TENTH CHAPTER

Az időt ingyen kapod, de valójában felbecsülhetetlen értékű. Nem birtokolhatod, de kihasználhatod. Nem tarthatod meg, de eltöltheted. S ha egyszer elvesztegetted, bizony soha többé nem kaphatod vissza azokat a perceket..

Harry Styles

Egy nap két nap majd egy hét és a következő hét. Két hét telt el miután észrevettem, hogy Faith egyre jobban távolodik tőlem, s a többiektől is egyaránt. Egyre többször jött haza késő este és egyikünk sem tudta, hogy mit csinál azt meg főképp nem, hogy hol van. A kezelés után rendszerint mindig csak azt mondta, hogy a városban járkált, de valami bűzlött nekem ebbe a magyarázatba. Hiányzott. Tiszta szívemből mondhatom, hogy hiányzott az a törékeny mégis erős lány, akit a legelején megismertem, aki nem taszított el maga mellől s kereste a társaságomat. Mintha más lett volna, egy teljesen más ember pedig ő volt az. Legalábbis a teste. Féltem. Féltem, hogy talált valakit, akivel az ideje nagy részét eltölti, de ennek ellenére esténként mindig mellettem aludt el. Azt hiszem... azt hiszem, hogy akaratom ellenére is beleszerettem, s most csak a féltékenység beszél belőlem. Magamnak akartam, mert tudtam, hogy meggyógyul s bele haltam volna a tudatba, hogy miután épp és egészséges, más mellett boldog. Tudtam, hogy mennyire ellenzi a médiát, de miatta még arra is jobban ügyeltem volna.
- Minden rendben? - nyomtam egy hosszas csókot homlokára, de ő csak az ablak felé fordulva meredt a messziségbe. Teste karcsú volt, már-már vézna, de mindez nem zavart. Még teltebben is imádtam volna, mert ő mindenhogy tökéletes. 

- Ü-hüm. - hümmögött késlekedve, szemei lassú mozdulatokkal csukódtak le s nyíltak ki újra.
- Aggódom érted. - bújtam szorosan hátához, karjaimmal átöleltem őt. - Biztos jól vagy? - suttogtam aggodalmaskodva, amit már nem csak én magam vettem észre, hanem Faith és a többiek is. Az utóbbi időben jóval többet próbáltam a lánnyal foglalkozni, s olyannyira belemerültem a Gyógyítsuk meg Faith-et projektbe, hogy olykor még egy próbát is képes lettem volna kihagyni.
- Minden rendben Harry. - suttogta, beszéde lassú volt. - Csak fáradt vagyok. - sóhajtott. - Nagyon fáradt.
- Rendben. - sóhajtottam feladóan, s hajába csókolva próbáltam magamat álomba ringatni. Halk szuszogása megnyugtatott, s egy perc erejéig sem engedve szorításomon merültem mély álomba.
   Nyári nap volt, s tisztán éreztem a forró levegőt az arcomon, ami vegyült a sós tenger illatával. A bőröm szinte jólesően kérlelt még többet a nap sugaraiból, amit meg is adtam neki. A hideg víz csapta meg hirtelenjében talpamat, így szemeimet kinyitva észleltem, hogy a part közelében állok, ahova a víz apró hullámai érnek ki, hogy utána sietős tempóban térjenek vissza helyükre. Körülöttem nem volt senki, csak én voltam ott egyedül, de mégis éreztem, hogy a magányom nem teljes. Hirtelen derekamat két kar ölelte át, s termetét felmérve éreztem, hogy ő az. Faith. Mosollyal az arcomon fordultam meg és szembesültem vele, hogy jól tippeltem, de az előttem álló lány túl fiatal volt ahhoz, hogy Ő legyen az.
