FOURTH CHAPTER

Faith Smith

Tudtam, hogy már csak napjaim vagy jobbik esetben hónapjaim vannak hátra, de kezdtem feladni azt a részemet, aki mindig jónak és erősnek mutatta magát, amikor a többiek nem. Egyszerűen belefáradtam ebbe, ahogy testem is. Fáradt voltam
és elkeseredett. Talán eddig fel sem fogtam teljesen, hogy hamarosan számomra is eljön az a bizonyos vég, de azt hiszem ezt azzal feledtettem el, hogy sikeresen eljutottam az egyik álmom megvalósításához. A kis füzetemben immáron egy hatalmas pipa ékeskedik London neve mellett, ami úgymond egyik legnagyobb álmom volt. Noha nem bírtam elérni azt, hogy minden jelenlévő, aki tudja, hogy mi is van velem az boldogan, könnyek nélkül intsen nekem búcsút, de remélni tudtam, hogy az idő majd mindent megold és néhány hónap, év után kellemes emlékként fognak rám visszagondolni. Ezeken belül még élt bennem némi reménysugár, hogy nem így fognak látni és emlékezni; egy csontvázra és egy beteg lányra, mert az nem csak nekik, hanem nyugodni próbáló lelkemnek sem tenne jót. Sokszor ábrándoztam, hogy milyen lehet a túlvilág. Hogy tényleg léteznek-e az angyalok, akik majd kissé megvető hangon illetnek meg, amikor felsorolják, hogy milyen aggodalmas perceket okoztam nekik. De ezek mind csak ábrándok és képzeletek, amik... nyomon kísérték egész életemet. Tagadhatatlanul álmodozó voltam, egy olyan lány, aki egész életében a tökéletes fiút kereste. Persze ezek mind elszálltak, amikor először törték össze picinynek mondható lelkemet és szembesülnöm kellett, hogy bizony ilyen fiú valószínűleg csak a mesében létezett. Való igaz... mindig is mondták nekem, hogy az élet nem csak móka és kacagás, hanem verejték teli munka, túlélés, de akkor még én sem, ahogy ők sem gondolták, hogy nem élem meg azt, hogy dolgozhassak, vagy esetlegesen gyermekeknek adhassak életet. Ez fáj a legjobban. A gyermekek. Sosem gondoltam azt, hogy valaha is fel fogok teljesen nőni; hogy egyszer majd érett nő válik belőlem, de egyre mindig is nagyon vágytam. Egy kislány. Szerettem volna elkényeztetni, dédelgetni és segíteni neki, ha bármi baja van. De ezt az egyet nem tudnám kipipálni a listámon, ugyanis lehetetlen, ahogy a gyógyulás is. Fáradtan és álmosan keltem ki a kényelmes ágy fogságából, ízületeim és csontjaim is megmakacsolták magukat, amire egy hangosnak mondható nyögéssel reagáltam. Ugyan volt gyógyszerem, de sosem folyamodtam arra, hogy magamat szurkáljam csakis azért, hogy enyhítsem a fájdalmat. Úgy fogtam fel, hogy ez csak fizikai fájdalom, ami tudósít arról, hogy ténylegesen is az élők sorába tartozom még. Lassan, de biztosan pár perc múlva már talpon álltam és láthatóvá vált számomra, hogy barátnőmnek már hűlt nyoma sincs. A kis mamuszomban csoszogtam ki a nappaliba, ami már csodás színekben úszott a nap lágy sugarai miatt. 

- Jó reggelt. - ásítás közepette ejtetem ki szavaimat, egyenesen a kanapén elhelyezkedő lány mellett foglaltam helyet. - Mióta vagy fent? - fejemet a vállára helyeztem el, onnan figyeltem a televízióban lévő műsort. 

- Neked is. - egy csókot hintett a homlokomra, egy pillanatra ajkait rajta hagyta. - Nem vagy lázas? - kérdő tekintettel illetett meg, szemöldökét összehúzta.

- Minden rendben van, ne házsártoskodj. - förmedtem rá, de ajkaim felfele görbültek. - Süt a nap. - szemeimet becsukva élveztem, hogy a napsugarak megtalálják fehéren virító bőrömet és némi melegséggel lepik el. - Meleg. - közöltem a nyilvánvalót, amitől kissé bugyutának éreztem magamat. Tény, ha a nap süt némi melegséget ad, de valami oknál fogva ezt közölnöm kellett a környezetemmel is. 

