ELEVENTH CHAPTER

A dolgok folyton összetörnek. Üveg, tányérok, autók. Összetörheted a jeget, vagy megtörheted a csendet. Ezek fájdalmas dolgok? Néha, ritkán talán. De van, hogy az ígéretek is megtörnek. Összetörik a szíved. Ezek fájdalmas dolgok?.. El sem tudjuk mondani, mennyire.

Az utolsó dal...

Harry Styles

[ zene ]

Megtanította az élet, hogy sosem olyan, amilyennek látszik. Amikor boldog vagy biztos, hogy lesz valami, ami ezt totálisan romba fogja dönteni és az életed akkor fenekestül felfordul és a boldogságból kín lesz. Ez történt velem egy évvel ezelőtt, amikor is elvesztettem őt. A szerelmemet. Faith kijelenthetem, hogy az általam ismert legerősebb lány volt, s tűrt ameddig csak bírt. Elgyengült teste a végsőkig harcolt velünk egyetemben, de akkoriban teljesen másképp láttam az állapotát, ahogy a dolgokat is. Mérhetetlenül dühös voltam és ahelyett, hogy vele maradtam volna a nehéz percekben csak járkáltam a városban. Sokakban kételyek éltek, hogy miért nézek ki úgy, ahogy vagy csak kérdésként merült fel életükben az, hogy Vajon Harry Styles miért van folyton az utcán? Hol vannak a barátai?  Ha nem járkáltam, akkor csak otthon ültem és bámultam a semmibe, a tájba és a boldog párokat figyeltem, miközben az én szívem majd megszakadt. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy elveszítem őt és ebbe még jobban fájt beletörődni. Nem gondoltam volna, hogy boldog lehetek ezek után és teljesen reménytelennek gondoltam, hogy nélküle éljek. Félreértés ne essék, nem gondolkodtam öngyilkosságon, mert Faith többek között megtanított valamire. Becsülni az életet. Halála után a fiúkkal szó nélkül létrehoztunk egy alapítványt, amit azóta is szorgosan működtetünk az Ő emlékére. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor rá kellett jönnöm, hogy már csak elernyedt teste fekszik karjaim között, s lelke már rég az angyalok között nyugszik. Nem tudtam, s őszintén nem is akartam tudni, hogy milyen kínkeserves fájdalmak közepette élte életét, amit édesanyjának köszönhetően kissé megismerhettem. Egy napló volt csupán, amit rám bízott, amit Ő vezetett néhanapján, amikben csak apró jelzők szerepelnek, hogy már elege van.
- Héé, mosolyogj már. - suttogta lassan, szája cserepes volt a folyadék hiánya miatt. Arcomra apró mosolyt erőltettem, miközben szorosan öleltem magamhoz. Apró teste még kisebbnek tűnt magam mellett és már arca is beesettebb volt, mint valaha bármikor is, de ugyan azokat a szavakat tudtam csak neki suttogni, amiket régen.
- Gyönyörű vagy. - persze ezt nem hitte el. Egyszerűen megmakacsolva magát bokszolt bele a vállamba, mert azt hitte, csak azért mondom, hogy jobban érezze magát. De ez nem így volt. A szememben sosem volt beteg. Mindig egy egészséges lányt láttam magam előtt, pont olyat, amilyen az álmomban volt.
