NINTH CHAPTER

" Az élet feltette a halálnak a kérdést: “az emberek miért szeretnek engem, de téged nem?” Mire a halál így felelt: “Azért, mert míg te egy gyönyörű hazugság vagy, addig én a fájdalmas igazság vagyok”. "

Faith Smith

[ zene ]

Üres fejjel ébredtem fel reggel és próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy felkészüljek a legrosszabbra is, mivel ma kiderül, hogy hatott-e a kezelés vagy sem. Az állapotomon semmi jelentős változást nem vettem észre, még mindig jelen van a hányinger és az a kellemetlen érzés, hogy igaz nincs semmi a gyomrodban, de azon nyomban kidobod a taccsot. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak főleg a tegnap este után, ugyanis kezdtem azt érezni, hogy olyan érzések jelennek meg bennem, amiket már egy ideje próbáltam elkerülni. Nem akartam őt szeretni, sem kötődni hozzá, de folytonos aggodalmaskodásával és jelenlétével nem könnyítette meg a dolgomat. Ezek ellenére viszont rettentően örültem és igényeltem is, hogy mellettem legyen, noha tudtam, hogy ezzel talán mérhetetlenül szívfájdító csalódást és fájdalmat okozok neki. Mert igenis bele kellett törődnie abba az opcióba is, hogy elveszíthet engem, s a kezelés, amit oly örömmel fogadott, s vágott bele velem együtt; nem hat. Minden számos lehetőség átfordult már a fejemen, s a váróban való várakozás csak fokozta a vágyakat, az izgalmakat, s a gyomromban jelen lévő gombócot is. Féltem. Most az egyszer tisztán kimerem jelenteni, hogy félek és semmire sem vágyok jobban, mint egy boldog befejezésre, ami nem csak engem, hanem a körülöttem lévők napját és életét is bearanyozza. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, hogy mi lenne a helyes, de egész életemben így éltem és gondolkodtam. Makacs lelkemet figyelembe véve az érzéseimre hagyatkoztam és isten óvja azt az embert, aki próbált és próbál beleszólni a döntésembe, mert egyszerűen nem lehet megváltoztatni. Amit a fejembe vettem azt meg is csináltam egészen addig, amíg ki nem derült, hogy gyógyíthatatlan a betegségem. Onnantól kezdve minden a feje tetejére fordult és az egész jövőbeli életemet homály fedte. A halál homálya. Sosem felejtem el az első napokat, amiket csak sírva töltöttem el bezárkózva a szobámba és senki sem volt képes bejönni hozzám, mert eltorlaszoltam az utat. Nem volt elég, hogy az ajtót kulcsra zártam, de még a bútoraimat is elé toltam, ha esetleg be akarnák törni, ne legyen könnyű dolguk. De akkor erre volt szükségem. A magányra és a keserű igazságra. A gépemet úgy, ahogy volt a falhoz vágtam, amit követett a telefonom majd szép sorjában minden. Tudom így kívülről eléggé butaságnak és ostobaságnak tűnik, sőt meg is rémisztheti az embert, de azt hittem, hogy az majd segít rajtam. De nem így lett. Attól, hogy számomra kedves tárgyaimat és azokkal együtt az emlékeimet tönkretettem semmi sem oldódott meg, csak rosszabbodott. Egyszerűen csak összeestem és valakire szükségem lett volna, aki talpra állít, és azt mondja, hogy ez csak egy szörnyű vicc, nyugodjak meg. Nem jött senki. Senki sem nevetett körülöttem, s, amikor már képes voltam nyugodtan talpra állni és megmutatni, hogy erős vagyok, nem tudtam. Mindenki sírt körülöttem és szomorkodott, pedig isten engem úgy segéljen, nevettem. Mit tehettem volna? Már mindent tönkretettem magam körül, s egyetlen olyan tárgy sem maradt kedvenc szobámban, ami épp lenne.
