THIRD CHAPTER

Faith Smith

Letörölhetetlen mosollyal az arcomon szálltam be a taxiba, majd fejemet az ablakon pihentetve bámultam ki nyugodt szívvel az ablakon. Hope bediktálta a hotelunk nevét, ahol néhány napot, netán tán hetet fogunk eltölteni, ami valószínűleg felejthetetlen lesz mind a kettőnk számára. Nem tudtam másra figyelni, csupán a mellettünk sietősen elhaladó tájra, amit már régóta követelt a szemem világa, ami az utóbbi időben nincs a legjobb állapotában. A betegség az egész testre hat, így az eddig sem kiváló látásom, most még rosszabb állapotban áll rendelkezésemre, de mint a többi, ez sem érdekel különösebben. Nagy sóhajok hagyták el egymás után a számat, ami Hope-nak is feltűnt, így kezét az enyémre helyezve kezdett el kicsit megnyugtatni. Semmi olyan nem fordult meg a fejemben, amire ő esetlegesen gondolt, nem a betegségen rágtam magamat, hiszen...már tudtam, hogy mi lesz a végkifejlet. A múlton már nem lehet változtatni, és, ha jobban belegondolok, nem is akarnék, minden jó, ahogy van. Szívem minden paraméterével a táj által nyújtott csodát mentettem el automatikusan, hiszen telhetetlenül próbálok mindent megnézni, ami szinte lehetetlennek minősül. Magamba akarom szívni ezt a csodás várost, a nevezetességeket, amik mellett most gyors tempóban haladunk el. Nincs mit tenni, várost kell néznünk, ami persze a terveink között szerepel, egyenesen a koncert előtt. A percek iszonyatos gyorsaságban teltek és semmit sem engedtek meg nekem. Hiába próbáltam mindent alaposan felmérni, nem sikerült. Ugyan, hogy is sikerülhetett volna egy taxi hátsó ülésén? Megmosolyogtam a magam buta elképzelését, amit Hope is észrevett. 
- Megjöttünk! - gyermeteg örömmel pattantam ki a kocsiból és szippantottam ismételten a csípős hideg londoni levegőből, ami gyors tempóban kúszott be egészen a tüdőmig. Noha, fájt eme tevékenységem, most valahogy mégsem tudott érdekelni a testi fájdalom. Élveztem, hogy még egy dolgot kihúzhatok a listámról, hogy ténylegesen is itt vagyok Londonban, ráadásul azzal a személlyel, aki igen fontos szerepet tölt be az életemben. 
- Királylány. Minden rendben? - aggódó hanggal érintette meg a vállamat, így sikerült visszazökkentenie a való világba. Fejemet megráztam, kezemmel a bőröndöm felé nyúltam, majd magam után húzva indultam el a recepció felé. Meglepetésként ért a szálloda csodálatos pompája, fényűző életre vallott, ami hirtelenjében elém tárult. Sosem engedhettem meg magamnak, hogy olyan helyre menjek, ahol még a lábadat is megmossa a zuhanyfülke, beértem az önellátós helyekkel, de most... így utoljára  miért ne tehetném meg? Még mindig mosollyal az arcomon közlekedtem, ami az elkövetkezendő időkben nehézkesen fog onnan lefagyni. A recepciós pultra támaszkodva köszöntöttem kedvesen a pult mögött álló hölgyet, majd a nevemet bediktálva kaptam kézbe a kulcsunkat.
- Hűha. - a szobába belépve tárult elém a tömény pompás világ, amiben a gazdag embereknek lehet részük szinte minden nap. - Csodálatos. - lábaimmal futásnak eredtem, teljes erőmből a hatalmas franciaágyra ugrottam. Hope mosollyal az arcán lépett be a szobába, a bőröndöket a szekrény előtt helyezte el. - Mára tervezünk valamit? - kislány módjára fordultam hasra, államat kezeimen támasztottam meg, lábamat lóbálni kezdtem. 
- Ha szeretnéd. - rám kacsintott, ajkaim közül egy jóleső nevetés tört ki. - Vásárlás, vacsora, városnézés...amit csak szeretnél. - ritka volt ilyet a szájából hallani, ugyanis nem volt sosem az a nagy vásárlós lány, aki ölt volna egy-egy ruhadarabért. Tényleg a kívánságaimat leste, noha nem vártam el tőle, ugyanis ez az utazás ugyanúgy az ő kedve miatt is volt, mint az enyém miatt. 
- Fáradtnak látszol. Mit szólnál, ha ma itthon maradnánk és filmeznénk, miközben elfogyasztjuk az első Angliában készült ételünket? Holnap pedig elmehetnénk várost nézni és vásárolni. - szemöldökömet felhúztam, kislányos mosollyal illettem meg. 
- Remek ötlet! Szólok a szobapincérnek, addig fürödj le! - kérdés nélkül indult ki a szobából, ugyanis nagyon jól tudta, hogy mi lenne a válaszom. Mostanában már mindegy volt számomra, hogy milyen ételt juttatok a szervezetembe, ugyanis néha előszeretettel távozott belőlem rögtön. Már nem érdekelt, hogy milyen olcsó vagy drága ételeket eszek vagy már-már zabálok be, hiszen fogytam. Gyors tempóban adtam le a súlyfelesleget, amit aznap felszedtem. Ezt azok az emberek, akik nem értették, hogy mi van velem érdekesen nézték végig, hiszen java részük anorexiásnak gondolt. Hope tanácsát - vagy parancsát - megfogadva lépkedtem a bőröndöm felé, amiből kivettem a pizsamámat. Tengelyem körül megfordulva léptem be a fürdőbe, az állam a padlót súrolta. Ruháimat levettem magamról és egyenesen a zuhanyfülkébe léptem be. Magamra engedtem a forró vizet, szememet becsuktam és élveztem, amint a forró cseppek leáramlanak a testemről, egészen a lefolyóig.