- Mindenki meghalt a kezelések közben. Vagy csak utána. - suttogta ismét könnyáztatta arccal, míg szemei folyamatosan tartották a szemkontaktust. Összeráncolt homlokom láttán nyelt egy aprót és száját ismét beszédre késztette. Tudtam, hogy nehezére esik a beszéd és szenved, de ennek ellenére az utolsó napokban minden információt készségesen megosztott velem, ami arra késztette, hogy az életet válassza a kezelések sokasága helyett. Liamnek sikerült észhez térítenie. Napokig kerültem Faith-et, amit fogalmam sem volt, hogy miért tettem. Tudtam, hogy rosszul cselekszem, ahogy azt is, hogyha most belépek a szobájába, akkor menten összesek és sírva fakadok. És pont ezt nem akartam sem én, sem Faith. Tudta, hogy visszatérek hozzá, csupán idő kellett, hogy erőt merítsek és úgy álljak elé, ahogy azt ő szeretné. - A legelső műtétem után egy lánnyal kerültem egy szobába. - az emlék miatt egy igaz mosoly kerekedett arcára, amit örömmel fogadtam. - Az intenzívre tett minket a dokink, hogy a kicsik ne zavarjanak este, ha esetleg sírnának, így gondolhatod milyen luxusban volt részünk. Claire igazi hős volt a szememben miután mesélt magáról és arról, hogy milyen beteg. - arca elkomorodott, körmeit kezdte piszkálgatni. - Harry én azt a lányt nyávogósnak hittem, amikor még csak a rutindolgokat végezték el rajtunk. Tudod...infúziós cső felhelyezése és a többi.
- Túlreagálod. - mormoltam, számmal egy csókot hintettem fejére, amit ott is tartottam utána.
- Ez most az én mesém. - korholt édesen.
- Bocsánat. - szabadkoztam, miközben újabb csókkal leptem meg.
- Csak vicceltem, tudod. Szóval... - sóhajtott. - Mellrákja volt és előtte isten tudja mennyiszer műtötték őt, de velem ellentétben neki rosszindulatú volt. Akkor tudod mennyire örültem, hogy nem vagyok a helyében? Hogy csak jóindulatú a daganatom? És elképesztő volt, hogy ő már másnap haza is mehetett. Egy napig voltam még bent és utána felvettük a kapcsolatot. Tudod... - sóhajtott ismét, hangja keservesen hangzott. - valamennyire sorstársak voltunk. A beszélgetések során elmesélte, hogy azok a lányok, akikkel a kemoterápián találkozott, mind meghaltak. Nem élték túl. Claire igen. Egy évig nem írtam neki, pedig a fejemben volt. Tudni akartam, hogy mi van vele és ez az érzés nem szűnt. Amikor rávettem magamat, hogy az adatlapjára menjek és írjak neki csak gyászos idézeteket láttam. Meghalt. Évekig harcolt és kezeltette magát és mégis meghalt. Ez adott egy löketet, hogy nemet mondjak a kezelésre, amikor a doktor az öt százalékos eséllyel jött. Semmi szükségem nem volt arra, főleg, hogy én nem lettem volna olyan erős. Valahogy éreztem, hogy ez lesz a sorsom, de sajnálom, hogy ezáltal megannyi embernek okozok fájdalmat. Ezért sem vagyok már fent egyetlen egy közösségi oldalon sem. Nem akarok gyászos posztokat, amivel tudatják a többiekkel, hogy meghaltam. Olyan lehangoló és nem is tudom. Nem akarom, hogy így emlékezzenek rám.
- Jaj, bébi. - sóhajtottam, s ajkamat sürgetően tapasztottam rá ajkára. Nyelve azonnal megtalálta a szokott ritmusunkat, ami még így is vállalható volt állapotát nézve. A csókja még mindig olyan szenvedélyes volt, mint először és akármennyire is szerettem volna testi kapcsolatot is, visszautasított. - Senki sem fog így emlékezni rád. - ziháltam. - Mindenkinek egy kedves, megértő lány fog egyből feléledni a szeme előtt, aki olyan erős és bátor, mint senki e világon.
- Te jól leszel? - suttogta ajkamra, szemei tágra nyíltak, míg figyelték az enyémet. Nem hazudhattam neki, hiszen megígértem, hogy nyílt leszek hozzá és bármi bajom is van, azt egyből elmondom neki.
- Értem ne aggódj. 