- Ms. Smith? - szólongatott az orvos, akinek arcát látván megborzongtam. Nagyokat nyelve várt az ajtóban, így lábamat parancsra intve indultam meg. Lehajtott fejjel léptem be a fertőtlenítőszagú kis szobába és ültem le az asztallal szemközti székre. A doktor halkan foglalt helyet velem szemben, miközben ujjait összefűzve merült el gondolataiban. Tudtam. Nagyon is jól ismertem már ezt a reakciót, hiszen az évek során volt lehetőségem kiismerni az orvosokat, akik az utolsó percben próbálják összeszedni magukat, hogy a fanyar igazsággal álljanak elő. - Nagyon sajnálom, hölgyem. - suttogta, miközben kék szemét rám emelte. Látszott rajta, hogy teljes szívből beszél, hogy nem csak üres szavakat mormol el, amiket már oly' gondosan betanult. Egyszerűen csillogó szempárja mindent elárult, de ettől a három szótól mégsem tudtam, s nem is akartam sírni. Sejtettem, hogy ez lesz a vége. Ugyan...miért is reménykedtem?
- Ugyan. - sóhajtottam. - Mindannyian sejtettük, hogy ez lesz a vége. - semlegesen vállat rántottam.
- Sajnálom, hogy elkéstem.
- Dr. Brook. - sóhajtottam ismét, s táskámat megragadva álltam fel a helyemről. - Megannyi életet kell megmentenie és tudom nagyon jól, hogy ön sem tehet meg mindent. Hiába küzdünk, ha valahol abban a bizonyos nagy könyvben meg van már írva az életed. Láttam sokkal fiatalabb gyermekeket küzdeni, s meghalni. - könnyes szemmel ráztam meg a fejemet. - Tisztelem Önt, amiért megpróbálta, de kérem... - suttogtam, ujjaimmal az övét öleltem át. - ne is törődjön velem. - mosolyodtam el. - Küzdjön a többiekért.
- Erős hölgyemény maga, remélem, tudja.
- Sokan mondták már. - kacagtam, s vékony testemen összébb húztam a kabátot. - Mennyi idő még?
- Kevesebb, mint egy hónap... - susogta. Lélegzetem mintha azonnal elállt volna és könnyeimnek már nem szabtam határt. Egyszerűen csak összeomlottam. A halál félelme egyre közelebb került hozzám és az erős lány, aki csak tetette, hogy minden rendben és elég erős, hogy ne féljen, eltűnt.
   A hideg szellő jólesően marta vézna testemet, míg a sapka alatt lévő hajam ki-kiszökkenő tincsei könnyáztatta, vörös arcomra tapadtak rá. Fogalmam sem volt, még tippelni sem tudtam volna, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy eljöttem az orvostól, s a közeli park padjára helyeztem el hátsó felemet. Csak bámultam, s gondolkodtam. Most tényleg nagy szarban vagyok.
- Biztos nem olyan rossz a helyzet kedveském, hogy egész nap itt itassa az egereket. - csendült fel mellettem egy anyóka hangja. Fejemet felé fordítottam, s szipogva próbáltam valamit reagálni a mondandójára, de nem voltam képes rá. Szám kicserepesedett, s, ahogy végig szántottam rajta nyelvemmel hirtelen egy fémes ízt éreztem. Vérzett.
- K-Köszönöm. - dadogtam, miközben ujjaim közé fogtam a zsebkendőt, amit oly' kedvesen nyújtott felém.
- Minden rendben, angyalom? Sápadtnak néz ki. - csóválta meg fejét, mire hófehéren pompázó dús fürtjei megmozdultak. Csak egy bólintás tellett tőlem, s orromhoz emelve a puha anyagot fújtam egy nagyot. Az idős asszony szája mosolyra húzódott, míg arcomba lógó kusza tincseket a fülem mögé tűrte. - Egy fiú sem érdemli meg, hogy miatta sírjunk. - döbbent tekintettel illettem meg őt, míg fejemben azonnal Harry neve ugrott be. Te jó ég! Kaptam a számhoz azon nyomban, s könnyeim ismételten ömleni kezdtek. Mit tettem én azzal a fiúval? Meredten figyeltem a távolban játszó gyerekeket, akik önfeledten rohangásztak a friss gyepen. - Aranyom! - ujjaival szemeim felé közeledett, s a könnyeket letörölve figyelt szüntelenül. - Ennyire összetörte a szívét?
