FIFTH CHAPTER

Sziasztok!(: 

Elnézést, ha sokat késtem a résszel, de most nekem is nyár van, lustább vagyok, mint suli közben, de próbálok azért észbe kapni a dolgok kapcsán. Köszönöm szépen a kommenteket is, drágák vagytok!(: Remélem tetszeni fog a rész. 

Have a nice day,

Susan:*

Harry Styles

Egyszerűen képtelen voltam Őt kiverni a fejemből, és akármit csináltam Ő jutott eszembe. Annyira más volt, mint a többi rajongónk, hiszen Ő is az volt, csak éppenséggel más. Más, ami miatt kitűnt a tömegből, ami miatt rejtélyes lett egész lénye, és ami miatt teljes mértékben felkeltette a figyelmemet. Áldom az eget, hogy megtalálta titkos rejtekemet, ahova néha-néha elmenekülök, ha már ténylegesen is sok a körülöttem lévő felfordulás és stressz. Faith. A lány, aki játékosan kezelt engem és csakis Harry-ként tekintett rám, nem pedig Harry Stylesként, aki most Anglia egyik neves bandájának a tagja. Különös volt számomra, hogy lekezelően viselkedett velem, főleg azért, mert tudom, hogy az elejétől fogva tudta, hogy ki is vagyok valójában. Viszont az nagyon aggaszt, hogy valami baja volt, mert lássuk be ok nélkül senki sem lesz rosszul egyik percről a másikra. Aggódtam érte annak ellenére, hogy semmit sem tudtam róla, noha ezen minden erőmmel próbáltam változtatni. Azt hittem mivel vagyok valaki; ezért sikerrel fog járni a kis tervem, miszerint is megtudom, hogy ki is valójában a titokzatos Faith, de nem így lett. Egész nap Paul nyakára jártam, hogy valami információt kaparjon nekem össze, de információ hiányában ő sem tudott semmit sem tenni. Nap végére már kezdtem feladni, hogy nem lelem meg a titkos lányt, aki felkeltette az érdeklődésemet, de valami azt súgta a szívem mélyén, hogy ne adjam fel. Kótyagos voltam egész álló nap és kedvem sem volt a tetőfokon, hiszen teljes mértékben beleástam magamat ebbe a Faith projektbe.
- Hé, haver. - Liam érintésére sikerült visszatéríteni a gondolataimat a rendes kerékvágásba, hiszen egész álló nap, még a koncert alatt is rajta merengtek el mélyen a gondolataim. - Tudom, hogy elvarázsolt az a lány, de... - szava elhalkult a mondat végére.
- Visszarángathatnád magadat a való életbe. Jönnek a Meet & Greet-es rajongók. Legalább miattuk szedd össze egy kicsit magadat. - Louis aprót ütött a vállamra, majd kérésének eleget téve próbáltam egy valódi Harry-s mosolyt varázsolni arcomra. Noha ez nehezen sikerült, de úgy látszott, hogy a kis szobába tolongó rajongók mit sem sejtettek az állapotomról. Egyre többen mentek el a megkapott, kérés szerint elkészített fotó után, amikor szememmel megtaláltam Őt. Ott állt egy nyári kis ruhában, haja göndören omlott vékonyka vállára és arca valamivel élénkebb volt, mint tegnap. Arcomra igaz mosoly ült a lány láttán, aki idegesen tördelte ujjait, lábaival apró köröket írt le a padlóra. Arcát egy pillanatra emelte fel, ekkor találkozott tekintetem az övével, amiben valami furcsa titokzatos fény csillant meg. Itt volt előttem az a titokzatos lány, akivel tegnap találkoztam, akiről még semmit sem tudok, de egy valami biztos; tartozik nekem valamivel, amit ígért. Arcát apró, erőltetett mosoly határolta be, amit nem tudtam mire vélni. Nem örül nekem? Akaratlanul is, de ráncba borult szemöldököm és szívem kezdett összehúzódni, hogy talán nem kölcsönös ez az érzés, ami kettőnk között folyik. Ugyan, Styles. Kis naiv! Mit hittél? Hogy majd repesve rohan a karjaid közé, csakis azért, mert egy sztár vagy? Negatív énem ismételten előbújt sötét rejtekéről és elkezdte ostromolni a már-már erősnek mondható pozitív Harry-t, akit sok-sok év erős küzdés után tudhatok magam mellett.