- De aggódom. Ne kérj olyat, amit nem tudok megtenni! Fontos vagy számomra, és ahogy mindenkitől tőled is megkérdem még egyszer, ha kell. - korholt, hangja élesebb volt, mint bármikor máskor.
- Talán. Nem tudom mit kéne erre mondanom Faith. - idegesen dőltem hanyatt, míg hajamat vadul túrtam valami válasz reményében. Faith könyökére támaszkodva tekintett rám, s élettelen hajzuhataga arca elé omolva takarta el előlem vadul csillogó szempárját. - Nem hittem volna, hogy ennyire beléd habarodom, bébi.
- Imádom a hangodat hallgatni. - fejét mellkasomra helyezte, kezét átvetette rajta. - Főleg, amikor bébizel. Még senki sem becézett így, szóval érezd magad megtisztelve.
- Örülök, hogy az előttem lévő seggfejek nem vetették be a titkos szót, amit most én használok. - kuncogtam, s ujjaim vadul járkáltak fel, s le a hátán. - Faith?
- Hmm?
- Miért nem akartál velem lefeküdni? - aggódva ejtettem ki szavaimat, hiszen nem akartam semmit sem elszúrni. A rádióból lágy, ismerős dallamok hallatszottak. Egyből felismertük mind a ketten. A Little Things egy pillanatra mindent elfeledtetett velünk.
- Nem akartam, hogy még nehezebb legyen neked. Csak ennyi, hidd el semmi más oka nem volt. - lélegzetét éreztem mellkasomon, míg ujjai vadul gyömöszölték az oldalamat. Egyik lábát átvetette a lábamon, így összekulcsolva őket. Ujjaimat összefűztem apró testén, míg ajkammal a fejét csókolgattam. - Fáradt vagyok. - suttogta.
- Aludj egy picit. Majd felkelek, amikor a többiek megérkeznek, jó?
- Rendben. - fejével felém nézett, apró mosollyal illetett meg. - Szeretlek Harry Styles, ezt ne felejtsd el, rendben? - kuncogva hajoltam közelebb hozzám, s ajkaimat övére tapasztva csókoltam meg.
- Rendben. - feleltem egyszerűen, majd egy sóhaj kíséretében helyezkedett vissza előző pozíciójába. Ujjaim nyugodtan pihentek rajta, míg szuszogása meg nem nyugtatott. Egy pillanatra hunytam le a szememet, s hirtelen nyomott el vele együtt az álom. Nyugodtsággal töltött el, hogy itt van velem, hogy ölelhetem és érezhetem őt.
- Sziasztok! - halk motoszkálásra nyitottam ki csak a szememet, amikor megpillantottam a többieket, hogy könnyes szemmel figyelnek bennünket. Lábamat kicsit megmozdítottam, ami elernyedt már Faith kicsiny súlya alatt.
- Hello. - motyogtam, s nagyokat ásítva próbáltam felébreszteni magamat. Mennyit aludhattam?
- Pihentek? - mosolyodott el Hope, amint mellénk lépett, s kezével végig simított a rajtam fekvő lányon. Szeme elkerekedett, s ujjai hirtelenjében kezdtek el remegni. Liam lépett közelebb hozzánk s én mit sem értettem az egészből semmit. Levegőmet visszatartottam, s nem éreztem mást, csak szívem heves dobogását. Nem lélegzett.
- Louis vidd ki innen Hope-ot. - parancsolt rá barátunkra, aki nem tétlenkedve kapta ölébe a szőkeséget, aki arcán lecsorduló könnyeitől már mit sem látott. Én is sírtam. Arcomon végig folyó könnyeim sem térítettek észhez. Csak szorítottam őt. - Harry.- rázta meg a testemet. - Engedd el. - suttogta, de nem voltam képes rá.

