"Az emberek nem mindig azért sírnak mert gyengék, hanem azért, mert túl sokáig maradtak erősek..."
Faith Smith
 |
| [ zene ] |
Szemeimet mintha ólommal látták volna el, olyan súlyosnak éreztem őket, de ennek ellenére testem mozgásra vágyott. Utolsó emlékeim között talán még annyi dereng, hogy Harry Styles megcsókolt. Édes ajkai még utána is biztosan tudom, hogy izzottak és repetáért könyörögtek, de ezt nem kaphatták meg, ugyanis elkezdtük a kezelést. Hogy most élek-e? Lélegzem-e? Persze! De ezt is csak onnan tudom, hogy fülemet hihetetlen módon bántják a pityegő gépezetek, amik a szívem és légzésem ritmusát hangoztatják. Ujjaimat mozgásra késztettem és szemeimmel is hunyorogva kezdtem el felmérni a környező tárgyakat és egyéb dolgokat és ekkor tűnt csak fel mellettem szunyókáló barátnőm, Hope. Szőke haja rendezetlenül hullott arcára és kézfejemre,amibe folyamatosan folyt az infúzió. Óvatos mozdulattal emeltem fel másik kezemet, ami ellentétesen helyezkedett el a másikkal ellentétben. Ujjaimmal végigszántottam szőkés haján, amire rögtön felkapta tekintetét. Szeme könnyes volt s karikás, ami arra adott tudomást, hogy nem lehetett valami izgalmas éjszakája és valószínűleg ez miattam volt. Mindig is aggódott értem, ami miatt elnyerte nálam a legjobb barátnő címet, hiszen annak ellenére, hogy voltak közöttünk nézeteltérések, mellettem maradt. Házsártos voltam és olykor-olykor sértődékeny, de Ő sem hátrált, megvédte magát s kiállt az igaza mellett. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyire is ellentétek vagyunk, de egyetlen egy szavával sem sértett meg még úgy, hogy azzal mély sebet hagyjon bennem. Szerettem őt, mint a nővéremet, aki minden egyes alkalommal mellettem van, és néha fejbe kólint, ha rossz dolgokra vetemedem. Mert képes voltam rá. Bajba kevertem magamat, s sorstársaimat is, akik követték csökevényes eszemet. De mivel mással tudnám ezt magyarázni, minthogy gyerek voltam?
- H-Hello. - száraz nyelvem miatt arcom grimaszba borult s rossz szájízzel gondoltam mindenre, ami csak átfutott koránt sem tiszta elmémen. - Élek még. - erősítettem meg szavaimmal is a valószínűt, amitől Hope szemében szinte rögtön felgyúlt valami. Harag? Félelem? Vagy netán tán mind kettő? Hirtelen ajkai között kizúduló levegőáramlat arra adott tudomást, hogy haragját próbálja visszafogni, s felhevült testét lenyugtatni.
- Tudod min kellett keresztül mennem egész este? Hogy a fenébe vághattál bele egy ilyen kezelésbe, Faith? Tudom, hogy Harry Styles, de nem azért jöttél, hogy világot láss?
- Javulást ígértek. - suttogtam, s figyelmen kívül hagytam a többi elhangzott kérdését.
- Az isten áldjon meg Faith! - csattant fel, s idegesen a hajába túrva állt fel az ágyam melletti székről. - Harry magát okolja, mondjuk teljesen jogosan az este történtek után. Szinte a kórház összes orvosa az ágyad mellett állt, hogyha valami baj van egyből segítséget kapj. Gondolták, hogy rosszul fogod viselni a kezelést... - suttogott, s szemében ismét megcsillant néhány kósza könnycsepp. Nagyokat nyelve, remegő hangon ült vissza mellém, s kezét az enyémre helyezte el. - De azt nem, hogy ennyire. - folytatta s immáron könnyei szabad utat nyertek. Forró könnycseppjei sürgetve kúsztak le most piroskás arcán, egyenesen le az én kézfejemig. - Az egész tested remegett, mint a kocsonya és a pulzusod az egekig szökkent fel. Harry a vége felé szinte követelte, hogy valamilyen módszerrel, de mossák ki belőled a gyógyszert, de az orvosok sem tudtak mit tenni. Le vagy gyengülve, ami nem segít azon, hogy a kezelés fájdalom mentesebb legyen, de örülök, hogy jól vagy és élsz. - apró csókot nyomott arcomra, majd ujjaival sietős tempóban törölte le arcát fedő könnyeit.
