SIXTH CHAPTER

Sziasztok!(: 

És itt a hatodik rész, ami előbb jött mint hittem. Köszönöm szépen az előző részhez - ahogy az eddigiekhez is - kapott kommenteket!(: Remélem tetszeni fog; a kép alatt találtok a részhez szerintem illő zenét. Nos, a szavakat félre téve: Jó olvasást!(: :* 

Have a nice day,

Susan:*

"A félelem a legragályosabb betegség."

Faith Smith 

[ zene ]

Nem hittem el, hogy mindez velem történik, hogy van még, aki hisz a gyógyulásomban és, aki nem sajnálkozva figyeli minden mozdulatomat. Szerettem volna világ életemben egy ilyen fiút találni, aki aggódva kísér el egy-egy adott vizsgálatra, vagy csupán csak felajánlja, hogy aludjak nála és nézzünk meg egy számára és számomra is kedves filmet. Azt hittem, hogy ilyen fiúk nincsenek. Hogy csak a mesékben léteznek vagy egy kitalált történetben, amit réges régen egy mára már híres író vetett papírra, hogy a közönséggel megossza az általa kitalált történetet. Nem így volt, hiszen Harry Styles valami oknál fogva kereste és követelte a figyelmemet, ami meglepetésként ért mind engem, mind mindenkit. Egy sztár! Meglepően más volt, mint, ahogyan beszéltek róla a számos pletykalapban, hiszen egyáltalán nem nyomult miután hazaérkeztünk a házába. Egyből megkérdezte igényt tartok-e némi ételre, de termesztésen válaszom egyértelműen a nem volt. Nem akartam előtte kiadni magamból a nagy nehezen legyűrt ételt, nem akartam, hogy úgy lásson, így megelégedtem azzal, hogy egy luxusszobát kaptam, amit ő vendégszobának hív. Alaposan felmértem a lakását, ami inkább volt nevezhető palotának, mint lakásnak, de minden apró negatívumot magam mögött hagyva azt kell, hogy mondjam nincsenek olyan dolgok, amik ne lennének rá jellemzőek. Bármire néztem egyből Ő jutott eszembe, ami őt teljesen jellemezte és ez szimpatikus volt nekem. Nem túlozta el a bútorokat, noha sejtettem, hogy nem ő rendezte be egymaga ezt a hatalmas lakást. Nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy valószínűleg mindent csak álmodok, hogy ennyi jó nem történhet meg velem ilyen hirtelen, de kénytelen voltam rájönni arra, hogy minden igaz.
- Nem félsz? - a kórterem előtt járkálva intézte felém kérdését, amivel a közöttünk fennálló hosszas, nyugodt csendet is megtörte.
- Már nem. - apró mosolyt küldtem felé, amivel jeleztem neki, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, noha ez természetesen nem így volt, mert minden egyes vérvétel vagy vizsgálat előtt gyomrom görcsbe rándult és minden izmom, porcikám remegve várta, hogy túlessenek rajta.
- Miss Smith? - egy középkorú, fehér köpenyes férfi tárta ki előttünk az ajtót. Szimpatikus volt és valamilyen különleges jókedvet árasztott magából, amitől szinte minden embernek vigyorogni támad kedve. Ezt tettem én is; nevettem, ahogy csak tudtam. Lassan, Harry segítségével álltam fel a műanyag székből, ami szinte minden kórházban ugyan olyan. A szobába beérve helyezkedtünk el mind a ketten az asztal előtt elhelyezkedő székbe, ahonnan tökéletes rálátást nyertünk a doktor úrra.
- Dr. Brook vagyok. - az asztal fölött áthajolva nyújtotta a kezét, amit elfogadva ráztam meg. - Nos, Miss Smith, az esetét alaposan végigkövettem az eddigi jelentésekből. Az orvosa kérdés nélkül elküldte nekem e-mailban az állapotát leíró dokumentumokat, amik láttán még magam is elborzadtam. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki olyan dolgok után, amiket szemem próbált befogadni még életben van, szóval ez alapjában véve egy jó jel. Viszont elutasította a kemoterápiát, ami csak nehezíti a dolgunkat.