- Mr. Payne. - Dr. Brooks hangja csatlakozott a szobában tartózkodókéhoz egy talán két perc elteltével. - Őszinte részvétem mindannyiuknak.
- Azt hi-hiszem a barátom. - dadogott, s tudtam, hogy ő is megtört. Annak ellenére, hogy nem tudtam Faith alakján kívül senkire sem figyelni ismertem őket annyira, hogy tudjam őket is megviselte szerelmem halála. De a francba is! Itt van a kezemben. Talán csak...csak mélyen alszik. - Szerintem sokkot kapott.
- Harry. - rángatták meg ismét a testemet, ami csak még jobban tudatta velem, hogy a kezemben tartott lányt szorítsam. Nem bírtam lazítani szorításomon, csak abban reménykedtem, hogy feljajdul és minden rendben lesz. - Harry, kérem, engedje őt el. - szólított meg ismét. Tekintetemmel felé fordultam, de könnyeimnek nem tudtam határt szabni.
- Csak alszik. - suttogtam, hangom rekedt volt. - Azt mondta, hogy fáradt. - győzködtem, de arcán láttam azt a bizarr reménytelenséget. - Csak mélyen alszik. Mindjárt felkel. Ugye? - ő volt az utolsó mentőövem. Belé kapaszkodhattam csak, egy orvosba, aki meggyőz arról, hogy minden rendben van.
- Őszinte részvétem, Mr. Styles. - karját a karomra helyezte, míg valamilyen tűt nyomott belém. A folyadék szép lassan hatolt bele a testembe, s kezdtem megint úgy érezni, hogy lassan elnyom az álom. Még mielőtt elszenderedtem volna tisztán hallottam Dr. Brooks szavait, amit valószínűleg Liamnek szánt. - Nyugtató.
  Ez volt az utolsó emlékem arról a napról és a többiekről is. Egyszerűen képtelen voltam Londonban tartózkodni, ott, ahol minden csak rá emlékeztet. Szívemet fájdítva töltöttem el pár napot abban a szállodában, ahol megszálltak annak idején és a közeli kis parkban, ahol minden elkezdődött. Nem voltam önmagam és most először éreztem azt, hogy egyedül vagyok. Aztán egy napon édesanyám és nővérem állt a szálloda ajtajában engem várva, könnyes és riadt szemmel. Nem tudták többek között ők sem, hogy mit élek most át és hol vagyok, mert próbáltam mindenkit elkerülni. Fogalmam sem volt, hogy Hope és Louis együtt vannak-e még, egyáltalán Hope itt van vagy hazament. Gemma egy kis naplót szorongatott a kezében, míg anyu bőszen húzott mellkasára, s könnyei pillanatokon belül eláztatták nyakamat. Szemeim már vörösre voltak sírva és azt hiszem kissé elhanyagoltam magamat.
- Minden rendben lesz kincsem. - szipogta nyakamba. - Együtt megoldjuk. - suttogta tovább, míg a szálloda ajtaja felé nem húztak nővéremmel egyetemben. A táskám már a kocsi hátsó ülésén helyezkedett el, míg Gemma beszállásom előtt felém nyújtotta a barna színű bőrkötéses kis naplót.
- Faith édesanyja küldi. - nyelt egy nagyot mielőtt szorosan magához vont. - Remek lány volt Harry.
- Tudom. - sóhajtottam, s távolabb toltam magamtól. - Kösz Gemma. - feleltem, majd az ajtón áthajolva ültem le, s csuktam be magam mögött az ajtót. Testemet a biztonsági övvel kötöttem le, míg ujjaim egy percre sem gyengítettem a könyvre mért szorításon. Sokkal ismerősebb volt a helyzet, ahogy akkor őt is, most a könyvet is remény telve szorongatom. Mély lélegzetet véve nyitottam ki, s pillantottam meg írását. 

Hello idegen!(:

Ez a kis könyv Faith Smith tulajdona, szóval légy oly kedves és csukd be, de rögtön!