- Faith? - suttogtam összehúzott szemöldökkel, de nem szólalt. Kezeimet megemeltem, hogy arcához érhessek, de cselekedetemre csak hátrált. Arcán pajkos mosoly jelent meg, míg rövid ruhájába a szél kapott bele. Hosszú haja élénkebb színű volt, egészséges. Arcán teljes elégedettség és nyugodtság látszott. Teljes ellentéte volt annak a Faith-nek, akit én ismertem meg. Combjai nem voltak már oly' vékonyak, volt rajta pár kiló felesleg, de ez előnyére vált. Főleg mellkas tájékán.
- Hát nem csodálatos? - kiáltotta örömmel teli, majd fejét hátra vetve, karjait széttárva pördült meg egy helyben. Egyensúlyát elvesztve huppant le hátsó felére, majd hanyatt dőlve kuncogott tovább, miközben csodálatos arcát ujjaival eltakarta. Mosollyal az arcomon léptem közelebb hozzá, s térdeltem lábai közé, hogy aztán fölé kerekedve adhassak rózsaszín ajkaira egy röpke csókot. Meg is tettem. Feje mellett támaszkodva zihálva távolodtam el tőle, míg arcomon letörölhetetlen mosoly ékeskedett. Annyira fiatal és boldog volt. Arca hirtelenjében komorult el, míg egyik kezét arcomhoz emelte, s úgy simított végig rajta. Egy pillanatra sem szakította el tekintetét az enyémtől, mindvégig a szemembe nézett. - Szeretlek, Harry. - suttogta, s tarkómnál megragadva húzott le magához.
  Verejtékezve és zihálva ültem fel az ágyban, míg ujjaimmal a magam melletti már kihűlt helyet tapogattam. Hűlt helyét sem találtam a lánynak, aki mellettem feküdt. A nap sugarai már jócskán áttörtek a sötétítő apró résein, míg a lentről jövő halk neszek arról adtak tudomást, hogy a többiek már valószínűleg talpon vannak. Vizes hajamba túrva keltem fel, s kaptam magamra a pólómat, majd kedvtelenül lépkedve értem be a nappaliba, ami üresen állott. A konyhából csörömpölés hallatszott ki, így tovább csoszogva nyitottam be. A tűzhelynél állt karcsú alakja, arca koránt sem volt olyan élénk és vidám, mint az álmomban. Szeretlek. Ismétlődött fejemben az általa elhangzott mondat, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez mind a képzeletem szüleménye volt. Valószínűleg sosem mondaná, sőt nem is érezne így, ami sokkal jobban fáj, mint jelen pillanatban bármi más. Lassan sétáltam mögé, s nyakába csókolva vártam a szokásos kuncogó hangot, mindhiába. Lassan, szinte már állva forgatta a palacsintákat, amiket egy-két perc várakozás után a tányérra helyezett. 

- Jó reggelt. - fordultam a többiek felé, aki kérdő pillantással figyeltek engem, majd Faith-et.
- Niall - szólalt meg. - kész. - folytatta. - van... a... - szótagolta, majd hirtelen minden neszt egy csörömpölés követett. Tengelyem körül megfordulva észleltem az immáron földön fekvő lányt, aki a tányér szilánkjai között terül el. Szeme fent akadt, míg teste rázkódott. Idegesen rogytam előtte térdre mit sem törődve azzal, hogy valószínűleg a szilánkok sebet ejtenek rajtam. Csak ő érdekelt, csakis ő.
- Faith. - suttogtam, ujjaimmal aprót ráztam testén. - Faith! - nyöszörögtem immáron zokogva, mert fogalmam sem volt, hogy mi történik ebben a szent momentumban.