- Inkább én őt. - mormoltam. - De nem miatta sírok. - álltam fel határozottan, de testem meginogott  a hirtelen mozdulatoktól. A nap már a horizonton látszott csak, a telefonom szüntelenül rezgett a kabátom zsebébe. Egész nap próbáltak elérni, természetesen mindhiába. Csak magamra volt szükségem, hogy először kieszeljem, hogyan mondjam el nekik.
- Ó. - fintorodott el, mosolyának már nyoma sem volt. - A gyász keserves, aranyom. - sóhajtott. - De higgye el nekem, hogy egy idő után könnyebb lesz. A férjem. - ismét egy kövéret sóhajtott. - a drága jó férjem, Eric tavaly távozott az életemből és igaz még mindig kegyetlenül fáj a hiánya, de az unokák és a gyerekeink enyhítik ezt az űrt.
- Köszönök szépen mindent. - szipogtam. - Mennem kell, mert már biztos halálra izgulja magát a barátnőm. - lehető legkedvesebb mosolyomat küldtem az idős néni felé, aki csak végigsimított kezemen és tovább figyelte a játszadozó gyerekeket. Ujjaimat kabátom zsebébe dugtam, míg magam a cipőm orrát nézegetve kerülgettem ki a szembe jövő embereket. A telefonom csiklandozta ujjaimat, ahogy folyamatos rezgéssel jelezte mivoltát. Nem volt erőm felvenni.
   Mély sóhaj kíséretében nyitottam ki a mára már megszokott ajtót, s olyan lassan és halkan léptem be, ahogy csak tudtam. De már vártak. Minden szempár felém tornyosult, ahogy kabátomat a fogasra akasztottam és cipőmet lehúztam átfagyott lábaimról. Szemeimet a falon lévő tükörben ellenőriztem le, hiszen az útba eső kis kávézó mellékhelyiségében annyi vakolatot kentem magamra, amennyi elegendően eltakarta szempárom alatti vöröses foltokat.
- Sziasztok. - suttogtam, tekintetemmel lábfejemet pásztáztam, majd egy mély levegővételt követően s egy hamis mosollyal mindezt megtoldva indultam meg feléjük. - Mi a helyzet? - Csak bírd ki! Csak bírd ki! Biztattam magamat, hogy nehogy ismételten elbőgjem magamat. Nehéz volt tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben van, főleg, hogy mindannyian alaposan felmérték egész lényemet.
- Mi az, hogy mi a helyzet? - pattant fel idegesen a helyéről Hope, akit próbált visszatartani Louis ölelő karja. - Egész nap nem lehetett elérni és mindannyian halálra izgultuk magunkat miattad. Harry egész Londont szinte körbeautózta, míg te kitudja hol voltál és képtelen voltál felvenni azt a kikurt telefont!
- Bocsánat. - túrtam bele idegesen a hajamba. - Jók lettek a leleteim. - hazudtam. - És belevágtunk a következő adagba. Pihentem egy ideig a kórházban utána pedig szükségem volt egy kis... - sóhajtottam, s frusztráltan néztem körbe a szobában. Nem találtam őt. - friss levegőre. - fejeztem be. - Harold?
- Téged keres. - suttogta Liam, aki összehúzott szempárjával figyelte minden mozzanatomat. Tekintetemet elkaptam az övéről, mert féltem, hogy bármelyik percben átláthat rajtam, amit végkép nem szerettem volna. - Felhívom. - sóhajtott, s sebes mozdulatokkal hagyta el a nappalit.
- Azt hiszem, megyek és lefekszem. - ujjaimmal a felső emelet irányába mutattam. - Remélem, nem bánjátok.