Köszi ;)

Apró kuncogás tört fel belőlem, amikor szavait olvastam, hiszen magam elé képzeltem, sőt tisztán hallottam édes, vidám hangját és mosolygós arcát, amivel bárkit jókedvre tudott deríteni. Mit sem törődve az előbb olvasottakkal lapoztam tovább, s aprólékosan figyeltem az oldalakat, amik mások számára valószínűleg semmit sem mondanának. De én nagyon is jól tudtam, hogy mit takarnak, mert tudom a történetét. Újabb oldalra hajtottam mielőtt a kis szamárfüllel ellátott oldalra tértem volna rá, s alsó ajkamat beharapva figyeltem a rajzokat, amik csak fekete s kék pacák voltak, mintsem értelmes jelek. 

Őt szeretni sokkal jobban fáj, mint a testemben jelen lévő fájdalmak. Azt hiszem... Teljesen belé habarodtam, pedig esküszöm, hogy küzdöttem az érzéseim ellen. Vicces... sosem hittem volna, hogy egy ilyen lányt észrevesz és mégis minden este mellettem alszik el, annak ellenére, hogy nagyon is jól tudja, hogy beteg vagyok. Beteg és gyógyíthatatlan, amit ő nem tud. Gyáva vagyok. Túl gyáva vagyok, hogy elé álljak és elmondjam, hogy a kezelés fikarcnyit sem hatott, mert tisztán látom, hogy mit érez. Nem mondta ki, de tudom, hogy hasonló érzéseket táplál irántam, amit nem kéne. Elveszem tőle az életet és úgy érzem, hogy csak ártok neki, ahelyett, hogy segítenék. Önző vagyok? Az lennék? Tudom, hogy véget kéne vetnem ennek az egésznek és eltűnni innen. Tőlük jó messze, de most először érzem azt, hogy élek. Mert Ő életben tart. Végül sikerült totálisan elérnie, hogy még jobban belé szeressek, s így... így már minden teljes. Az egész életem csodás és volt, mindig is, amit ő teljesített. Mégis érzem, hogy összetöröm, csak ő még nem tudja. Nem tudom őt elengedni...

Észre sem vettem, hogy könnyeim ismét folyni kezdtek, s csak akkor eszméltem fel, amikor a visszapillantóból éreztem, hogy anyuék tekintete rajtam kalandozik. Vajon beleolvastak? 
- Minden rendben.  - suttogtam, s ujjaimmal ismét megragadtam a papír szélét, de mielőtt lapoztam volna még utoljára végig simítottam kézírásán. Tisztán éreztem, hogy néhol erősebben nyomta rá a tollat, így örökre belevéste magát a kis könyvbe.

