TWELFTH CHAPTER

A legmeghatóbb dolog, amit egy legjobb barát mondhat: -amikor meghalok, ne gyere közel a testemhez. azért, mert a kezem nem lesz képes már letörölni a könnyeidet!

Örökké!

Hope Bell

[ Zene ]

A búcsúzás sosem könnyű. Sosem volt az, és soha nem is lesz, s aki mást mond, az hazudik. Ha valaki ezt biztosra tudja, hát az én lennék. Louis kezét szorongatva léptünk be a fehér épületbe, de Faith kórtermének ajtaja előtt megtorpantam. Tudtam.. éreztem, hogy bent olyan dolog vár rám, amire nem készültem fel. Valami, amire lehetetlenség felkészülni. Könnyeimnek nem engedtem utat, helyette inkább felvettem a már jól megszokott állmosolyt, amin pontosan jól tudtam, hogy mindenki átlát, de.. így talán megkönnyítettem a körülöttem lévők dolgát. Elég, ha mindenki Faith miatt aggódik. De amikor az ágyhoz értem, melyen legjobb barátnőm Harry karjaiban feküdt, s végig simítottam gerincén, már tudtam, s nem bírtam parancsolni a testemnek. A sós cseppektől nem láttam semmit, térdem remegett, s mikor már azt hittem végleg összecsuklom, valaki az ölébe kapott. Egyedül a sikítást tudtam elfojtani, de azt is csak addig, míg meg nem éreztem a hideg levegőt az arcomon. Perceken belül a talajt is megéreztem a lábam alatt, majd egy finom érintést az állam alatt. Fejemet felemeltem, de alig tudtam kivenni Louis arcának vonásait. Nem láttam át a könnyeimen. Ujjaival próbálta eltüntetni az arcomon lefolyó cseppeket, de azokból egyre több és több lett, s miután ezt ő is észrevette, egyszerűen csak magához vont.

- Hope, kérlek ne sírj!

- Faith.. – szipogtam, s kedvem lett volna visszafutni, hogy lássam, mindenki mosolyog és csak egy nagyon rossz tréfa áldozata lettem.

-Ő sem szeretne így látni, hidd el nekem. – homlokon csókolt, majd mikor úgy látta eléggé lenyugodtam vissza akart vezetni a kórházba.

- Haza akarok menni. – suttogtam, s mondandómra értetlenül nézett rám. Nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer mozdulatlanul kellene látnom. Tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy rendesen lenyugodjak, de hát egy kórházban nem tombolhatok, nem igaz? Louis aprót bólintott, nem kérdezősködött többet, s ezért nagyon hálás voltam neki. Fejemet a kocsi hideg ablakához fektettem,  s most hagytam, hogy a könnyek újra végigfolyjanak már amúgy is nedves arcomon. Ennek az egésznek nem lett volna szabad így történnie.. nem neki kellene ott feküdnie! Miért, mindig a jó emberekkel történik minden rossz, miért nem lehetne most az egyszer minden úgy, ahogy azt szerettük volna? Csak most.. egyetlen egyszer. Faith boldogan élhetne Harry-vel, leélhetné azzal az emberrel az életét, akiről mindig is álmodozott. És Harry.. Harry végre megtalálta maga mellé a tökéletes lányt, akit már annyira várt és keresett. Mi igazságos van az életben? Az égvilágon semmi! Nincs boldogan, amíg meg nem… Akaratlanul is a mellettem vezető fiúra emeltem a tekintetem, s ekkor vettem észre, hogy a könnyeim is alábbhagytak, ahogy a harag kezdte átvenni a szomorúság helyét. Láttam az arcán, hogy mennyire fáj neki így látnia, de fogalma sincs róla, mihez is kezdjen velem és ezzel az egész helyzettel. Annyira szerettem volna elvenni az összes fájdalmát, le akartam mosni az aggodalmat az arcáról.. pont úgy, ahogy Faith-nek is. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért is vagyok én itt a Földön, aztán találkoztam egy lánnyal, aki sosem adta fel, aranyosan bánt az emberekkel, szeretett, s viszont szerették, mert képtelenségnek tűnt, hogy Faith Smith-et ne szeressék az emberek. Azt hittem azért vagyok itt, hogy segítsek neki megvalósítani az álmait, hogy mindig mellette legyek, amikor szüksége van rám. De megbuktam.. egyáltalán nem tudtam neki segíteni. Nem szabadítottam meg a fájdalmaitól, nem tehettem semmit, s ezt most is utálom.. ezt a tehetetlenséget. Ugyan úgy nem tehetek semmit Louis bánata ellen, ahogy egykor a barátnőmet sem tudtam megszabadítani a fájdalomtól. És, ha nem azért vagyok itt, hogy segítsek másoknak.. akkor, mégis, mit keresek én itt? Elmélkedésemből a nyitódó ajtó hozott vissza, amit Louis óvatosan nyitott ki, nehogy leesem a fejem. Felnéztem gondterhelt arcára, s felém nyújtott kezéről tudomást sem vettem. Elfutottam mellette, fel az emeltre, s hetek óta először nem az ő szobájában kötöttem ki, hanem a sajátomban, amiben igazából csak egyetlen éjszakát töltöttem el. A legelső napokban nem akartam tudomást venni Louis közeledéséről, hiszen én nem ezért jöttem ide. Tény, hogy számomra ő volt a világ leghelyesebb embere, az ő hangja volt számomra a legmegnyugtatóbb, de valahogy helytelennek éreztem, hogy vele foglalkozzam, ezzel is lemondva az értékes időről, amit még Faith-tel tölthettem. Aztán, szinte egyik napról a másikra változtak meg a dolgok, s már megszokottá vált, hogy mindig egymás mellé ülünk, fürdés után mindig az ő szobájába térek be, hogy mellette aludhassak el, s reggel mellette kelljek fel, s hogyha sétálni megyünk, mi mindig kicsit lemaradunk hátul, s nem csak azért, hogy zavartalanul beszélgethessünk, hanem, hogy figyelhessünk az előttünk ugráló gyerekekre. Igaz, hogy általában mi voltunk a legnagyobb hülyék, hogy elevenségünket egymás kergetésével csillapítottunk, hogy a ház általában tőlünk zengett – vagy a nevetésünktől, vagy a megjátszott veszekedések miatt, vagy a sikításoktól, melyek tőlem származtak, mikor Louis elkapott és megcsikizett, mivel mindig ez volt a büntetésem, ha elmertem futni előle – de mindketten kötelességünknek éreztük, hogy vigyázzunk azokra, akiket szeretünk. Kulcsra zártam az ajtót, majd csukott szemmel csúsztam le rajta. Hajamba túrva kezdtem el újra sírni, s fejemet megrázva méltatlankodtam, hogy vajon, honnan van ennyi könny a szemembe? Bár tudtam, hogy ez még napokig így fog menni..