- Fáradtnak tűnsz. - suttogta. - Hozattam palacsintát reggelire, ha gondolod...- szavai elhalkultak a végére ugyanis sejtette, hogy elutasítom az ételt, amit direkt miattam hozatott fel kora reggel. Megszokta már, hogy ritkán ettem csak, hiszen szinte azonnal távozott testemből a számára adott étel. Meguntam, hogy a WC felett gubbasszak és várjam testemet nyomó gyötrelem távozását. Fejemet rázva indultam meg a szobánk felé, ahonnan néhány perce jöttem ki. Hope távolságtartóan követett, hiszen tudta mennyire, de mennyire nem preferálom, ha minden léptemet lélegzetvisszafojtva figyeli. Szerettem, hogy támogat, de senkinek sem kívánom azt az érzést, hogy hónapokon keresztül melletted lépkedve aggódjanak. Tudok magamra vigyázni, eddig is vigyáztam. - Valahova készülünk? - összefont karral emelte égnek szemét, amire akaratlanul is, de egy kuncogás tört elő belőlem. 

- Ugye tudod, ha fiú lennék, és Christian Grey lenne a nevem most alaposan elnáspángolnálak? - egy sapkát a fejemre húzva löktem meg kissé a vállát. 

- Menekülnék, de ne terelj! - korholt. - Hova megyünk? - lágyabb hangon illetett meg, a táskáját a vállára akasztotta, miközben maga mögött becsukta az ajtót. Lassan lépkedtünk a lift fele, ami egy pityegő hangon jelezte ottlétét. 

- A közelben van egy Tesco. Gondoltam sétának is megteszi és körbe is nézhetnénk. - semmit mondóan vállat vontam és epekedve vártam, hogy kiléphessek a koránt sem nyüzsgőnek mondható utcára, ami a mai napon még csodásabbnak mondható. Az idő túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Tíz perces hosszasnak mondható séta után sikerült megtalálnunk az egyébként könnyen fellelhető üzletet. Természetesen magunkhoz híven a másik irányba indultunk el és megmakacsolva magunkat nem kérdezősködtünk a bolt honlétéről. A kocsiba számos édességet dobáltunk bele a nutellától kezdve minden fellelhető csokoládéig, de természetesen ez mind túlzás volt és sejtettem, hogy a végén mindegyiknek ugyan az lesz a sorsa: visszakerülnek a polcra. Számomra egyetlen kívánt étel most valamilyen különleges gyümölcs, ami nem az egyetlen tonna számban kapható banán volt. Tudom...meglepő, hogy milliónyi ember közül pont én vagyok az az egy, aki még csak a látványától is borzong, de ez van; nem tehetek ellene semmit. Gyermeteg örömmel szinte már-már ugrálva rohantam oda a dobozokhoz, amiben frissnek tűnő hatalmas szőlőfürtök helyezkedtek el. Az már kérdéses volt, hogy honnan van egyáltalán vagy mennyi az ára, most nem számított csak az, hogy eleget tegyek a szervezetem kívánságának. Hope ezeket mind mosolyogva kísérte végig, noha láttam szeme csillogásában az öröm mellett az aggodalmat is. Féltet, ahogy a nap huszonnégy órájában, de ezért nem hibáztattam, megértettem őt. 

- Ééés. - dobtam egy szem szőlőt a számba miközben sietősen haladtam az írószeres részlegre. - Mikor találkozol azzal a lánnyal, akit ismersz, és itt lakik? - csámcsogtam és hirtelenjében lefékeztem a kocsit, amikor megláttam egy kemény borítású disney-es füzetet. Egyből szerelem volt első látásra, hiszen tökéletesen megfelelt régies kinézetével a célnak; miszerint is az utolsó heteimet valamilyen szinten, de megörökítem. A füzetet a kocsiba helyeztem el egy hozzá illő egyszerű tollacskával, ami sokkal ódivatúbban mutatott a füzet mellet. Hát...sosem voltam valami stylist, aki tudja, hogy mihez mi kell, de sosem voltak olyanok a barátaim, hogy emiatt megváltoztassanak. Így szerettek.
- Az a helyzet, hogy elvileg ma. - húzta el nemtetszően a száját, amire akaratlanul is, de egy sóhaj hagyta el a számat. Isten engem úgy segéljen, most vagy soha, de kell egy kis szabadság nekem is, ahogy neki is. - De arra gondoltam, hogy velünk tarthatnál. Mindössze egy-két óra. - vállat vont; ujjaival mélyen a táskájában turkált a pénztárca után. 