Utolsó lap és egyben az utolsó bejegyzés. Valószínűleg, ha ezt olvasod, akkor az nem jelent jót. Meghaltam. Tyű... Cudar érzés erről írni, főleg, hogy tudom, hogy TE olvasod és neked kéne valamiféle magyarázatot adnom a dolgokról és biztatni a szebb jövőre. Nem is tudom, hogy miért folyamodtam arra, hogy rád hagyjam a legféltettebb tárgyamat, ami a tulajdonomban van, de éreztem, hogy te leszel az, akinél a legjobb helye lesz. Még két éve vettem egy kis bazárban semmi pénzért. Furcsa nem? Senkinek sem kellett, de engem mégis megragadott. Ironikus.  Vagy csak számomra az? Úgy, ahogy ez a kis füzet vagy napló - magam sem tudom - megragadott engem, úgy mentetted meg te is az én életemet. Tudom, hogy nem vagyok melletted és ezeket a szavakat sületlenségnek hiszed, de tudnod kell, hogy az utolsó heteim voltak a legszebbek, amiket főképp neked köszönhetek. Ne haragudj, hogy hazudtam, de képtelen voltam eléd állni és elmondani, hogy nem segített a kezelés. Jó volt látni, hogy boldog vagy csak azzal nem számoltam, hogy ez engem belülről teljesen összedönt. Nem voltam képes egyikőtök szemébe sem nézni, de már kár magyarázkodni. Tudom, hogy valamiről nem számoltam be nektek. Senkinek, pedig az életem többi részét, a múltamat végig elmeséltem. Legalábbis próbáltam. A napjaimat, amikor a kezelésen voltam - vagyis úgy tudtátok - ügyek elintézésével töltöttem el, amire az utolsó oldalon kapsz magyarázatot a kis borítékban lévő papírról. Nem nyugodott meg a lelkem, mert tudom, hogy Hope van olyan csökönyös és feladja Louis-t, így melletted még őket is egybe kötöttem. Egy alapítványt hoztam léte, aminek ti hárman vagytok a vezetői és elegendő pénzt is hagytam a számlámon, amit Hope-ra ruháztam át. Kérlek... vigyázz rájuk és ne engedd, hogy szétmenjenek. Lehet már túl későn jutott el hozzád ez az egész... de tudom, hogy mindent megteszel, mert a te szíved is ezt súgja. Tudod, hogy őket egymásnak teremtette az ég!(: És... akár hiszed, akár nem rád is vár valaki. Sejtem, hogy most eltoltál magadtól mindenkit. A barátaidat. A szeretteidet, de ne tedd baby. (Imádom, amikor így szólíthatlak!(: ) Amikor kiderült minden, hogy beteg vagyok pont ezt csináltam, amit most valószínűleg te. Rájuk van szükséged és tudom, hogy az ellenkezőjét hiszed, de ők segíthetnek. A szíved fájdalma nem fog egyből enyhülni, de higgy nekem, hogy lelkedet nem fogja akkora teher nyomni, ha kiadod magadból azt, ami ott van. Szeretném, ha teleírnád az üres lapokat. Akár sületlenség, akár nem. Amint láthattad én sem éppen értelmes dolgokat vetettem le, de jobban éreztem magamat, amint leírtam. Ne felejtsd el, amit mondtam... adj esélyt magadnak és másnak is. Én is egy átlagos lány voltam, és no lám...belém szerettél, pedig nem kellett volna. Ne félj cselekedni és ne hanyagolj senkit. Ilyenkor szükséged van valakire, aki melletted van és támogat. És ki lenne a legjobb erre a szerepre? Persze, hogy a szeretteid. Egy pillanatig se aggódj értem!(: Én a lehető legjobban leszek ott fent. És ha az égre nézel, csak gondolj arra, hogy fentről figyellek és óvlak. Mert ezt fogom tenni. Igen! Hivatalosan is az őrangyalod leszek, rendben? Begyszó, megígérem még, ha ezért össze is kell verekednem valami szőke macával, aki most csak a körmét reszelgetve hány fittyet arra, hogy minden lépésedet nyomon kövesse. Pislogni sem fogok és azt is megígérhetem, ha hülyeséget csinálsz valahogy, de észhez térítelek. Szeretlek Harry! Egyszer majd találkozunk és remélem ez jó soká lesz!(: Mutasd meg a rajongóknak, hogy erős vagy és csapjatok oda, adjatok bele mindent, ahogy eddig is tettétek!

Nem azt kérem, hogy felejts el, csak azt, hogy tedd könnyebbé a saját dolgodat, hiszen megannyi lány sétál az utcán, aki csak rád vár. Nyisd ki a szemedet és merj kockáztatni! 

Vigyázz magadra, baby! 

Faith Smith xx.