Egy órás felvilágosítás után végre a doktor is távozott a szobából, aki szerint ha az első kezelés sikeres volt; a másodikkal nem lesz gond. És mi mást tehettem volna? Igent mondtam, noha Hope hallhatóan püfögött mellettem félve, hogy egy újabb kezelés már ténylegesen is véghezviszi a dolgát. Minden egyes korábbi kezelés előtt rettegtem a haláltól, de most valami oknál fogva egy parányit sem érdekelt az, ha meghalok. Nem féltem. Talán ez volt a baj, hogy félvállról vettem a dolgokat, de ennek ellenére hihetetlen módon jól éreztem magamat a bőrömben.
- Menjünk sétálni. - grimasszal az arcommal próbáltam felülni, ami egy idő után sikerült is Hope segítségével. Lábammal a mamuszomba bújva fogtam a bal oldalamon lévő kis kocsit, amire az infúzió volt felerősítve, míg másik kezemmel Hope védő és óvó karjait öleltem át. Csöppnyi hálóingem nem fedte egész lábamat, míg az azt takaró köpeny csupán a fenekemig ért, hogy a hátul tátongó űrt elfedje a kíváncsiskodó tekintetek elől.
- Este bejönnek a fiúk, csak próbájuk van. - a hosszas csendet ő törte meg előbb, miközben megállíthatatlanul szeltük a rideg, büdös folyosókat, amik nem voltak különbek a szobámnál. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon miért nem tesznek ki pár szívmelengető képet, vagy csupán a fehér szín helyett miért nem választanak valami olyat, amitől az embernek jobb kedve támad. Talán direkt csinálják, vagy csak a véletlen műve az egész? Ismét egy olyan kérdés, amire sosem kaphatok választ.
- Uhm... - haraptam be alsó ajkamat, s egy pillanatra megállásra kényszerítettem a karomat szorosan szorító Hope-ot. - Muszáj? - hangom el-elcsuklott az egyszerű kérdés során, de nem tudtam legyűrni a bennem lévő félelmeket. Nem akarom, hogy így lássanak, hogy erre emlékezzenek. Egy rákos lányra.
- Harryék azt szeretnék, ha náluk laknánk, amíg tart a kezelés. - semlegesen vállat vont, majd apró, lassú léptekben indulásra késztetett. - Louis azt mondja, hogy még sosem látta így Harry-t.
- Nem! - csattantam fel, s kétségbeesésem szinte sikoltozott az üres folyosón. - Nem! - ismételtem meg önmagam, s ujjaim már jócskán fehérek voltak az erős szorítás miatt az infúziós kocsin.
- Miért mentél bele, ha ennyire tiltakozol?
- É-Én... - dadogtam, de képtelen voltam Hope szinte szikrákat szóró szemébe nézni.
- Megvolt egy ismételt kipipált dolog a listádon, nem? - megvető hangjára azonnal felkaptam a fejemet. - Örülnöd kéne.
- A lista.. - suttogtam, s idegesen hajamba túrtam szabaddá vált kezemmel. - Ez a bajod?
- Nem akarok egy pipa lenni azon az átkozott listán. - csattant fel, kezeit széttárta, s kérdő pillantást küldött felém.
- Megértem, hogy dühös vagy, hiszen tönkretettem az...
- Az isten áldjon meg Faith! - vágott szavamba. - A listának már nincs jelentősége. Rég nincs. Nem veszed észre, hogy... szeretünk? Hogy mindenki szeret? Mindenkinek nehéz, amióta tudjuk, hogy mi a bajod. Eddig te tartottad bennünk a lelket azzal, hogy erős voltál. De elutasítottad azt a kezelést, amire még volt remény. Erre... idejövünk és egy fiú miatt belemész egy olyanba, ami miatt meg is hallhatsz?
- Egyre rosszabb lesz az állapotom, Hope. Ez csak egy reménysugár, amit Harry nyújtott.