- Hope, engedj be! – észre se vettem, hogy dörömbölnek az ajtón, míg meg nem hallottam a kiáltást.

- Menj el, Louis! – ordítottam vissza.

- Miért csinálod ezt? – ennek a lágy hangnak - amit általában akkor használt, ha meg akart győzni valamiről, vagy ha szeretett volna valamit tőlem – nem szoktam tudni ellenállni, s ezt ő is tudta. De most más volt a helyzet. Most annyira utáltam magam, amennyire tőlem telt, ezért cseppet sem akartam, hogy bárki is ennyire kedvesem beszéljen velem. Nem érdemeltem meg.

- Csak menj el! – elhátráltam, remélve, ha minél messzebbre kerülök az ajtótól, a túloldalon álló személy tudni fogja, hogy most tényleg az a legjobb, ha békén hagy és távozik. Percekig néma csend volt én pedig egy sóhajtás kíséretében helyet foglaltam a hatalmas ágyon.

- Nem!  - jött egy most már határozottabb hang kívülről, én pedig az első dolgot, ami a kezem közé került az ajtóhoz vágtam.

-  Mi a franc folyik itt? – társult egy mélyebb hang az előzőhöz. Visszajöttek. Én pedig itt tombolok, s rájöttem, hogy ez igazából egész jó érzés, s sorjában vágtam dolgokat a falhoz, ezzel is tompítva a kinti beszélgetés – vagy inkább kiabálás - zaját. Mikor már eléggé kiőrjöngtem magam bedobáltam a bőröndömbe a cuccaimat. A felfordulással, amit okoztam mit sem törődtem és reméltem, hogy az ajtó túloldalán nem vár senki. Lassan nyomtam le a kilincset, de a kisurranás, nem sikerült olyan jól és láthatatlanul, mint terveztem, mivel Louis még mindig ott ült közvetlen az ajtóm mellett. Tudtam, hogy nem mehetek el úgy, hogy nem beszélek vele, de ez tűnt a legegyszerűbbnek. De persze semmi sem mehet ilyen simán.. ugyan, miért könnyítené meg az élet a dolgunkat? Ebben a pillanatban ráébredtem, hogy az egész világot utálom, de jobb, ha ezt az utálatot nem másokon vezetem le. Főleg nem azokon, akiket szeretek. Így ezeket az érzéseket elfojtom, s majd otthon folytatom az őrjöngést. Igen.. úgy terveztem, hogy hazamegyek. Vissza Magyarországra.