- Szia. - lágy, vékony hangja rántott vissza a jelenbe, miközben újra az ő levelét olvastam. Tekintetemmel a sírt kémleltem, amin neve díszelgett és halálának dátuma. Nagyokat nyelve csuktam be a kis könyvet, amit kérése szerint folyamatosan írtam és díszítettem. Az egyszerű bőrkötéses könyvecske már nem volt szűz, hiszen elején megannyi minta rajzolódott ki, s az Ő neve. Faith. A rajongók mindig is érdeklődve figyelték, hogy mit takarhat az a kis szócska. Talán egy lány? Vagy csak a hitemet jelöli? Sosem árultam el. Senkinek sem. - Mehetünk? - alsó ajkát beharapta, ami édesebbé tette egész lényét. Barna haja vállára omlott, míg világos barna szövetkabátját szorosabban fonta össze testén. 
- Mehetünk. - gyors mozdulattal álltam fel a kis padról, s vontam mellkasomra Kiara-t, akivel egy koncert után találkoztam. Tudtam, hogy ő küldte, hiszen, amikor megtekintettem őt a rajongók között ácsorogni, akaratlanul is, de Faith szavai jelentek meg a fejemben. Így kértem el Kiara számát, aki szöges ellentéte volt Faith-nek, de mégis valamiért őt éreztem benne. 
- Ne haragudj. - suttogta mellkasomba.
- Miért haragudnék? - csókoltam bele hajába, s ujjaim szorosabban vonták testemhez őt.
- Hogy elszakítalak tőle. - kék szemeit rám emelte, s láttam benne a csalódottságot és fájdalmat. Elmeséltem neki Faith történetét, de akármennyire is szerette volna elolvasni a ronggyá olvasott bejegyzéseit nem engedtem neki. Sosem vitatkozott emiatt velem, mert megértette, hogy milyen fontos számomra ez a kis könyv. Mivel ez a mi magánügyünk volt Faith-el, mégis meséltem Kiara-nak róla. Nem is tudtam, hogy ezzel jót teszek-e vele, vagy éppen rosszat, de tisztázni akartam vele, hogy mit éreztem a lány iránt, akit talán örökre szeretni fogok visszafordíthatatlanul.
- Nem szakítasz. - mosolyodtam el, ujjainkat összefűztem, s még egy utolsó pillantást véve Faith Smith sírjára indultunk el a kocsim irányába. Faith-el ellentétben Kiara-t előszeretettel mutogattam a médiának, annak ellenére, hogy hasonlóan kezelte a dolgokat, mint régen Eleanor. - Ő is így akarná. - suttogtam mielőtt becsuktam volna az anyósülés ajtaját, majd tekintetemmel az ég felé nézve mosolyodtam el. - Köszönöm. - suttogtam miközben éreztem, hogy valószínűleg totálisan idiótának néznek. De nem érdekelt. Többé nem érdekelt, hogy ki és mit gondol rólam. Csak ő érdekelt és a gondolat, hogy szavát teljesítette, miszerint is harcolt a szőke cicababával őt idézve, nevetésre késztetett. Tudtam, hogy vigyázz rám és óv mindentől, ami csak még jobban melengette még mindig vérző szívemet, mert annak ellenére, hogy enyhült a fájdalmam; az ő neve örökre beleéget. Megtanultam, hogy szeretni tudni kell, ahogy azt is, hogy az átlagos emberek is lehetnek olyan jók, mint a híresek. Erre Faith tanított meg, aki többet ért, mint hitte. A régi Harry-t eltüntette és sikerült egy rendes srácot előhozni a sötét mélységes bugyrából, aki azóta is másképp látja a világot, mint régen. Többek között ezt is köszönhettem neki a megannyi dolog közül, amit értem tett. Szerettem őt. És azt hiszem...ez az érzés sosem fog változni, mert tudom, hogy ez a szerelem örök lesz. Akármennyire is fáj ez. És Kiara... Kiara minden hónapban szívesen kísér vissza hozzá a temetőbe, hogy kedvenc virágait elhelyezve emlékezzek vissza rá, s adjam meg neki azt a tiszteletet és törődést, amit most nem bírnék. Szeretem a lányt, akit Faith küldött, de ez a szeretet koránt sem olyan erős, mint amit iránta éreztem. Talán idővel más lesz, de ez még a jövő zenéje, ahogy minden más is.