- Elhiszem, hogy jólesik, hogy törődik vele. Megvallom, meglepett, hogy így cselekszik és Louisék nevében is nyilatkozhatok ez ügyben. És gondolom azt hiszed minden szuper velem, hogy Louis miatt boldog vagyok, ami részben igaz is, de fogd fel végre Faith, hogy amióta tudom, hogy elvesztelek semmi sem olyan. Azt hiszed, Louis pótolna téged? Pótolná azt a sok együtt töltött percet? Ha ezt hiszed, akkor nem! És most... elfogadod a fiúk ajánlatát és hazamegyünk velük!
Esküszöm! Esküszöm, hogy próbáltam visszafogni testem remegését a kezelés után, és nyugton ülni a fiúk kocsijában, de nem ment. Izzadtam, s szám valami hihetetlen módon volt kiszáradva. Nem tudtam mivel nedvesíteni, s nem segített semmit az állapotomon a nyugtalankodó testem. Szúrt, fájt és égetett egyszerre, s áldottam az eget, hogy ebből tegnap semmit az ég világon nem éreztem. Most láthattam, hogy tegnap mit élhetett át Harry, hiszen a mostani pillantása is teljesen elárulja, hogy összetört. Szeme minden percben találkozik az enyémmel a visszapillantóban, s próbálok egy őszinte mosollyal reagálni csillogó, rideg szempárjaira, de nem csak én vagyok tisztában vele, hogy mosolyom teljes mértékben hamis, hanem ők is. Csönd uralta a kocsit, senki sem szólt csak motor hangjának búgását lehetett hallani, s néha-néha a külvilág zaját. No meg az én zihálásomat, s nyögdécselésemet.
- Megérkeztünk királylány. - felelte, s egy hamis mosoly keretében kapott ölébe. Harry sietős tempóban szaladt be a lakásba, miközben ujjaival erősen dörzsölgette szemeit. Arcomat Liam mellkasába fúrtam, míg próbáltam ajkamba harapva visszafogni a nyöszörgéseimet.
- Ne haragudj. - mentegetőztem, s szorítása erősödött, ahogy érezte egyre csak remegő testemet. - Ne haragudjatok. - fejemet a biztos ponton tartottam, míg bőszen szippantottam magamba Liam édeskés illatát, s hallgattam a körülöttem lévő csicsergő madarak zaját. Liam könnyedén lépdelt velem, de éreztem szívének heves ritmusát, ami aggódásra adott jelet. Félt, hogy elejt, s ezzel összetör. De lelkemnek már oly' mindegy volt, hiszen darabokra törtem. Darabokra, hiszen megannyi fájdalmat okoztam mind barátnőmnek, s mind az idegen fiúknak, akikért a fél világ odavan.
- Ne beszélj butaságokat, Faith. - Louis kék szemei villantak meg előttem, majd pillanatokon belül a ház melegét érezhettem meg bőrömön. Liam könnyed léptekkel haladt velem tovább, fel az emeletre. Balra fordult, ahogy felért a lépcsőn, majd egy világos, élettel teli szobába belépve indult meg a hatalmas ágy felé. Mindenhol a fehér szín uralkodott, de ez koránt sem volt olyan rideg, mint a kórház falai. Megannyi fénykép ékeskedett a falon a fiúkról, amiket a média, ahogy a rajongók sem láthattak még. Az ágy mellett egy hatalmas ablak uralta a teret, ami csodás kilátást biztosított a keretben lévő kis tavacskára, s hatalmas zöld területre. Az ággyal szemben egy kis komód volt, rajta egy síkképernyős tévével, s a maradék teret a fal mentén egy gardrób uralta. Egyszerű volt, noha teljesen másra számítottam.
- Szükséged van valamire, Faith? - suttogta, miközben alaposan betakart legalább három takaróval. Arcomra apró őszinte mosoly ült, ahogy anyám hatását keltette a mellettem lévő fiú, aki oly gondoskodással és odafigyeléssel takart be, mint még talán senki más.
- Szeretnék egy kis vizet. - cuppogtam nyelvemmel száraz szájpadlásomon, amit mind a ketten megmosolyogtunk. Sőt...hangos nevetésben törtünk ki. - Harry rendben lesz? - nyúltam a fiú kezéért, aki már indulásra készen állt, hogy eleget tegyen kérésemnek. - Nem szeretném, hogy végignézze mindezt. Sejtem, hogy milyen nehéz lehet ez nektek, de nem akarok a terhetekre lenni.