Visszaemlékezés - 2001. nyara.

Izgalommal teli voltam, amikor nagypapámat megtekintettem, ahogyan a kávéját szürcsöli. Szerettem őt, noha voltak közöttünk néha olyan pillanatok, amikor a veszekedés szélén álltunk. Mindig csipkelődtem vele, hogy nem adok neki epret vagy éppenséggel egy kocka csokoládét, de mindez hozzá tartozott a mi kapcsolatunkhoz. Persze a végkifejlet mindig ugyanaz volt, hagytam neki epret is és csokoládét is. Minden este az ölében aludtam el, miközben a hajamon simított át, vicceket mesélt és együtt néztük meg a napi híradót, amiből kiderült, hogy ki milyen rossz dolgot csinált az adott országban.
- Papa, papa! - izgatottan ugrottam nagypapám karjába, aki felemelve pörgetett meg és csókolt bele a hajamba. Kuncogva távolodtam el tőle egy picit, hogy ferde szemüvegét megigazíthassam az orrán. Miután kész voltam, egy hosszas puszit nyomtam az arcára, tarkójánál összefűztem ujjaimat és szorosan öleltem őt. Szerettem, mindig megértett és kiállt mellettem. A tenyerén hordozott. 
- Jó reggelt királylány. - apró puszit nyomott arcomra, ölében vitt ki a konyhába. - Citromos tea? - hangja vidáman csendült fel, kezével már a hűtőajtó fogantyúját ragadta meg. Aprót bólintottam, lábaimat lóbáltam a széken. Papa egy bögrét vett elő a szekrényből, majd a hideg teát beleöntve helyezte elém. 
- Köszönöm szépen. - mondtam kislányos hangon, arcomon letörölhetetlen mosoly ékeskedett. - Mama? - szám elé emeltem a bögrét, nagyot kortyoltam a jéghideg teából, ami lehűtötte meleg testemet. Egyszerre nyeltem le, amitől köhögnöm kellett. Papa azonnal mögém sietett, aprókat ütött a hátamra, amitől csökkent a testemben keletkező köhögés. 
- Van még tea, nem kell egyszerre meginni, kincsem! - korholt. - Elment vásárolni. - testével ismételten a hűtő felé sietett, kivette belőle a felvágottakat, amit elém tett le, majd utána két szelet kenyeret vágva csinált nekem és magának is egy szendvicset. Velem szemben helyezkedett el, kacéran rám kacsintott. - Most egyél és utána felfújjuk a medencédet. 
- Medencézünk? - szemem felcsillant, kezeim közé vettem a sonkás szendvicsemet. Nagyot haraptam belőle, komótosan rágni kezdtem, miközben egy percre sem vettem el szememet a szeretet nagypapáméról. 

2013.