- Az orvosom azt mondta, hogy mindössze 5% esélyem van arra, hogy meggyógyulok és több arra, hogy a kezelések miatt amúgy is elgyengült testem feladja a küzdést. Ha már egy orvos ilyet mondd az nem jó jel,  és tudja... jobban szerettem volna élvezni a még előttem lévő életemet és az álmaimat megvalósítani, amik csekély számban várakoztak a kis bakancslistámon.
- A társaimmal konzultáltam az esetével kapcsolatban és szóba jött egy kezelés, ami még igaz új, de javulást titulálhat, feltéve, ha beleegyezik. - a kis dossziét összecsukta és minden figyelmét nekem szentelte. - Már a mai napon elkezdhetnénk, természetesen előtte néhány rutinvizsgálatot kéne átvészelnie.
- Nincs ennyi pénzem, mert feltételezem, hogy nem támogatott, de azért köszönöm, hogy megpróbálta.
- Nyugodjon meg, a kórháznak van alapítványa, ami lehetővé teszi a kezelés biztosítását. Nincs minden remény veszve, Ms. Smith. Most pedig kérem, fáradjon el vérvételre, hogy utána elkezdhessük a kezelést.
- Kérdezhetek még valamit? - az ajtón léptünk volna ki Harry-vel egyetemben, amikor homlokomat ráncolva fordultam vissza az első olyan orvoshoz, aki talán mindent megpróbált az esetem érdekében. Aprót biccentett a fejével, miközben telefonján ragadt a keze, valószínűleg azért, hogy értesítse a többieket, hogy lassan egy kezelés veszi kezdetét. - Milyen lesz pontosan ez a kezelés és...egyáltalán fogok érezni valamit?
- Apró, kissé kellemetlen tűszúrásokat fog különböző helyeken érezni, ami által egy folyadékot helyezünk el a testében. A mai napon, sőt lehet, hogy az elkövetkezendő hétben is bent kell lennie, hogy az állapotát megfigyeljük, de minden esetre nem lesz könnyű mulatság.
- Meg fogok halni? - suttogva ejtettem ki szavaimat és magam sem hittem el, hogy feltettem ezt a kérdést.
- Mindent elkövetek, hogy meggyógyuljon, Ms. Smith, de ehhez az is kell, hogy Ön higgyen benne. - lágy hangja meglágyította a szívemet, de mégis valami kétely is kiérződött belőle. Nem akart olyat ígérni, amit esetlegesen megszeghet, hogyha nem élem túl. Megértettem őt és becsültem, hogy nyílt lapokkal játszott, nem úgy, mint a többiek, akik ígértek fűt fát, mégsem javultam.
Egy órás vizsgálatok után még többet kellett várnunk  a kórterem ajtaja előtt, ugyanis még ők sem tehetnek semmit a várt eredmények nélkül. Pontosan még ők sem, ahogy én sem tudom, hogy milyen rossz is az állapotom; egyáltalán rosszabbodott-e az utóbbi óta, de most semmi másra nem tudok gondolni, csak a mellettem ülő fiúra és a barátaimra.
- Tessék. - hosszas gondolkodásomból ismét a göndör hajú fiú zökkentett ki, aki telefonját felém nyújtva olvasott a gondolataimba. Fel kell hívnom őket, hiszen joguk van tudni, hogy milyen döntésre jutottam és, hogy... mire vett rá egy fiú, akiért ország-világ rajong. Mázlistának éreztem magamat; és az is voltam.
- Köszönöm. - lemondóan sóhajtottam egyet, majd a készüléket ujjaim közé ragadtam és lassan, megfontoltam pötyögtem be édesanyám számát. Már épp feladni készültem, hogy nem veszi fel az idegen számmal ellátott hívást, amikor fáradt, meggyötört hangján szólalt meg. Egy pillanatig csak vártam és vártam, hiszen amióta itt tartózkodok nem beszéltem vele, mivel tudtam, hogy azzal csak ártanék neki is és magamnak is.
- Hahó. - immáron erőteljesebben csendült fel a hangja, Harry erősen szorította a kezemet bátorítás képen, amivel sikeresen elérte a célját.
- Anyu. - suttogtam miközben erősen kellett küzdenem azzal, hogy könnyeim ne folyjanak ki biztonságot nyújtó gátjukból. - Én vagyok az...Faith.