- Makacsabb vagy, mint mondták. - fejét rázta. - Lassan ő is bejön hozzád, és erre a kérdésedre személyesen is kaphatsz választ. Itt lenne ő most is csak... - sóhajtott, s fejét lehajtotta. - Kívülről erősnek mutatja magát, de belülről érzékeny. Egy kis időre van szüksége, hogy rendbe tegye magát, és az erős énét láthasd. Héé, hiszen Ő Harry Styles. - nevetett fel, hogy oldja a feszültséget. - Azt hiszi, hogy ő nem lehet gyenge. De most megyek és hozom a vizét, kisasszony. - színpadiasan meghajolt előttem. - Még a végén előttem szárad ki, és azt egyikünk sem akarná. - kacsintott rám, s kis mégis nagy lépésekben igyekezett az ajtó felé, amit pillanatokon belül be is csukott maga után. Arcommal még percekig figyeltem az ajtót, majd a nyitott ablakon lévő madarak csicsergésére figyeltem fel. Egy barna kismadár csapkodta szárnyait az üveg előtt, míg őt bőszen követték kicsinyei. Szívmelengető látvány volt, ahogy a korlátra szállva pihennek meg s csacsognak tovább, mintha életükben minden a legnagyobb rendben lenne. Az egyik kicsi kissé esetlenül kezdte el csapkodni a szárnyait, amit anyjuk is észrevett, így tanító módjára szállt fel, s lebegett egy helyben. Csodálatos volt látni a természet csodáját, hogy még az állatokban is miként jelenik meg az anyai ösztön. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire bánom, hogy eljöttem otthonról. Hiányzik az édesanyám, aki segíthetne most eltörött szárnyaimat életre kelteni, s legalább annyira rendbe tenni, hogy felemelkedhessek. Hiszen így csak egy földön fekvő szerencsétlenség vagyok, akiben annyi erő sincs, hogy lábra álljon. - Tessék. - rántott vissza bambulásomból a barna hajú fiú, aki közvetlen mellettem foglalt helyet az ágyon.
- Köszönöm. - fogadtam el a felém nyújtott poharat, majd könyökömre támaszkodva keltem fel. Nagyot kortyoltam a hideg vízből, ami kellemesen kúszott le a torkomon, megnedvesítve ezzel kiszáradt számat. Hümmögve kortyoltam újból, s újból, miközben szemem mindvégig csukva volt az élvezkedés miatt. Az utolsó kortyot is lenyeltem már, amikor rávettem magamat, hogy szemeimet kinyissam. - Köszönöm. - ismételtem meg önmagamat, míg a fiú felé nyújtottam az üres, átlátszó poharat.
- Hozzak még? - ujjai között forgatta a tárgyat, majd fejrázásom után, amivel tudattam, hogy bőven elég volt a víz; a földre helyezte el a poharat, s szabad ujjaival homlokomon simított végig. - Nincs lázad, ez jó jel. - mosolyodott el, s tekintetével enyémet követte, ahol megpillantott a kis daloló madárkákat.
- Olyan szabadok. - suttogtam, s rájöttem, hogy én is csak erre vágyom. Szabadságra, s egy olyan boldogságra, aminek nem lesz vége napok, hetek vagy hónapok múltán. Csak egy boldog életet akartam, amiben nincs keserű vég, s holmi időpontok, amik az életed végét jelentik. Mert ez volt a legszörnyűbb. Hogy tudhattam mikor jön el számomra a búcsúzás ideje.
- H-Hello. - száraz nyelvem miatt arcom grimaszba borult s rossz szájízzel gondoltam mindenre, ami csak átfutott koránt sem tiszta elmémen. - Élek még. - erősítettem meg szavaimmal is a valószínűt, amitől Hope szemében szinte rögtön felgyúlt valami. Harag? Félelem? Vagy netán tán mind kettő? Hirtelen ajkai között kizúduló levegőáramlat arra adott tudomást, hogy haragját próbálja visszafogni, s felhevült testét lenyugtatni.
- Tudod min kellett keresztül mennem egész este? Hogy a fenébe vághattál bele egy ilyen kezelésbe, Faith? Tudom, hogy Harry Styles, de nem azért jöttél, hogy világot láss?
- Javulást ígértek. - suttogtam, s figyelmen kívül hagytam a többi elhangzott kérdését.