- Hallo. - hatolt be fülembe Hope keserves hangja, idegesen járkált a kicsiny szobában. - Elájult. És rázkódik a teste. Nem. Nem tudjuk. - zokogott a levegőt sürgetően kapkodta, míg a többiek csatlakozva mellém támasztották meg Faith fejét. - Kérem. Segítsenek. Beteg. Fogalmam sincs, de könyörgöm, siessenek. - ismételte meg önmagát nem egyszer, s én minden körülöttem lévőt elveszítve kúsztam a sarokba és adtam át magamat a könnyeimnek. Térdemet átölelve hintáztam, s tekintetemet egy percre sem szakítottam el a földön fekvő lánytól, aki eszméletlenül fekszik ott kitudja miért. Nem értettem mi történik, de valami rossz érzés kerített hatalmába. Nem tudtam mi volt az, de éreztem, hogy ez a baleset semmi jóra nem vezethet.
   Az órák teltek és fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a folyosón ugyan az a nővér haladt el, aki érkezésünkkor is. Nem tudtam semmire sem figyelni csupán csak a sarokban lévő kis székben visszagondolni a hallottakra. Faith nem csinálta tovább a kezeléseket, mert a leletek nem mutattak javulást. Sajnálom, hogy csak most szóltam, Mr. Styles, de a lelkemre kötötte, hogy ezt az információt bizalmasan kezeljem. Ezután a mondat után valahogy minden megszűnt körülöttem. Azt hittem mindent csak álmodok és képzelek, hogy ez csak egy rémes este utáni fantáziaszülemény, amit isten tudja miért élek meg. De a jelek, ahogy az emlékek és az érzések sem ezt tanúsították, ami jobban felemésztett, mint bármi más. Szerettem őt és most azt mondják, hogy nincs remény? Hogy elveszítem őt? Vicces... vicces, hogy olyan dolgot vesztek el, ami nem is volt sosem az enyém és mégis rettentően fáj. Mit tehetnék még?
- Harry? - valószínűleg sokszor szólongattak ittlétünk óta, de minden ismerős hangot próbáltam figyelmen kívül hagyni s ezt jeleztem lehajtott fejemmel is. Noha tudtam, hogy ők sem tudtak semmit Faith-ről, mégis valamiért őket okoltam, hogy nem voltak eléggé odafigyelők és szemfülesek. Ráförmedtem azokra az emberekre, akik mindig mellettem álltak, s arra a lányra, akit most Louis tudhat maga mellett. Egyszerűen irigyeltem őt, hogy az a lány van mellette, aki egészséges. Egy pillanatig azt kívántam, hogy legyen fordított a helyzet és én lehessek boldog, de tudom ez önzőségre vallott volna. Most mégis valamiért felemeltem a fejemet, főleg az ismeretlen hang miatt, ami megtörten mégis kedvesen csengett tovább a fülemben. Apró mosolya akármennyire is szerette volna nem lett őszintébb, mint várta, de ilyenkor kinek van kedve mosolyogni? Nekem ugyan nem...és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. - Már értem miért habarodott úgy beléd. - sóhajtott, majd térdemre helyezve kezét támasztotta meg testét.
- E-Elnézést. - szipogtam, s ujjaimat megemelve töröltem le kimart arcomról a fájdalmas könnyeket. Életem során sikerült sokszor megtörnöm magamat, de nem emlékszem, hogy valaha is ennyit sírtam volna.
- Ugyan, drágaságom. - sóhajtott, majd mellém szegődve helyezkedett el az üres széken. Testével felém fordult, miközben kezében tartott összegyűrt borítékot szorongatta. Lábát átvetette a másikra, arcán kósza könnycseppek kúsztak végig. - Nem szégyen a sírás, főleg előttem nem.
- Ne haragudjon.. - nyeltem egy nagyot. - de ki maga?
- Óó. - kapott a szájához. - Látod, milyen buta öregasszony vagyok? - nevetett fel csöppet, míg összehúzott szemöldökkel figyeltem a fiatalosnak kinéző nőt. Nem értettem miért öregasszonyozta le magát, hiszen arcán csak itt-ott elvétve volt pár kósza ránc. - Faith édesanyja vagyok, Emma.
- Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de a körülmények nem igazán engedik meg.