- Olyan hülye vagy! - vont mellkasára Hope, szuszogását a fülemnél hallottam, amihez később pár csepp folyadék is társult. Testét apró rázások uralták, s légzése a rendezettről hirtelen vált rendezetlenné. - Annyira... - susogta közel a fülemhez. - aggódtam érted. - folytatta, miközben ujjaim szüntelenül járkáltak fel, s le a hátán.  - Máskor ne csinálj ilyet, rendben?
- Rendben. - feleltem. - Hope tényleg fáradt vagyok. - suttogtam fülébe könnyeimet visszatartva. Egyszerűen éreztem, ha nem enged, akkor azonnal kifakadok, és nem tudom tovább játszani a szerepemet.
- Persze, menj csak. - tolt el magától, de kezével még mindig rabul ejtette karjaimat. - Biztos, hogy jól vagy? - mért fel alaposan, s karjait összefűzve mellkasa előtt figyelt továbbra is.
- Jaj, Hope! - csattantam fel. - Minden rendben tényleg, csak fáradt vagyok. - tekintetem az órára vándorolt, ami már este nyolcat mutatott.
- Rendben, rendben. - emelte védekezőre karjait. - Csak aggódom érted. Mind aggódunk. - sóhajtott. - Felhívtuk a doktorodat. Elmondta, hogy jók a leleteid. De most menj és pihend ki magadat. - simított végig arcomon, majd egy csókot hintve rá hagyott magamra. Tengelyem körül megfordulva léptem fel a lépcsőn, alaposan figyelve arra, hogy nehogy orra bukjak és mindenki szeme láttára guruljak vissza rajta. Hát megtette. Mosoly húzódott az arcomra orvosom tette lévén, hiszen még ott, amikor felvetettem neki bolondos ötletemet elutasított. De talán ő is belátta, hogy jobb lesz így, nem csak nekem, hanem mindenkinek. Jobb ötletnek tűnt hazudni nekik és megkönnyíteni mindannyiunk dolgát, mint elviselni azt a tekintetet, amit valószínűleg intéztek volna felém. Az ideiglenes szobámba érve valami különleges fájdalom járta át a testemet, s ekkor eszméltem fel, hogy sírok. Csodálkoztam, hogy még van elegendő könnyem, ami kijöhet parányinak mondható testemből, de inkább haltam volna meg azon nyomban, minthogy azon agyaljak a nap minden percében, hogy vajon mikor halhatok meg. Mert még az orvosok sem tudták, ahogy senki sem. És ez megőrjített. Könnyáztatta arccal rogytam ágyamra, s temettem bele mélyen az arcomat a párnámba és próbáltam mindent kizárni a fejemből, hogy legalább egy, egyetlen egy nyugodt éjszakám legyen.
  Mintha ezer kis lepke szárnya simított végig bőrömön, ami kuncogást csalt ki ajkaim közül. Jó volt erre ébredni, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem álom, hanem a valóság. A sötétség uralta a szobát és csupán a Hold fénye hatolt be itt-ott a sötétítőn keresztül. Testemmel aprót mozdultam és meglepődve figyeltem az engem pásztázó zöld szempárt.
- Harry? - suttogtam, ujjaimmal idegesen túrtam bele rendezetlen hajkoronámba.
- Hell-ó - nevetett fel. Élesen fújta ki tökéletes ajkai közül a bent tartott levegőt, ami tömény whisky szagot vont maga után. Teste fölött átnyúlva húztam meg a lámpa apró fogantyúját, amivel halovány fényt csináltam a szobába. Szemébe nézve észleltem, hogy apró vörös erek duzzadnak meg benne, míg inge gombai itt-ott kikapcsolva helyezkednek el rajta, ami engedi, hogy a kíváncsi szempárok megtekinthessék tökéletesen kidolgozott mellkasát.
- Harry, te ittál? - vontam kérdőre, de kár volt, hiszen lehelete mindent tanúsított. Fogalmam sincs, hogy mit miért tett, de semmi jogom nem volt, hogy megállítsam őt bármiben is. Csak egy egyszerű lány voltam az életében, akit valami okból, de észrevett és segített rajta. Nem volt szívem elmondani neki, sem most sem később, mert tudtam, hogy őt törtem volna össze a legjobban.