- Itt van. - suttogtam oda Louisnak egy kép készítése alatt, amikor hirtelen elém állva szakította meg a lányok által kért kívánságot.
- Hol? - állt vissza a helyére, amikor észlelte, hogy nem éppen alkalmas időben lépett ki a képből, majd óvatosan fejemmel Faith felé nézve jeleztem neki, hogy ott van a lány. Louis arcára mosoly ült, aprót bólintott, amiből értettem, hogy mire gondolt. Lassan haladtak a várakozó rajongók, amikor végül egyetlen egy lány maradt a barátnőjével egyetemben. Mosollyal az arcomon léptem közelebb a jobbra, s balra dülöngélő lány felé, akinek arca most sokkal sápadtabb volt, mint előbb.
- Szia, Faith. - alsó ajkamba haraptam miközben figyeltem minden egyes mozdulatát. - Örülök, hogy újra látlak. - a mellette ácsorgó lányra fektettem a tekintetemet, aki fogsorát megmutatva vigyorgott rám és Faith-re felváltva.
- Harold. - magabiztosan ejtette ki nevemet, ajka egy pillanatra felfele kunkorodott, ami sejtette a körülötte lévőket, hogy mosolyát próbálja visszatartani. - Ő itt a barátnőm, Hope. - a mellette lévő lány mellé lépett, akinek gyönyörű szőke haja copfba volt felkötve feje tetejére.
- Örvendek, hogy megismerhettelek. - kezemet nyújtva adtam meg a tiszteletet Faith barátnőjének, aki mosollyal az arcán fogadta el, majd rázta meg. Mindenkinek bemutatkoztak, Louis alaposan végigmérte Faith-et, aki csak kuncogva fogadta az őt megillető bókokat. Számtalan képet készítettünk, ámbár a végére látszott, hogy a fiatal, mindig vidám lány most korántsem vidám. Valami volt vele, amit nem mutatott a külvilágnak, noha ennek ellenére látszott rajta, hogy valószínűleg fájdalmai vannak. Szokásunkat megszegve tartottuk ott a két csodás lányt, akik helyet foglaltak a hatalmasnak mondható kanapékon. Faith távol ült tőlünk az egyetlen fotelbe, ami a szobát uralta. Csendes volt, mintha itt sem lett volna közöttünk. Hope lopva-lopva rá-rátekintett, amit valószínűleg a többiek nem vettek észre, csak én. Faith egyre többet húzta össze apró testét, arcára grimaszok ültek, amit próbált erőltetett mosolyával kompenzálni.
- M-Mindjárt jövök. - keserves, megtört hangon törte meg a számomra hosszas csendet, mindenki felé kapta a fejét és Hope szinte azonnal felállt, ahogy barátnője hangját meghallotta. - Ne! - fejét kissé megrázta, arcát ismét az a hamis mosoly tarkította. Hope csillogó szemekkel ült vissza Louis mellé, aki felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket, ahogy szinte mindenki más is. Faith karcsú alakja távolodni kezdet és percek teltek el, miután ő távozott. Egyre idegesebb lettem, ahogy Hope folyton abba az irányba nézett, ahol Faith távozott, így sürgős dologra hivatkozva hagytam el a barátaimmal teli szobát. Sietős léptekkel próbáltam meglelni karcsú kis alakját, amit... másodperceken belül meg is leltem. Könnyei arcát áztatták, a földön ült, miközben kezében egy apró tűt tartott valamilyen folyadékkal együtt. Homlok ráncolva közelítettem meg, majd ültem le mellé. Meglepődött érkezésem miatt, szeme vörös volt a könnyek miatt.
- Valami baj van? - aggódó hangnemben szólítottam meg, miközben kezén óvatosan végig simítottam. Lába, ahogyan kezei is remegni kezdtek, egész teste reszketett, ahogy sírt és tűrt.