- Az isten áldjon meg Faith! - csattant fel, s idegesen a hajába túrva állt fel az ágyam melletti székről. - Harry magát okolja, mondjuk teljesen jogosan az este történtek után. Szinte a kórház összes orvosa az ágyad mellett állt, hogyha valami baj van egyből segítséget kapj. Gondolták, hogy rosszul fogod viselni a kezelést... - suttogott, s szemében ismét megcsillant néhány kósza könnycsepp. Nagyokat nyelve, remegő hangon ült vissza mellém, s kezét az enyémre helyezte el. - De azt nem, hogy ennyire. - folytatta s immáron könnyei szabad utat nyertek. Forró könnycseppjei sürgetve kúsztak le most piroskás arcán, egyenesen le az én kézfejemig. - Az egész tested remegett, mint a kocsonya és a pulzusod az egekig szökkent fel. Harry a vége felé szinte követelte, hogy valamilyen módszerrel, de mossák ki belőled a gyógyszert, de az orvosok sem tudtak mit tenni. Le vagy gyengülve, ami nem segít azon, hogy a kezelés fájdalom mentesebb legyen, de örülök, hogy jól vagy és élsz. - apró csókot nyomott arcomra, majd ujjaival sietős tempóban törölte le arcát fedő könnyeit.
Egy órás felvilágosítás után végre a doktor is távozott a szobából, aki szerint ha az első kezelés sikeres volt; a másodikkal nem lesz gond. És mi mást tehettem volna? Igent mondtam, noha Hope hallhatóan püfögött mellettem félve, hogy egy újabb kezelés már ténylegesen is véghezviszi a dolgát. Minden egyes korábbi kezelés előtt rettegtem a haláltól, de most valami oknál fogva egy parányit sem érdekelt az, ha meghalok. Nem féltem. Talán ez volt a baj, hogy félvállról vettem a dolgokat, de ennek ellenére hihetetlen módon jól éreztem magamat a bőrömben.
- Menjünk sétálni. - grimasszal az arcommal próbáltam felülni, ami egy idő után sikerült is Hope segítségével. Lábammal a mamuszomba bújva fogtam a bal oldalamon lévő kis kocsit, amire az infúzió volt felerősítve, míg másik kezemmel Hope védő és óvó karjait öleltem át. Csöppnyi hálóingem nem fedte egész lábamat, míg az azt takaró köpeny csupán a fenekemig ért, hogy a hátul tátongó űrt elfedje a kíváncsiskodó tekintetek elől.
- Este bejönnek a fiúk, csak próbájuk van. - a hosszas csendet ő törte meg előbb, miközben megállíthatatlanul szeltük a rideg, büdös folyosókat, amik nem voltak különbek a szobámnál. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon miért nem tesznek ki pár szívmelengető képet, vagy csupán a fehér szín helyett miért nem választanak valami olyat, amitől az embernek jobb kedve támad. Talán direkt csinálják, vagy csak a véletlen műve az egész? Ismét egy olyan kérdés, amire sosem kaphatok választ.
- Uhm... - haraptam be alsó ajkamat, s egy pillanatra megállásra kényszerítettem a karomat szorosan szorító Hope-ot. - Muszáj? - hangom el-elcsuklott az egyszerű kérdés során, de nem tudtam legyűrni a bennem lévő félelmeket. Nem akarom, hogy így lássanak, hogy erre emlékezzenek. Egy rákos lányra.
- Harryék azt szeretnék, ha náluk laknánk, amíg tart a kezelés. - semlegesen vállat vont, majd apró, lassú léptekben indulásra késztetett. - Louis azt mondja, hogy még sosem látta így Harry-t.
- Nem! - csattantam fel, s kétségbeesésem szinte sikoltozott az üres folyosón. - Nem! - ismételtem meg önmagam, s ujjaim már jócskán fehérek voltak az erős szorítás miatt az infúziós kocsin.
- Miért mentél bele, ha ennyire tiltakozol?
- É-Én... - dadogtam, de képtelen voltam Hope szinte szikrákat szóró szemébe nézni.
- Megvolt egy ismételt kipipált dolog a listádon, nem? - megvető hangjára azonnal felkaptam a fejemet. - Örülnöd kéne.
- A lista.. - suttogtam, s idegesen hajamba túrtam szabaddá vált kezemmel. - Ez a bajod?
- Nem akarok egy pipa lenni azon az átkozott listán. - csattant fel, kezeit széttárta, s kérdő pillantást küldött felém.