- Csak egy picit. - kuncogott, s ujjaival próbált a picinek megegyező mértéket eltalálni. Nem sikerült. Amit mutatott minden volt, csak nem kicsi.
- Menj, feküdj le és reggelre minden rendben lesz, Harry. - sóhajtottam, kezemmel feltoltam magamat, mire testemet fedő takaró ölembe hullott. Harry egész testemen láthatóan végig nézett, arcára önelégült mosoly ült ki, míg alsó ajkát fogai rabsága alá küldte. Csillogó szempárja végre az enyémbe vésődött, s a szívem szakadt meg ezzel egyetemben. Annyira kisfiú volt még, aki csak egy olyan embert igényelt, aki feltétel nélkül szereti, s mellette van.
- Te is egészséges leszel, ha felkelek? - susogta, térden kúszva közelebb jött, s egy apró csókot hintett az arcomra. Ismét megjelent azaz érzés, amit akkor éreztem, amikor aludtam, s hirtelen villámcsapásként érte testemet, ahogy elmémet is a tudat, hogy mindvégig ő okozta azt. - Itt akarok maradni! - makacskodott, ajka még mindig bőrömet égette.
- Tudod, hogy az nem rajtam múlik, és nem maradhatsz itt! - toltam el kissé, hogy szemébe nézhessek. - Nem vetne ránk jó fényt, és többiek még félreértenék a dolgot. - magyarázkodtam.
- Pedig jó lenne. - karjait derekam köré fonta, szorosan magához húzott. Mellkasunk egymást melengette és tisztán éreztem heves lélegzetvételét. - Akkor... - suttogta, ajkai vészen közeledtek enyémhez. - lehetnél a barátnőm. - nyelt egy nagyot, ujjai eleresztették derekamat. Távolodni kezdett tőlem, s, amikor már biztos távolságot hozott létre közöttünk összefűzött ujjaira szegezte tekintetét.
- Harry miket beszélsz? - kúsztam oda hozzá, ujjaira tapasztottam kezemet.
- Hmm? - emelte rám könnyáztatta tekintetét, amitől szívem fájdult meg. Szorosan a mellkasomra vontam miközben óvatosan hátradőltem az ágyamon. Arcát mellkasomon pihentette, míg szép lassan áztatta el hideg, kövér könnycseppjeivel az alvó felsőmet. Ujjaimmal lassan szántottam végig göndör fürtjein, míg számhoz közeli fülébe megnyugtató dolgokat suttogtam. Minden rendben lesz. Csak nyugodj meg. Itt vagyok. Itt vagyok veled, Harry. Órákig fent voltam még vele, már a Nap sugarai is megvilágították a messziséget, de én még mindig szüntelenül simogattam s suttogtam neki, pedig ő már rég aludt. Szemeimből könnyek folytak, míg fejemben vagy ezerszer hasított bele ugyan oda a fájdalom. Nem is tudom, hogy miért sírtam. A fájdalom miatt vagy éppenséggel a mellkasomon pihenő fiú miatt, aki tulajdonképpen most vallott nekem szerelmet. Mert szeretett. Tisztán éreztem. Oly keservesen kívánta, hogy meggyógyuljak, s ha tudná. Ó, édes Harry, ha tudnád, hogy már nincs reményem vajon mit tennél? Tudtam és éreztem is, hogy magányos volt, csak sajnos olyan embert talált, aki ezt a magányt nem szüntetheti meg. Pedig szerettem volna, nagyon is. Mellette akartam lenni és büszkén sétálni vele az utcán, hogy egy olyan embert tudhatok magam mellett, aki több mint hinné. Nem csak Harry Styles a One Direction egyik énekese, hanem egy remek ember, akinek hatalmas szíve van, és igenis tud szeretni. Mert ez volt Ő. Egy remek ember. És ez vagyok én... Faith Smith, akinek nincs szíve.