- Az a helyzet, hogy egyedül kell menned. Hope nem vagyok kislány! - kislányos hangom még inkább mosolyra késztette barátnőmet, aki fejét rázva nyújtotta át a pénzt a pénztárosnak. - Kell egy kis egyedüllét, hiszen tudom, hogy már unod a bébicsőszködést. - táskámba helyeztem el az újonnan szerzet tárgyaimat, a bejáratot vettük célba. 

- Faith! - korholt. - Örülnék, ha eljönnél. - megállítva helyezte el kezét egyik vállamon, miközben szeme szüntelenül vizsgálta az enyémet. Anyámhoz hasonlóan kabátomat szorosabban fogta össze elernyedt testemen, amit csupán egy szemforgatással reagáltam le. Tekintetén kuncognom kellet, hiszen tudtam mire gondol. 

- Figyelj... - sóhajtottam egy nagyot, lábaimat járásra kényszerítettem és újra kint tudhattam magunkat a friss, szokatlanul tiszta levegőn. - Te elmész és szórakozol, élvezed az életet. Addig én a közeli parkban csinálom ugyan ezt. Szükségem van egy kis egyedüllétre és neked is. Egy-két órába nem halok bele, és te sem. 

- De hívsz, ha valami baj van ugye? 

- Nem hinném, ha baj lenne az udvarias angolok csak úgy elmennének mellettem. - visszafojtottam kitörni készülő kacajomat, majd felé hajolva hintettem egy csókot arcára. Élesen szívta be a levegőt miközben szorosan ölelt, mintha búcsúzott volna vagy félt volna, hogy ez az utolsó alkalom, hogy engem lát. 

- Vigyázz magadra, rendben? - aggódó tekintetével még megilletett mielőtt tengelye körül megfordulva indult volna el, így halványítva karcsú alakját.
Egy kis padra helyezkedtem el, ahova tökéletes szögben sütött a nap. A meleg égette hófehér bőrömet, így juttatva hozzá egy csöppnyi kis D vitaminhoz. A füzetemet a tollal együtt az ölembe helyeztem el, miközben számba folyamatosan dobáltam be a szőlőszemeket. Sokkal inkább csodáltam a füzet mintáját, mint írtam bele, sőt...fogalmam sem volt, hogy ennek mi értelme, de valami miatt úgy éreztem, hogy jót tesz, ha valakinek sikerül kiadnom a bennem lakozó ki nem mondott szavakat. És miért nem Hope az, akinek mesélek? Egyáltalán nem akarom az egyre romló állapotommal ostromolni őt, hiszen láthatóan Ő is, ahogy én is fogytam. Míg én a betegség miatt, Ő az aggódás és a naphosszi ébrenlét áldozata lett. Hiányoltam őt... azt a lányt, akit már régóta magam mellett tudhatok.