- Megértem, hogy dühös vagy, hiszen tönkretettem az...
- Az isten áldjon meg Faith! - vágott szavamba. - A listának már nincs jelentősége. Rég nincs. Nem veszed észre, hogy... szeretünk? Hogy mindenki szeret? Mindenkinek nehéz, amióta tudjuk, hogy mi a bajod. Eddig te tartottad bennünk a lelket azzal, hogy erős voltál. De elutasítottad azt a kezelést, amire még volt remény. Erre... idejövünk és egy fiú miatt belemész egy olyanba, ami miatt meg is hallhatsz?
- Egyre rosszabb lesz az állapotom, Hope. Ez csak egy reménysugár, amit Harry nyújtott.
- Elhiszem, hogy jólesik, hogy törődik vele. Megvallom, meglepett, hogy így cselekszik és Louisék nevében is nyilatkozhatok ez ügyben. És gondolom azt hiszed minden szuper velem, hogy Louis miatt boldog vagyok, ami részben igaz is, de fogd fel végre Faith, hogy amióta tudom, hogy elvesztelek semmi sem olyan. Azt hiszed, Louis pótolna téged? Pótolná azt a sok együtt töltött percet? Ha ezt hiszed, akkor nem! És most... elfogadod a fiúk ajánlatát és hazamegyünk velük!
Esküszöm! Esküszöm, hogy próbáltam visszafogni testem remegését a kezelés után, és nyugton ülni a fiúk kocsijában, de nem ment. Izzadtam, s szám valami hihetetlen módon volt kiszáradva. Nem tudtam mivel nedvesíteni, s nem segített semmit az állapotomon a nyugtalankodó testem. Szúrt, fájt és égetett egyszerre, s áldottam az eget, hogy ebből tegnap semmit az ég világon nem éreztem. Most láthattam, hogy tegnap mit élhetett át Harry, hiszen a mostani pillantása is teljesen elárulja, hogy összetört. Szeme minden percben találkozik az enyémmel a visszapillantóban, s próbálok egy őszinte mosollyal reagálni csillogó, rideg szempárjaira, de nem csak én vagyok tisztában vele, hogy mosolyom teljes mértékben hamis, hanem ők is. Csönd uralta a kocsit, senki sem szólt csak motor hangjának búgását lehetett hallani, s néha-néha a külvilág zaját. No meg az én zihálásomat, s nyögdécselésemet.
- Megérkeztünk királylány. - felelte, s egy hamis mosoly keretében kapott ölébe. Harry sietős tempóban szaladt be a lakásba, miközben ujjaival erősen dörzsölgette szemeit. Arcomat Liam mellkasába fúrtam, míg próbáltam ajkamba harapva visszafogni a nyöszörgéseimet.
- Ne haragudj. - mentegetőztem, s szorítása erősödött, ahogy érezte egyre csak remegő testemet. - Ne haragudjatok. - fejemet a biztos ponton tartottam, míg bőszen szippantottam magamba Liam édeskés illatát, s hallgattam a körülöttem lévő csicsergő madarak zaját. Liam könnyedén lépdelt velem, de éreztem szívének heves ritmusát, ami aggódásra adott jelet. Félt, hogy elejt, s ezzel összetör. De lelkemnek már oly' mindegy volt, hiszen darabokra törtem. Darabokra, hiszen megannyi fájdalmat okoztam mind barátnőmnek, s mind az idegen fiúknak, akikért a fél világ odavan.
- Ne beszélj butaságokat, Faith. - Louis kék szemei villantak meg előttem, majd pillanatokon belül a ház melegét érezhettem meg bőrömön. Liam könnyed léptekkel haladt velem tovább, fel az emeletre. Balra fordult, ahogy felért a lépcsőn, majd egy világos, élettel teli szobába belépve indult meg a hatalmas ágy felé. Mindenhol a fehér szín uralkodott, de ez koránt sem volt olyan rideg, mint a kórház falai. Megannyi fénykép ékeskedett a falon a fiúkról, amiket a média, ahogy a rajongók sem láthattak még. Az ágy mellett egy hatalmas ablak uralta a teret, ami csodás kilátást biztosított a keretben lévő kis tavacskára, s hatalmas zöld területre. Az ággyal szemben egy kis komód volt, rajta egy síkképernyős tévével, s a maradék teret a fal mentén egy gardrób uralta. Egyszerű volt, noha teljesen másra számítottam.