- Túl gyáva vagyok... - suttogta maga elé, fejét nem egyszer rázta meg.
- Idehívjam Hope-ot?
- Ne! - kezemet megragadva állított meg miközben másik kezében szüntelenül szorongatta a kis vakcinát. Tekintettem akaratlanul is a kis tűre vándorolt, amit oly szorosan fogott, félő volt szétpattan mielőtt még bármit is csinálhatna vele. - Legalább ő legyen boldog. - semlegesen vállat vont, apró mosollyal illetett meg.
- Louis? - mosollyal arcomon ejtettem ki barátom nevét, aki szemmel láthatólag nagyon jól megtalálta a közös hangot Hope-val. - És te? - ujjaimat összefűztem az övével. - Miért nem lehetsz te is boldog?
- Hidd el, hogy boldogabb vagyok, mint valaha.
- De a külvilág nem ezt látja. - próbáltam megérteni őt, hiszen arca és teste sem jelezte nekem, hogy ténylegesen is boldog a mellettem ülő lány.
- Belülről majd kicsattanok,olyan jól érzem magamat. - arcán mondata végére újabb grimasz keletkezett.
- Mit akarsz tenni magaddal? - érkezésem óta ez a kérdés tevékenykedik elmémbe.
- Fájdalomcsillapító, ha már nem bírnám. Pont ma kellett testemet elönteni a fájdalomnak. - hitetlenkedve rázta meg a fejét, csillogó szemekkel figyelte minden mozdulatomat. - A gyógyszer már nem hat, ezért ilyen kis vacakokat adtak, hogy gyorsabban hasson, de nem merem beadni magamnak. - hatalmas sóhaj hagyta el a száját, táskáját az ölébe húzta és próbálta visszahelyezni a gyógyszer oda, ahol valószínűleg mindig is volt. Szemem fájni kezdett attól, hogy így láttam őt, hogy magam is éreztem mennyire fájhat neki.
- Beadom én. - suttogtam magam elé, ujjaimmal a kezét érintettem meg, majd egészen lecsúsztattam a kis vakcináig. - Csak mondd, hogyan kell. - lassan érthetően magyarázta el némi győzködés után, hogy mit is kell csinálnom és milyen sorrendben, amitől már most felfordult a gyomrom. A dolgok hallatán, miszerint is a kezén látható apró beforrt lyukak az eddigi évek során vett vér eredményei, elborzadtam. Vajon mi lehet vele? Mi okból kell ilyen dolgokhoz folyamodnia? Kérdések száza keletkezett a fejemben, miközben egy kis folyadékot spricceltem a vénájához, majd egy apró vattával le is töröltem azt. Kezemet gyengéden szorította, egy percre sem szakította meg a szemkontaktust, amit nekem kötelező volt megtennem. Nagyot nyeltem mielőtt gyors mozdulattal próbáltam beleszúrni a tűt csöppnyi, kék színű bőrébe, ami jobban sikerült, mint hittem. A folyadékot lassan nyomtam bele, egészen addig, amíg el nem fogyott. A vattát kezembe fogtam és szorosan rányomtam a még tűvel ellátott bőréhez, amiből másodpercekkel később kihúztam az elrettentő tárgyat. Tekintetemet rávezettem; szeme csukva volt és valamivel elviselhetőbb arcot vágott, mint az előbb. Kellemes hümmögés tört ki száján, miközben kezét körkörösen kezdte el mozgatni.
- Köszönöm. - barna íriszeit rám emelte, a falnak támaszkodva próbált felállni, de csontjai ropogva álltak ellen neki. Kezénél megragadva húztam közel magamhoz, mire apró pír jelezte arcán, hogy bizony egy szégyenlős lánnyal lehet dolgom, aki könnyen zavarban jön, csupán egyetlen egy érintés miatt is akár.

Meglepett, hogy azt kérte tőlem. Hogy hozzam el őt onnan és hagyjam, hogy Louis a barátnőjével törődik, míg mi...mi várost nézünk. Természetesen örültem, hogy vele lehetek, hogy valamilyen szinten jobban megismerhetem őt, de kezdtek a dolgok egyre furcsábbak lenni. Persze ezen pont a London Eye-on kell tanakodnom, ami lassan a csúcsok magaslatára fog érni, ahonnan a legszebb a kilátás, főleg ilyenkor; éjszaka.