Első bejegyzés. 
Annyira érdekes, hogy minden ember teljesen különböző. Hogy egyesek a szőlőt szeretik, míg mások élnek halnak, hogy banánt ehessenek. De ha jobban megnézzük mégis egyhez lyukadunk ki; minden ember egyforma, csupán a személyiségük és a szokásuk különbözik. Minden egyes emberbe alapból bele van programozva a félelem, szerelem, szomorúság, boldogság és még lehetne ezt hosszú sorban folytatni, mindhiába. Miért van az, hogy az angolok kedvesek és segítőkészek, míg más népcsoportban élő embereket egyáltalán nem érdekel a földön fekvő honfitársuk, aki éppenséggel az életéért küzd? Mostanság már egyáltalán nincs jelen az a fogalom, hogy segítőkészség vagy esetlegesen együttérzés; és ha jelen is van, nagyon ritkán fordul elő csupán néhány emberben. Ahogy fejlődik a világ, fejlődnek vele az emberek is és azok a dolgok válnak szükségtelenné, amik ténylegesen is az ember mindennapjaiba ivódtak. Gépek, zenelejátszók, mozik, koncertek...ezek azok a dolgok, amik teljesen lefoglalják az embereket. Elfelejtődtek a természetben történő szórakozások, a foci vagy csupán az, hogy az emberek egy parkban ücsörögve csodálják a természet által létrehozott csodát. Ez már nincs..., ahogy én sem. Körülöttem is kezd minden fejlődni és úgy érzem, hogy én csak egy régi bakelitlemez vagyok, akit lassacskán majd a padláson fognak tárolni, mint egy szép emléket vagy tárgyat, amit óvva védenek, hogy épp maradjon. Tényleg ez lennék? Egy szép emlék? 

- Elnézést, leülhetek? - fejeztette be velem az egyre belemélyülő írást egy sapkás szemüveges fiú, aki kissé ijedt tekintettel illetett meg. Mellettem lévő hely üres volt ugyan, de ott elhelyezkedő szőlőm nem engedett szabad utat senkinek sem. A füzetet becsuktam, a tollat rátűztem, majd kezeim közé véve a dobozt bólintottam egyet a fiúnak. Hálásan rám villogtatta csodás, fehéren izzó fogait, amit már-már tökéletesnek is mondhattam volna. A nap sugarai még mindig testemet töltötték el a melegségükkel, amit mindvégig élveztem, annak ellenére, hogy figyelmen kívül kellett őket hagynom. Belemélyültem az írásba, hogy a fejemben lévő gondolatokat papírra vessem és megörökíthessem a családom, illetve barátaim számára. - Köszönöm. - hanyagul zsebébe helyezte kezeit, egy szőlőszemet dobtam a számba és jólesően hümmögtem a számban szétolvadó édeskés gyümölcs miatt. Szemeimet lehunytam, hogy ne bántsa azt az erős fény és miközben a fiú illata teljesen elkábította elmémet, elgondolkodtam csak úgy...az egyszerű dolgokról. 

- Milyen csodás az idő ma, olyan különleges, mintha valami reménysugarat küldene felénk. - apró mosoly jelent meg a számon, újabb szem gyümölcsöt ragadtam meg és kérdő tekintettel nyújtottam a mellettem lévő fiú felé, puszta udvariasságból. 

- Köszönöm, de el kell utasítanom. A banánt szeretem. - idegességképpen sapkáját lejjebb húzta, így alóla kibuggyanó göndör tincsei még jobban elrejtették a mellettem ülő alakot. Noha láttam rajta, hogy ideges, hogy rájöttem ki is valójában, ami természetesen nyilvánvaló volt; nem abba a rétegbe tartoztam. Megértettem, hogy egy sztár is egy normális ember, csupán több figyelmet érdemel ki, mint például én; egy egyszerű lány a nagyvilágban. 

- Mivel csak azt lehet kapni a boltban. - undorodva húztam le a szám szélét.

- Mi a bajod a banánnal? - kissé dühösen fordult felém testével, amire akaratlanul is, de mosolyra kerekedett arcom. 

- Annyira... - fordultam teljes testemmel felé. - snassz. A banánt bármikor bárhol beszerezheted. Legyen szó télről, tavaszról, nyárról vagy esetleg őszről, míg az epret azt csak nyár elején. A banán amolyan divatgyümölcs. Olyan, mint...a One Direction. - semlegesen vállat vontam, mintha hidegen hagyna a téma, pedig most először nagyon élveztem azt, amit csinálok. Láthatatlanul is láttam szemét fedő szemüvegen keresztül, hogy szeme a duplájára növekedik és ezt tanúsította elnyíló ajka is. - Miért van az, hogy valaki Őket szereti, míg más a The Wanted-et. - tekintetemmel a távolban játszó hangos gyerekeket néztem. Futkároztak és maradéktalanul boldogok voltak, míg édesanyjuk rohant utánuk, nehogy esetlegesen valami kárt tegyenek a ruhájukban és önmagukban is. - Senki sem egyforma, de talán ez a jó, nem? Milyen élet lenne az, ahol csupa egyforma ember élne? - apró mosolyt küldtem a még mindig döbbent fiú felé, aki fejét megrázva, komoly arccal csúszott közelebb felém.
- Miért nem szereted a One Directiont? - hüledezve, már-már felháborodottan esett nekem. 