- Szükséged van valamire, Faith? - suttogta, miközben alaposan betakart legalább három takaróval. Arcomra apró őszinte mosoly ült, ahogy anyám hatását keltette a mellettem lévő fiú, aki oly gondoskodással és odafigyeléssel takart be, mint még talán senki más.
- Szeretnék egy kis vizet. - cuppogtam nyelvemmel száraz szájpadlásomon, amit mind a ketten megmosolyogtunk. Sőt...hangos nevetésben törtünk ki. - Harry rendben lesz? - nyúltam a fiú kezéért, aki már indulásra készen állt, hogy eleget tegyen kérésemnek. - Nem szeretném, hogy végignézze mindezt. Sejtem, hogy milyen nehéz lehet ez nektek, de nem akarok a terhetekre lenni.
- Makacsabb vagy, mint mondták. - fejét rázta. - Lassan ő is bejön hozzád, és erre a kérdésedre személyesen is kaphatsz választ. Itt lenne ő most is csak... - sóhajtott, s fejét lehajtotta. - Kívülről erősnek mutatja magát, de belülről érzékeny. Egy kis időre van szüksége, hogy rendbe tegye magát, és az erős énét láthasd. Héé, hiszen Ő Harry Styles. - nevetett fel, hogy oldja a feszültséget. - Azt hiszi, hogy ő nem lehet gyenge. De most megyek és hozom a vizét, kisasszony. - színpadiasan meghajolt előttem. - Még a végén előttem szárad ki, és azt egyikünk sem akarná. - kacsintott rám, s kis mégis nagy lépésekben igyekezett az ajtó felé, amit pillanatokon belül be is csukott maga után. Arcommal még percekig figyeltem az ajtót, majd a nyitott ablakon lévő madarak csicsergésére figyeltem fel. Egy barna kismadár csapkodta szárnyait az üveg előtt, míg őt bőszen követték kicsinyei. Szívmelengető látvány volt, ahogy a korlátra szállva pihennek meg s csacsognak tovább, mintha életükben minden a legnagyobb rendben lenne. Az egyik kicsi kissé esetlenül kezdte el csapkodni a szárnyait, amit anyjuk is észrevett, így tanító módjára szállt fel, s lebegett egy helyben. Csodálatos volt látni a természet csodáját, hogy még az állatokban is miként jelenik meg az anyai ösztön. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire bánom, hogy eljöttem otthonról. Hiányzik az édesanyám, aki segíthetne most eltörött szárnyaimat életre kelteni, s legalább annyira rendbe tenni, hogy felemelkedhessek. Hiszen így csak egy földön fekvő szerencsétlenség vagyok, akiben annyi erő sincs, hogy lábra álljon. - Tessék. - rántott vissza bambulásomból a barna hajú fiú, aki közvetlen mellettem foglalt helyet az ágyon.
- Köszönöm. - fogadtam el a felém nyújtott poharat, majd könyökömre támaszkodva keltem fel. Nagyot kortyoltam a hideg vízből, ami kellemesen kúszott le a torkomon, megnedvesítve ezzel kiszáradt számat. Hümmögve kortyoltam újból, s újból, miközben szemem mindvégig csukva volt az élvezkedés miatt. Az utolsó kortyot is lenyeltem már, amikor rávettem magamat, hogy szemeimet kinyissam. - Köszönöm. - ismételtem meg önmagamat, míg a fiú felé nyújtottam az üres, átlátszó poharat.
- Hozzak még? - ujjai között forgatta a tárgyat, majd fejrázásom után, amivel tudattam, hogy bőven elég volt a víz; a földre helyezte el a poharat, s szabad ujjaival homlokomon simított végig. - Nincs lázad, ez jó jel. - mosolyodott el, s tekintetével enyémet követte, ahol megpillantott a kis daloló madárkákat.
- Olyan szabadok. - suttogtam, s rájöttem, hogy én is csak erre vágyom. Szabadságra, s egy olyan boldogságra, aminek nem lesz vége napok, hetek vagy hónapok múltán. Csak egy boldog életet akartam, amiben nincs keserű vég, s holmi időpontok, amik az életed végét jelentik. Mert ez volt a legszörnyűbb. Hogy tudhattam mikor jön el számomra a búcsúzás ideje.