- Megértem, kedvesem. - sóhajtott, göndör, rendezetlen fürtjeimen simított végig. - Faith sok jót mesélt rólad az utolsó hetekben. - suttogta utolsó szavait és most először láttam ajkain igaz mosolyt. - Tudod, azt hiszem miattad élt. Sosem hallottam ilyen élvezettel beszélni és tudtam, hogy egy másodpercig sem aggódott amiatt, hogy megfog halni, mert mellette voltál. Harry én nem tudom, hogy mit mondjak neked... hiszen megmentetted a lányomat.
- Nem mentettem meg, hiszen most... - dadogtam, és nem tudtam miért remegnek ennyire ajkaim.
- De igenis megmentetted. - győzködött. - Ebbe az egészbe azért vágott bele, hogy teljesítse az álmait és nem csak magát, hanem Hope-ot is boldoggá tegye. Az egész csak pipákból állt, de amint megismerkedett veled, már nem erről volt szó. Boldoggá tetted és végre nyíltan beszélt velem.
- Ne haragudjon, hogy nem sikerült életben tartanom. - összetörtem. A kedves szavak éppen ellenkezőleg hatottak testemre, s a tehetetlenség mit sem segített rajta. Nem tudtam megmenteni. Csődöt mondtam. Pillanatokon belül két kar ölelte át testemet, s nyugtatólag simított végig hátamon.
- Sshh, kedvesem. - suttogta fülembe, de nyakamon éreztem némi nedvességet. Sírt. - Minden tőled telhetőt megtettél. Tőlem megtagadta a kezelést, te pedig rá tudtad venni. Mit szólnál, ha most bemennél hozzá és ezt vele beszélnéd meg? - tolt távolabb magától én pedig értetlen tekintettel bámultam rá. Lábait kiszabadítva állt fel helyéről, majd felém nyújtotta kezét, amit ódzkodva bár, de elfogadtam. Sosem így képzeltem el az első találkozást, noha tudtam, hogy Faith mennyire szerette édesanyját. Sokat mesélt róla és az otthonáról. Hogy mennyire fájt neki otthagyni mindent, de meg kellett tennie ezt a lépést a saját érdekében. A 221-es kórterem ajtaja előtt álltunk, ami résnyire nyitva volt, míg az ajtó előtt a többiek ücsörögtek könnyáztatta arccal. Senki sem volt jó passzban, mindenki aggódott. - Menj be, drágám. Már vár téged. - karomon végig simított mielőtt helyet foglalt Hope mellett, aki erősen szorította arcát Louis mellkasába. Egy mély sóhaj után sikerült csak rávenni remegő kezemet, hogy az ajtót beljebb tolja, s lábaimat, hogy lépjenek is a lecövekelés helyett. Esküszöm, hogy nem mertem a szememet kinyitni, de egy idő után szükségét éreztem, hogy ne csak a sötétség különös bugyrában éljek, s lépjek tovább. Az ajtót becsuktam magam mögött, s hezitáltam, hogy meg-e forduljak, vagy inkább sikítva rohanjak ki a lehangoló szobából.
- Szia. - suttogó hangja most nem volt élettel teli.
- Szia. - mormogtam az orrom alatt, s lassú léptekkel indultam meg ágya felé. Bal karjába infúziós cső vezette be a folyadékot, míg jobb mutató ujján egy apró szívritmust néző szerkezet helyezkedett el. Arca nyúzott volt, s sápadt, míg a rája varázsolt mosoly csak az én kedvem miatt volt. Kiismertem már annyira, hogy tudjam, mindent megtesz azért, hogy a másikat jókedvűnek lássa. Nagyot nyelve ültem le a mellette lévő székre, és ujjaimmal közre fogtam szabad kezét.
- Ne haragudj. - törte meg a hosszas csöndet. - Hope, hogy van? - rágcsálta alsó ajkát, szeme idegesen járkált jobbra, s balra. - És ti?