- Kicsim. Minden rendben van? - hangja szívemet melegséggel töltötte el, annak ellenére is, hogy hallottam a hirtelen jövő aggódást és félelmet. Noha tudtam, hogy bármelyik percben megcsörrenhetett volna a telefonja azzal a hírrel, hogy én meghaltam; tudtam, ezért is vette fel olyan későn. Félt...félt, ahogy mindig is, hogy elveszít engem és egyetlen gyermeke távozik az életéből, akit mindig próbált óvni minden betegségtől és sérüléstől.
- Igen anya, minden a legnagyobb rendben. - felhúzott térdemen pihentettem meg a homlokomat, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan is mondjam el neki azt, hogy segítettek rajtam. - Anyu... - remegve ejtettem ki szavaimat. - Emlékszel még a fiúra, aki rajta volt a listámon?
- Igen?! - kijelentése sokkal inkább hangzott kérdésnek és tisztán hallottam, hogy lábával valahova igyekszik, valószínűleg a szobámba. - A göndör hajú fiú?
- Igen! - csattantam fel örömömbe. - Harry. - tekintetemet az említettre emeltem, aki egy csábos, féloldalas mosollyal illetett meg. - Két napja találkoztam vele és... anyu tudja. - könnyeim immáron szabad utat nyertek, rohamos tempóban folytak végig arcomon. - Elhozott egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy van remény... csak azért hívtalak, mert... - hangom elhalt, könnyeim miatt lélegzetem is megváltozott. Szinte fuldokoltam a tudattól, hogy anyám most, hogy nézhet ki, hogy mit érezhet, egyáltalán ugyan olyan hatással van rá-e ez a hír, mint rám.  - most kezdjük a kezelést. - fejeztem be a ki nem mondott szavaimat, amitől mind a ketten rettegtünk. Szinte kérésre nyílt ki a velünk szembeni ajtó, ahonnan Dr. Brooks lépett ki széles mosollyal az arcán, ami sokkal inkább volt hamis, mint őszinte. Kezeivel befele mutatott, így Harry szabad kezemet megragadva állított fel. - Anya mennem kell.
- Kicsim. - szipogta.
- Szeretlek anya. Mindig is szerettelek. - a kis piros gombot megnyomva nyújtottam vissza Harry-nek a telefont, aki már-már könnyes szemmel figyelte végig anyámmal folytatott beszélgetésemet. Hallottam, hogy zsebében rezgő telefonja hangot ad magának, de tudtam, hogy anyám próbálkozik. Fejemmel nemlegesen bólintottam, majd összefűzött ujjakkal léptünk be a rideg, fertőtlenítőszagú szobába, ahol egyetlen egy ágy és pár szék ékeskedett. Hát akkor...vágjunk bele.
Ennyi lett volna? Ennyi lenne egy még gyermeknek mondható lány élete? Miért pont én? Miért pont a gyerekek? Számtalan ehhez hasonló kérdés keringett bennem, amikor egy kórházi kis kötényben feküdtem az ágyamon várva, hogy a kicsinek nevezett tű - ami egyáltalán nem volt kicsi - belém vesse magát és a benne lévő folyadékot elgyengült testembe engedje. Féltem-e? Egyáltalán nem, ugyanis már nem volt mit vesztenem. Már nem voltak fontosak azok, hogy boldog vagyok-e vagy sem. Hogy mennyire súlyos az állapotom vagy éppen mennyire jó, ugyanis minden, amit csak kívánhattam volna megvolt. Volt mellettem egy fiú, eljutottam a helyre, ahova szerettem volna és... barátnőmet is boldognak láttam amellett a fiú mellett, aki iránt hónapokig áradozott nekem. Mindent, legalábbis a számomra legfontosabb dolgokat megvalósítottam, amit szerettem volna, így, ha még el is távozok az élők sorából, boldog leszek. A tudat, hogy nem tétlenül ültem egyhelyben várva a halált, hanem tevékenykedtem, megnyugtat.
- Kezdhetjük? - Dr. Brooks beöltözve lépett közelebb felém, kezemet óvatosan megszorította.
