jól vagyok, és nem hinném, hogy jó ötlet lenne hazakísérni. Nem szeretnék a címlapokon virítani, mint Harry Styles esetleges új barátnője. - sóhajok közepette hadartam el a mondandómat, miközben próbáltam mellette elhaladni, sikertelenül. Csuklómnál megragadva húzott vissza magához, ajkai egy pillanatra elváltak, ahogy tekintetemet vizslatta.
- Mondd el a neved. - kérlelt ismét.
- Minek? Holnapra úgysem tudod, hogy ki vagyok.
- Fogadjunk! - mellkasa előtt összefűzte karjait.
- Nem szeretek fogadni. - aprót ráztam fejemen, sapkámat megigazítottam.
- Félsz, hogy vesztesz.
- Legyen. - adtam be a derekamat, szememet forgatva figyeltem, ahogy diadalittas mosollyal lép közelebb felém. Karját nyújtotta és várta a nagy áttörést, hogy nevemet elárulva távozhasson győztesen. És...ekkor gyulladt ki fejem fölött a kis égő, hogy valamilyen szinten, de ki tudjam játszani kíváncsiskodó hajlamait.
- Faith vagyok. Örültem a találkozásnak. - győztes mosollyal illettem meg, hiszen tudtam, hogy maximum egy játéknak lennék megfelelő számára, de ennek ellenére mégis vonzott ez a szemtelenül ügyes húzása. Az állapodást nem szegtem meg, hiszen most már tudja nevemet. - Azért a tétet jó lenne tudni. - alsó ajkamba harapva engedtem el kezét, ami szinte sürgetően ölelte körbe enyémet.
- Jók a kapcsolataim, és hidd el... kiderítem a teljes nevedet. Ha holnap emlékszem rád és össze is futunk valahol akkor eljössz velem mondjuk... egy városnézésre? Vagy láttad már Londont? - kíváncsian mért fel.
- Még nem. - nemleges választ mutattam fejem rázásával, majd telefonom csörgésére figyelve intettem búcsút a fiúnak, aki egy pimasz, győzelmes mosollyal köszönt el tőlem.  Nyugodt szívvel lépkedtem tovább, miközben sietősen kerestem a telefonomat. Mennyi az esélye, hogy kideríti a nevemet. Egyáltalán annak, hogy ebben a nagy városban összefussunk? Nevetnem kellett, hogy a fiú ennyire elbízta magát, de végül is a remény hal meg utoljára, nemde bár? Lassan haladva az úton került kezembe már-már sürgetően csöngő telefonom, amin Hope neve villogott folyamatosan. Gyermeteg örömmel húztam el a zöld csíkot és köszöntöttem barátnőmet, aki szavamba vágva ordított bele.
- Képzeld! Holnap One Direction koncertre megyünk! Meet and Greet jegy. Hát nem szuper? - hadarta, némi lélegzetvétel kihagyás közepette, amire akarva vagy akaratlanul, de megtorpantam.
- Most csak viccelsz! - hőköltem meg, hiszen ezzel a hírrel - ami valójában csodás, hiszen találkozhatok a többiekkel - romba döntötte győzedelmes vágyaimat, miszerint is Harry vesztett.