- Nem szóltál. Hazudtál nekem.
- Csak próbáltalak óvni. Jobbá tenni azt, ami amúgy is szörnyű véggel végződött volna. - sóhajtott. - Azt hittem megutálsz, amiért kerültelek. És akkor törtem végleg össze, amikor azt kívántad bárcsak meggyógyulnék, és a barátnőd lennék. - fején aprót rázott. - Nem mondtad, de tudtam...
- Hogy szeretlek. - suttogtam, míg tekintetemet mélyen az övébe fúrtam.
- És én is szeretlek. - simított végig ujjaimon. - De az élet nem végződhet mindig boldog véggel. Legalábbis számomra nem.
- Mégis olyan látszatot keltettél, mintha minden rendben lenne. Mellettem aludtál el. - álltam fel dühösen a székről.
- Emberből vagyok én is Harry. Tudom... - sóhajtott. - önző dolog tőlem, de nem bírtalak magamtól megtagadni.
- Gyűlöllek. - ordítottam rá, s tudtam, hogy ellentétesen cselekszem előbbi szavaimmal, de számnak nem tudtam megálljt parancsolni. Nem rá voltam mérges, sokkal inkább magamra. Egyszerűen csak szerettem őt és utáltam, amiért ilyen semlegesen kezeli ezeket a szörnyű dolgokat. A franc egye meg, hiszen csak tudja, hogy meg fog halni.
- Helyes. - mosolyodott el. - De még mielőtt elmennél. - sóhajtott, kezeire támaszkodva nyomta magát följebb, arcára keserves grimasz ült ki. - Szeretném, ha megtennél nekem valamit, ha nem nagy kérés.
- Mondd. - tekintetemet elkaptam, az egyetlen menekülő útvonalon tartottam most ázott szempáromat.
- Szeretném, ha Louis-t és Hope-ot együtt tartanád, mert nekik együtt kell lenniük. Nem akarom, hogy Hope csakis miattam hozzon helytelen döntést, mert tudom, hogy szereti Louist.
- Még valami?
- Ne felejtsd el, hogy én is egy egyszerű lány voltam. Nem egy sztár. Nem egy modell. Csak egy lány.
- Elfelejteni? - tártam szét karjaimat, míg lábaimmal az ajtó felé léptem. - Összetörted a szívemet, így örökké élni fog bennem a neved. - tisztán láttam arcán lefolyó könnyeit és azt a tehetetlenséget, ami csillogott benne. Fogalmam sem volt, hogy miért viselkedtem így, de most semmiképpen sem tudtam mellette lenni. A többiek mind értetlen tekintettel figyelték kitörő alakomat, míg Faith édesanyja lemondóan csóválta a fejét. Sejtette. Talán ez is a terve része volt? Hogy még utoljára elérje, hogy gyűlöljem? Hogy teljes szívemből kívánjam azt, hogy bárcsak meg ne ismertem volna? De nem tehettem. Szerettem, s tudtam, hogy vissza fogok még térni ide, reményeim szerint még időben. Bármit tehetett volna, de nem tudta elérni azt, ami lehetetlen. És... Louisra nézve nagyon is jól tudtam, hogy kérésének eleget fogok tenni, mert ha már én elveszítem azt a lányt, akit talán egyszer a gyermekeim anyjának tudhattam volna, ő legyen boldog. Sosem láttam még így őt... ilyen boldognak és szerelmesnek és nekem ez már elég volt, hogy segítsek, még ha én boldogtalan is leszek ezáltal. De egy ideig még nem tudok semmit sem tenni...csak menekülni, ahogy Faith is tette. Már nincs remény és igaza volt... most már tisztán értettem, amit mondott. A boldog vég csak a filmekben és a könyvekben teljesül. A való életben csak a keserűség és a szomorúság van jelen, mert az egyik fél, ha nem is rögtön, de a későbbiekben holt ziher, hogy szenvedni fog.