- Egy percet még kaphatnék? - alsó ajkamat megnedvesítve pillantottam a férfi felé, akinek tekintete csupa aggodalom és félelem volt. Noha doktor létére nem szabadna így viselkednie, megértetem, hogy az én állapotom aggasztja őt.
- Természetesen. - a doktor távolabb állt tőlünk, így minden figyelmemet a kezemet szorongató fiúnak szentelhettem. Kezeim között szorongattam anyám leánykori nyakláncát, amin egy apró kis kereszt volt megtalálható. Már az első betegségem kitudódásakor nekem adta, hogy ezzel is némi reményt nyújtson felém, ami akkor...jónak bizonyult, de mind a ketten tudtuk, hogy egy idő után ez már kevés volt. A remény elszállt és mindannyian kezdtük feladni. Harry tenyerét felfele fordítottam, ujjaimmal apró köröket rajzoltam bele, mielőtt még belehelyeztem volna az apró kis nyakláncot, ami felforrósodott erős szorításom során.
- Faith...
- Kérlek...ennyivel tartozom. Szeretném, ha nálad lenne. - ujjaimmal arcán simítottam végig, amit borostája szurkált meg itt-ott. - Annyi mindent tettél értem egy nap alatt. És a legszebb, hogy nem értem mivel érdemeltem ki ezeket az utóbbi csodálatos napokat. - fejemet hitetlenkedve ráztam meg miközben arcomra mosoly ült ki az emlékek miatt.
- Mindenki így cselekedett volna, hidd el. A fiúkkal mindig örülünk, ha segíthetünk, hiszen... megtehetjük.
- Nem mindenki. - suttogtam. - Tudtam, hogy benne van a kezed a kezelésembe, és remélem tudod, hogy majd visszafizetem.
- Ugye most csak viccelsz? - horkant fel, szemében láttam, hogy valós a felháborodása.
- Harry nem fogadhatom el, hogy csak úgy egy idegen rákos lánynak kifizesd a kezelését. Tudod hány gyermek van, aki erre várna? Aki reménykedik, de még sincs pénz a kezelésére? Nekik nagyobb szükségük lenne, hiszen még nem is éltek.
- Faith ezt most úgy mondod, mintha szegény lennék. Fogalmad sincs, hogy mennyi pénzünk van a fiúkkal és...ők beleegyeztek ebbe, hogy segítsünk. Sokan vannak...túl sokan, nagyon jól tudom, de most itt a lehetőség, hogy rajtad segítsek. Egy fiatal lány, aki bátrabb, mint bárki más, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Faith nekem többet jelent az, ahogyan viselkedtél velem, mint bármi más. Ritka ilyen lányt látni, aki ennyire lekezel, mint te. - hangja a mondatai végére elhalkult, szeme kikerekedett és tudtam, hogy miért érez így. Itt az idő. Egy utolsó pillantást vetettem kezemet tarkító tetoválásra, amit Hope-val együtt csináltattunk, hogy valami majd emlékeztessen minket arra, hogy milyen fontos és szoros is a mi barátságunk. Harry a helyéről felállt, erősen kihúzta magát és láttam...tisztán láttam a kezében lógó nyakláncot, amit tőlem kapott és el is fogadott.
- Mr. Styles... ki kell mennie. - Dr. Brooks lépett mellém egy szerkezettel a kezében, majd egy szintén beöltözött nő ragadta meg a kezemben lévő csövet, ami vészhelyzet esetén infúziót juttathat testembe. Egy kis vakcinát helyezett el, majd a benne lévő folyadékot mind belenyomta. Harry még mindig mellettem állt, miközben a nyugtató lassan, érezhetően áramlott szét testemben. Boldog voltam és minden kezdett halványodni, egészen addig, amíg Harry ajkait nem éreztem meg az enyémen.
- Hamarosan találkozunk. - egy utolsó csókot lehelve kiszáradt ajkaimra halványodott el tökéletes alakja. Minden csodálatos volt, hiszen nem éreztem fájdalmat, nem láttam semmit és a legfontosabb: boldog voltam. Nem hittem el, ami az előbb történt, talán csak álmodtam, de izzó ajkaim nem erről tanúskodnak. Talán minden képzelet volt, hogy itt van velem, hogy törődik velem; de ami a legfontosabb: reményt nyújt felém.