- Lenyugodtál? – kérdezte a fiú, aki szebbé tette itt levő napjaimat, s most épp arra készülök, hogy minden magyarázat nélkül elhagyom.. fantasztikus ember vagy Hope Bell. Így tovább, biztos sok barátod lesz a közeljövőben.

- Mondjuk. Figyelj, Louis, elmondanám, mi a helyzet, de úgy sem értenéd meg, szóval..

- Elmész. – még mindig a földön ült, rezzenéstelen arccal, tekintetét rám sem emelte. Bár meg tudtam érteni, én sem szívesen néztem volna tükörbe, hogy lássam magam. Leguggoltam hozzá, hogy még utoljára a szemébe nézhessek. Nem akartam úgy elválni tőle, mintha ellenségek lennénk. Szerettem, bármit is készültem tenni.

- Ne haragudj. – kék szemét végre rám emelte, én pedig igyekeztem nem elgyengülni. Egy hosszú csókot leheltem homlokára, mélyet lélegeztem jellegzetes illatából, majd az ajtó fele vettem az irányt.

Már egy éve vagyok újra itthon, de cseppet sem érzem  jobban magam. Azt hittem, ha eljövök Londonból a fájdalmat is otthagyhatom, de minden csak sokkal rosszabb lett. Nem csak Faith hiányzik, hanem minden más is, amit magam mögött hagytam. Kezdtem úgy érezni magam, mint Bella, mikor Edward elhagyta, ő pedig hatalmas lyukat érzett a mellkasába, s attól félt, hogy a lyuk által darabokra szakad szét. A különbség csak az, hogy ha én lennék Bella, Alice hagyott volna el, én pedig menekültem volna Edward elől. A hasonlat, amit használtam, még saját magam számára is nevetségesnek tűnt, így egy apró kínos kacaj hagyta el a számat, amit drága anyám is észrevett, s felvont szemöldökkel pillantott rám. Régen, mielőtt a dolgok… megváltoztak, ennek a kis kacajnak a hallatára, velem együtt nevetett volna, bár nem tudta mit találtam olyan viccesnek. Most viszont minden mozdulatomat, aggodalommal a tekintetében követte végig, s már tudtam miért nem szerette Faith, ha így nézek rá. Szerettem volna megmondani neki, hogy most már értem.. hogy már nem fogok így nézni rá, de nem tehettem. Már egyáltalán semmit sem tehetek, ami vele kapcsolatos. Hiányzott. Kimondhatatlanul hiányzott, mintha a másik felemet veszítettem volna el. Több volt, mint egy legjobb barát. A testvérem volt. Az emlékek újra ellepték az elmémet, így a kanalat visszahelyeztem az érintetlen müzlis tálamba, s a szobám felé araszoltam, mielőtt anyám észrevenné kiszökni készülő könnyeimet. De ezt sem úszhattam meg olyan egyszerűen.

- Egy falatot sem ettél. Megint. – konyharuhába törölte a kezét, miközben felém fordult, hogy alaposan szemügyre vegyen.

- Nem vagyok éhes.

- Ó nem, Hope! Most nem úszod meg ennyivel! Ülj vissza! – parancsolt rám én pedig jól nevelt kislány módjára helyet foglaltam, pedig most legkevésbé ehhez a beszélgetéshez volt kedvem. –Tudom.. hogy mennyire elleneztem ezt az egész londoni utat, de.. nem bírom ezt nézi tovább. Így most én kérlek, hogy menj vissza. – tekintetem értetlenül emeltem rá, majd egy sóhajtás után folytatta.  – Szerintem Faith ezt akarná? Hogy azzal ostromold magam, mindenről te tehetsz? Biztos vagyok benne, hogy nem. Azt szeretné, hogy boldog legyél, bárhol is vagy. Az egész barátságotok arról szólt, hogy ki hogyan tudna mosolyt csalni a másik arcára. Te megtetted, amit tudtál, elmentél vele álmai városába, ahol szerelemre talált. Ahol te is szerelmes lettél. Sosem mondtad ki, de tudom, hogy így van. Az anyád vagyok, elég az arcodra néznem és minden érzelmet leolvasok rólad. Valamiért az az érzésem, hogy Faith azt szerette volna, ha haza sem jössz. – Ebben igaza volt, sőt igazából mindenben. Drága barátnőm mindig arról áradozott, s próbált meggyőzni, hogy mennyire összeillenék Louis-val, de én mindig csak azt hajtogattam, hogy rám se nézne, hogy ő Eleanorral tökéletes. Miután ők szétmentek, még utána se jutott eszembe egyszer sem, hogy csekély esélyem is lehet. És valami csoda folytán kiderült, hogy még is van. Legjobb barátnőm megtanított, hogy az élet rövid, hogy élvezzem ki a kis dolgokat is, s hogy ne féljek szeretni. És most pont ezt fogom tenni. Pontosan arra készülök, hogy valakinek a kezébe adom a szívemet, amivel azt fog tenni, amit akar. Vagy összetöri, vagy megkapom cserébe az övét. Szerettem volna megköszönni Faith-nek, hogy megtanított rá, hogyan kezeljem az életet, de már túl késő volt. Újra sírni kezdtem, ahogy már két hónapja megállás nélkül, minden egyes nap is tettem, majd anyám karjaiban kötöttem ki.