- Bármi bajod is legyen, mindenre van megoldás. - a hosszasnak mondható csendet végül én törtem meg, ami láthatóan meglepte a lányt, aki most a londoni látkép minden centiméterét próbálja alaposan felmérni.
- Erre nincs. - erősen megrázta a fejét és hallhatóan egy mély levegőt vett mielőtt szembe fordult volna velem.
- Talán én tudnék segíteni. Biztos nem olyan reménytelen a helyzet, mint, ahogy hiszed. Hozzáállás kérdése.
- Ugyan. Mit is tudsz te az életről? - szarkasztikusan szólalt meg, bántott a mindig vidám lány hangneme, mintha vérig sértettem volna őt a szavaival. - Azt sem értem miért vagy most itt. Miért akarsz segíteni?
- Kössünk alkut. - léptem felé egyet, szemeimet résnyire húztam össze. - Ha én elmondom, akkor te is.
- Harry ez nem olyan dolog, amit mindenkinek el lehet mondani. Nem akarom, hogy úgy nézz rám, ahogy a többiek. Gyűlölöm azt a tekintetet, és éppen ezért próbálom eltitkolni az emberek elől.
- Tudod... az ember ritkán találkozik olyan emberrel, aki az első pillanattól kezdve valamiért, de megérinti őt. Nem testi érintésre gondolok, hanem sokkal inkább lelkire. Te ilyen vagy, Faith. Valami van benned, ami különlegessé tesz, ami mássá varázsolja egész lényedet. Tudsz normálisan viselkedni a közelembe és nem kezelsz máshogy. Ez tudod...mennyire jólesik? - kezeimet széttárva léptem a könnyes szemű lány felé, aki már-már szipogva vette a levegőt könnyei miatt.
- Harry ez badarság. Számtalan ilyen lány van, csak te nem veszed észre. Beivódott neked, hogy nincs már olyan lány, aki tényleg azért szeretne, aki valójában vagy és pont ezért keresed a sztárokat vagy éppenséggel modelleket. - horkant fel, szemével villámokat szórt.
- Lehet, de most te érdekelsz. - arához emeltem ujjaimat, kiszökkenő könnycseppjeit letöröltem velük. - Segíthetek, ha elmondod, hogy mi a baj. És ne mondd azt, hogy nem, mert semmi sem lehetetlen Faith.
- Rákos vagyok. - hatalmas sóhaj hagyta el a száját, miközben tengelye körül megfordult, hogy figyelmét újra a látképre vezethesse. Hogy mi? Rákos? Összehúzott szemöldökkel figyeltem karcsú alakját, ami már-már hihetetlenül volt vékony. A fájdalom, a gyógyszer és az elhagyottnak mondható test. Elmémig csak most jutott el a lány szava, hogy mi is a baja. De vajon miért gondolja úgy, hogy lehetetlenség segíteni neki? Feladta volna az életét? Kérdések százát tudtam volna rázúdítani, amit valószínűleg már előttem páran meg is tettek. De nem tettem. Nem tettem, mert nem akartam, hogy a betanult szövegét, miszerint is ő jól van nekem is elmondja, mert tisztán láttam és éreztem is a fájdalmát. Segíteni akartam neki, de fogalmam sem volt, hogy hogyan tehetném ezt úgy, hogy ő is elfogadja. Makacs volt, noha nem ismertem őt, de ezt az egy tulajdonságát sikerült észrevennem. Inkább ő segített másokon, minthogy őt szánják meg, erre már akkor rájöttem, amikor barátnője érdekeit nézte a sajátja helyett. - Ezt utálom. - zokogó, már-már megvető hangja húzott vissza a jelenbe, észre sem vettem, hogy immáron velem szemben állt. - Ezt a rohadt tekintetet, amivel megszántok. Mindannyian, ahányan tudjátok. - az üveg mentén dőlt le egészen a padlóig, ahonnan rálátást nyerhettem rázkódó testére, ami könnyei és visszafojtott lélegzetvétele miatt keletkezett. Lassan ültem le mellé, kezemmel a hátán simítottam végig, hátha megnyugszik tőle, de ő csak sírt és sírt. Erősnek hittem és tudtam, hogy az is, ahogy azt is, hogy valószínűleg még sosem sírt, amióta tudja, hogy mi van vele. Erősnek akart látszani a családja számára, akik valószínű, hogy már az első adandó pillanatban sírva fogadták a megdöbbentő hírt.