- Annyira... botrányosak, míg a The Wanted... különleges. 

- Különlegesen szar... - szólt közbe, amire egy nem tetsző pillantással illettem meg. - Bocsánat.

- Szóval botrányosak... főleg az a göndör gyerek... - szememet égnek meresztettem és jobban kellett koncentrálnom arra, hogy ne nevessem el magamat, mint eddig bármi másra, de ez lehetetlennek minősült, amikor a szemben ülő fiú szemüvegét levéve magáról ajándékozott meg tekintetével. Torkom szakadtából nevetni kezdtem egyre dühösebb arca láttán, ami enyhült, ahogy leesett neki, hogy mi is történt valójában. Alsó ajkamba harapva próbáltam lenyugtatni remegő testemet, ami miatt fájdalmaim keletkeztek, de most nem érdekelt. Jól éreztem magamat és boldog voltam. 

- Te tudtad, hogy én... - suttogta maga elé. 

- Tudod... rossz időben szemüveg? Megértem a sapkát és a kabátot, de annyira átlátszó. - korholtam. - Jó helyet választottál. Mármint... - idegesen néztem körbe nehogy valaki figyelmét felkeltse az előttem ülő sztárpalánta. - kevesen járnak erre; inkább gyerekes anyukák, akik a kisfiuk kérésének tesznek eleget. - egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrtem, miközben egy percre sem szakítottam el tekintetemet Harry-től. Gondolatban elkószáltam, hogy végre még egy pipa díszeleghet a kis listámon, ami megmelengette a szívemet, ugyanis egyre közelebb kerültem a listám beteljesedéséhez.
- Szóval, amiket mondtál az... átverés volt? De akkor...? - szemöldökét összehúzva meredt el szemem mélységes titkaiba és egy pillanatra...egy pillanatra azt hittem, hogy a szívem mélyére is képes ezzel a tekintetével befurakodni.
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy szeretem-e a The Wanted-ot, akkor nem a válaszom. Szeretem a zenéiteket, meghatóak és annyira...valóságosak, de ennek ellenére még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ti is normális emberek vagytok. De ha késztetést érzel arra, akkor sikíthatok.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. - féloldalas mosollyal illetett meg, ami személyesen teljesen máshogy hatott az emberre, mint a képeken. Tényleg más volt a fiú, mint a gépen ronggyá bámult képen; szeme sokkal másabb volt, szebb és élethűbb. Közvetlen volt annak ellenére, hogy még a nevemet sem tudja, sőt azt sem, hogy honnan is jöttem valójában. Illata egyszerűen elképesztő volt, számomra hihetetlen, akárcsak az, hogy itt volt velem. Már-már kezdtem azt hinni, hogy a sors a kezemre játszik és szándékosan csinálja azt, amit, hiszen a mai reggel már bearanyozta az amúgy sem fényes életemet. - Tudod...nem fair, hogy te tudod a nevemet én meg nem. - zökkentett vissza a való világba, ami kicsit sem olyan tökéletes, mint azt én megálmodtam. Kezdtem megfeledkezni a betegségemről, de természetesen elgyengült testemnek meg kellett törnie ezt a kellemes hatást. Fájdalom minden apró centiméterembe ismételten jelentkezni kezdett, ami grimaszokat képzett az arcomon.
- Lényegtelen. - legyintettem lemondóan, majd táskámért nyúlva fordultam vissza a fiúhoz. - Én is csak a címlapok miatt értesültem a nevedről kedves Harry Styles. - édesded mosollyal illettem meg, de arcán elterülő félelem meglepő volt. Ennyire azért csak nem sokkolta le a saját neve. Mormogtam magamban, miközben szemöldökömet összehúztam a fiú tekintete láttán. - Mi van? - tártam szét karomat, gyorsan álltam fel a helyemről a táskámmal a kezemben.