- Szeretlek, anya!

- Én is szeretlek, kicsim. Menj csomagolni.  – biztatóan rám mosolygott én pedig futva indultam pakolni.

Egész úton azon járt az agyam, hogy ne késsek el.. mert, végül is Louis sztár, bárkit megszerezhetett magának ennyi idő alatt. Közeledett December 24.-e - amiről nekem már előbb jutott eszembe az Ő szülinapja, mint az, hogy közeleg a karácsony – s így a srácok az idei év utolsó fellépésén vesznek ma részt, ahol meglephetem őket. Első utam azonban nem feléjük vezetett, hanem a legjobb barátnőmhöz, s utam közben nem tudtam megállni, hogy be ne menjek kedvenc helyére. Két forró csokival a kezemben léptem ki a Costa feliratú ajtón. Mikor a sírjához értem, az egyiket lehelyeztem a padra, mintha mellettem ülne. Elég volt elképzelnem, hogy ott van, s egy kicsit máris jobban éreztem magam.

- Egészségedre. – emeltem magasba a poharamat, de a látvány, hogy az övé nem mozdul, letörölte arcomról a halvány mosolyt. Megköszörültem a torkomat, majd beszélni kezdtem. – Hát.. újra itt vagyok, ahogy azt te is akartad. Sőt, a vicc az egészben, hogy anya szinte kilökött az ajtón. Vicces nem? Na mindegy.. épp a srácokhoz igyekszem. Hiányoznak, ahogy.. ahogy te is. Nagyon hiányzol Faith, komolyan mondom. – a szél felerősödött, ezzel majdnem felborítva a mellettem elhelyezett, poharat, amit neki szántam. – Rendben, rendben, nincs több sírás, ígérem! Hoztam neked valamit. – előkotortam a táskámból egy nyakláncot, melyen egy végtelen jel ékeskedett, ami úgy éreztem, hogy tökéletes szimbóluma a barátságunknak, mivel az ujjunkra is ezt a jelet varratunk fel. Örökre magunkra varratuk a másikat. A nyakláncot egy művirágra kötöttem, hogy mindkettő örökre megmaradhasson. – Remélem tetszik. Én hordom az enyémet. – azzal akaratlanul is a mellkasomhoz nyúltam, ahol a lánc helyezkedett el. – Sosem fogom levenni. Nagyon szeretlek Faith Smith! Örökre! – Azzal hátat fordítottam, s elindultam.

A koncertről ugyan késtem – elég sokat, mivel csak az utolsó két számra értem oda – de mikor a srácok lejöttek a színpadról, s szembe találtam magam velük, az minden percnél többet ért, s mikor tekintetem találkozott Louis kéken izzó szemével, tudtam, hogy nem késtem el. Meglepetten pislogott párat, majd arra az igazán szívből jövő mosolyra húzta a száját, amit imádtam. Ilyenkor igazán lélegzetelállítónak találtam. Felkapott, s megpörgetett a levegőben, nekem pedig egy év múltán végre igazi, őszinte kacaj hagyta el a számat. Mindannyian boldogan üdvözöltek, kivéve egyetlen embert. Harry bocsánatkérően fúrta bele zöld íriszét az én kék szemeimben, s én mindezt annak tudtam be, hogy mindennek egy olyan embert vesztettünk el, akit nagyon szerettünk, s sosem felejtünk el. Majd megjelent mellette egy barna hajú, kék szemű lány, aki boldogan nyomott csókot Harry ajkaira, s engem elkapott a düh. Tényleg ennyi lett volna? Ilyen gyorsan túl van élete szerelmén? Már épp arra készültem, hogy behúzok neki egyet, mikor megláttam szemében a könnyeket. Nem.. nem úgy volt, ahogy én először gondoltam. Nincs túl rajta, de neki is túl kell lépnie. Így ahelyett, hogy neki estem volna, megöleltem, ő pedig viszonozta azt. Mikor újra, könnyes szemekkel egymásra néztünk, tudtam, hogy egyikünk sem fogja őt elfelejteni soha. Bennünk fog élni. Örökké.