- Engedd, hogy segítsek. Londonba annyi jó orvos van... talán ... - dadogtam bele hajába, amin államat támasztottam meg.
- Minden országban ezt mondták. Jó orvosok, de mégsem tudnak mit tenni. Harry már ők is lemondtak rólam, akkor ezek után mit várjak? Csodát? - karjait széttárta, vörös szemeivel az enyémet kémlelte, amiben most talán több volt az aggodalom és félelem, mint valaha. Miért fontos nekem ez a lány? Egyáltalán mi van benne, ami miatt úgy érzem, hogy mellette kell lennem? Mindketten arra kaptuk fel a fejünket, hogy a kis fülke, amiben csak ketten voltunk hirtelen megállt, ajtaja kinyílt, ami tudatosított minket arról, hogy már lassan fél órája a levegőben voltunk, együtt. Faith a korlátba kapaszkodva állt fel, majd mellettem, csöndben sétált ki a fülkéből. A kocsimhoz érve ragadtam meg a karjánál és húztam vissza magamhoz. Mellkasa az enyémet érintette, szája édesen vette fel a rózsaszín színt és szeme most sokkal jobban csillogott az őt eláztató könnyek miatt. Ujjaimat felemeltem, az arcához vittem és a füle mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset.
- Te magad vagy egy csoda, Faith. És igenis... csodák léteznek. - egy csókot nyomtam kipirult arcára, amit egy apró mosollyal fogadott. Kezével a bicepszemet érintette meg, testünk hihetetlenül közel volt egymáshoz és...akármennyire is szerettem volna őt megcsókolni, nem tettem. Félek, hogy azzal a csókkal minden kis reményfoszlányt elrontanék, mert így még talán esélyem van arra, hogy elvigyem őt egy olyan helyre, ahol még talán van számára esély. A kókusz illata hirtelen kúszott fel légző rendszerembe a friss, nyári szellővel együtt, amit Faith árasztott magából. - Csak adj egy esélyt nekem... vagy... magadnak. Hadd vigyelek el, kérlek. - kérleltem, szeme meglágyult hangom hallatán.
- Harry én... - hangja elhalt, miközben ujjait tördelni kezdte.
- Töltsd velem az éjszakát és reggel elviszlek az orvoshoz. - kérleltem ismét, noha még magam számára is érdekesnek hangzott a kérésem. Fejét rögtön felkapta kérésem hallatán, arca sápadt lett.
- É-Én nem olyan lány vagyok... - kezdett bele, de nevetve ráztam meg a fejemet, mert sejtettem, hogy félreérti a helyzetet. Magam is félreérteném fordított esetben, ha nem tudnám, hogy mit akarok.
- Van vendégszobám és... vedd ezt úgy, hogy egy ismerkedős este. Figyelj... ha eljössz velem az orvoshoz és engeded, hogy megvizsgáljon; utána ígérem, békén hagylak. Persze, csak ha szeretnéd. - fogaimat kivillantva mosolyodtam el, majd minden csábos tekintetemet bevetve értem el a célomat. Sóhajok közepette adott nekem egy bólintással választ, miszerint is elfogadja az ajánlatomat. Nevetve siettem az oldalára, hogy kinyithassam neki az ajtót, majd miután ezt véghezvittem szinte rohanva helyezkedtem el a helyemre. Az a mosoly, ami az arcomon helyezkedett el, szinte letörölhetetlen volt. Örültem...hogy ne örültem volna, hiszen egy kis reménysugár van még, hogy Faith tovább élhesse boldogan az életét, miközben én...én jobban megismerhetem őt és az életét.