- Vérzik az orrod! - zsebébe kutakodva lépett elém, rettentően közel volt hozzám és pillanatokon belül már puha, illatos zsebkendőjét éreztem a bőrömön. Egyik kezével a tarkómat fogta, míg a másikkal a zsebkendőt tartotta. Testem meg-megremegett a fájdalom hatására, számból egy nem tetsző nyögés tört ki. - Minden rendben? - elkerekedett szemekkel figyelte minden mozdulatomat, amik fájdalomként szurkálták a testrészeimet. Csontjaim sajogtak és ízületeim sem kíméltek engem. Félő volt, hogyha most nem térek vissza a kényelmes lakosztályunkba, akkor a kórházban kell eltöltenem pár kellemetlen órát. Aprót bólintottam, átvettem tőle a zsebkendőt, amit szorosan nyomtam orromhoz. - Hazakísérlek! - jelentette ki, szemüvegével ismét eltakarta csodálatos zöld íriszeit.
- Minden rendben van. Biztos csak a... stressz. Figyelj Harry... nagyon kedves gesztus tőled, hogy aggódsz, de nem kell. Tényleg jól vagyok, és nem hinném, hogy jó ötlet lenne hazakísérni. Nem szeretnék a címlapokon virítani, mint Harry Styles esetleges új barátnője. - sóhajok közepette hadartam el a mondandómat, miközben próbáltam mellette elhaladni, sikertelenül. Csuklómnál megragadva húzott vissza magához, ajkai egy pillanatra elváltak, ahogy tekintetemet vizslatta.
- Mondd el a neved. - kérlelt ismét.
- Minek? Holnapra úgysem tudod, hogy ki vagyok.
- Fogadjunk! - mellkasa előtt összefűzte karjait.
- Nem szeretek fogadni. - aprót ráztam fejemen, sapkámat megigazítottam.
- Félsz, hogy vesztesz.
- Legyen. - adtam be a derekamat, szememet forgatva figyeltem, ahogy diadalittas mosollyal lép közelebb felém. Karját nyújtotta és várta a nagy áttörést, hogy nevemet elárulva távozhasson győztesen. És...ekkor gyulladt ki fejem fölött a kis égő, hogy valamilyen szinten, de ki tudjam játszani kíváncsiskodó hajlamait.
- Faith vagyok. Örültem a találkozásnak. - győztes mosollyal illettem meg, hiszen tudtam, hogy maximum egy játéknak lennék megfelelő számára, de ennek ellenére mégis vonzott ez a szemtelenül ügyes húzása. Az állapodást nem szegtem meg, hiszen most már tudja nevemet. - Azért a tétet jó lenne tudni. - alsó ajkamba harapva engedtem el kezét, ami szinte sürgetően ölelte körbe enyémet.
- Jók a kapcsolataim, és hidd el... kiderítem a teljes nevedet. Ha holnap emlékszem rád és össze is futunk valahol akkor eljössz velem mondjuk... egy városnézésre? Vagy láttad már Londont? - kíváncsian mért fel.
- Még nem. - nemleges választ mutattam fejem rázásával, majd telefonom csörgésére figyelve intettem búcsút a fiúnak, aki egy pimasz, győzelmes mosollyal köszönt el tőlem.  Nyugodt szívvel lépkedtem tovább, miközben sietősen kerestem a telefonomat. Mennyi az esélye, hogy kideríti a nevemet. Egyáltalán annak, hogy ebben a nagy városban összefussunk? Nevetnem kellett, hogy a fiú ennyire elbízta magát, de végül is a remény hal meg utoljára, nemde bár? Lassan haladva az úton került kezembe már-már sürgetően csöngő telefonom, amin Hope neve villogott folyamatosan. Gyermeteg örömmel húztam el a zöld csíkot és köszöntöttem barátnőmet, aki szavamba vágva ordított bele.
- Képzeld! Holnap One Direction koncertre megyünk! Meet and Greet jegy. Hát nem szuper? - hadarta, némi lélegzetvétel kihagyás közepette, amire akarva vagy akaratlanul, de megtorpantam.
- Most csak viccelsz! - hőköltem meg, hiszen ezzel a hírrel - ami valójában csodás, hiszen találkozhatok a többiekkel - romba döntötte győzedelmes vágyaimat, miszerint is Harry vesztett.