- Faith? - Hope halk hangja zökkentett vissza a való világba, szememből patakszerűen folytak a könnyek a meleg vízzel lefelé haladva a testemen.
- I-igen. Megyek. - a tusfürdőért nyúltam, majd tenyerembe nyomva egy keveset kenetem be vele egész testemet. Ujjaimmal éreztem a bordáimat, minden csontom a bőrömhöz tapadt, ami már kissé sem riasztott meg. Újra a víz sugarai alá álltam, lemostam a testemet fedő tusfürdőt, majd a vizet elzárva léptem ki a fülképből, testem köré törölközőt terítettem. A tükör elé léptem, ujjaimmal letöröltem a párával ellátott tárgyat, majd, amikor tisztán láttam az előttem álló lányt, alaposan végigmértem őt. Más volt, mint én, annak ellenére, hogy saját magamat láttam, de koránt sem azt a lányt, aki azelőtt voltam. Arcom beesett volt, csontjaim elrettentően mutatták meg magukat. Már nem bírtam és nem is akartam testhez simuló ruhákat felvenni, ugyanis azok csak jobban megmutatták, hogy milyen sovány is vagyok valójában. Mostani ruhatáram csak bő ruhákból áll, amik valamilyen módon kissé teltebbnek mutatnak. Utáltam ezt és egy ideig idegesített is, de, ahogy telt az idő egyre jobban törődtem bele abba, hogy az emberek megbámulnak. Szemeimet lecsuktam, a pultra támaszkodtam, majd egy mély levegő kíséretében varázsoltam arcomra egy hamiskás mosolyt. Felvettem a pizsamámat, a törölközőt a szárítón helyeztem el, majd ujjaimat a kilincsre téve nyitottam ki az ajtót, azon kilépve pedig siettem a nappaliban várakozó Hope felé. - Szia! - apró mosoly  jelent meg az arcomon, a kanapén helyezkedtem el, közvetlenül mellette. - Hé, minden rendben? - szemöldökömet kissé felhúztam, állát megfogva fordítottam magam felé a fejét. Noha tudtam, hogy nem fog beszélni, vagy ha fog is akkor könnyeivel kell küzdenie, de muszáj voltam folyamatosan feltenni ezt a kérdést neki, mivel szerettem volna, ha kibeszéli magából azt, ami a szívét nyomja.
- Úgy érzem, hogy kihasznállak ezzel az úttal... Ez az egész hely, utazás és... - hangja elhalt, tekintetével a kezét kezdte el pásztázni.
- Hope az isten áldjon meg! - idegesen csendült fel hangom, kissé összerezzen hirtelen kitörésem miatt. - Én kértelek meg, én ragaszkodtam hozzá. Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, ha már ekkora lelki terrornak teszlek ki. Utálom, hogy rávettelek, utálom, hogy így látlak. Tudom, hogy rettentően nehéz így elviselni engem, de jól vagyok. Minden rendben van, életem legszebb perceit és óráit töltöm el most.
- Mostanában sokat gondolkozol. - suttogott, hátammal neki dőltem, ujjaival a hajamat kezdte el simogatni. -  Félek, amikor sokáig vagy bent  a fürdőbe. Ilyenkor mindig rossz érzésem van, hogy miért vagy bent olyan sokáig. Mindig bezárod az ajtót, így lehetetlenné téve azt, hogy segítsek, ha kéne. Szeretném, ha...ha nyitva hagynád és nem zárnád be. - testemmel a tévé felé fordultam, kiélveztem minden simítást. Sikerült elérnie, hogy szemeim lefele csukódjanak.
- Hmm. - hümmögtem, nem bírtam normális választ kinyögni. Szemeimet csukva tartottam, miközben a film már rég a negyedénél járhatott. Lélegzetem szabályos volt, de éreztem, hogy Hope mocorogni kezd alattam. Kezét a vállamra helyezte, rázni kezdte a testemet és éreztem karomon az első könnycseppeket.
- Faith! - aggódóan rázta tovább a testemet, könnyei immáron folytak rám. - Faith, könyörgöm ne csináld!
- Csak szundítottam. Még élek. - szememet dörzsölve keltem fel, egy mosolyt küldtem felé, ujjaimmal letöröltem a könnyeit. - Amíg nem találkoztam Harry-vel és amíg nem láttam Londont nem megyek sehova! - apró kuncogás hagyta el a számat, ami őt is ellazította. Tényleg gyűlöltem magamat, hogy belerángattam egy ilyen útba, ilyen komoly megrázkódtatásnak vetettem őt alá, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy innen már csak egy ember fog távozni és az nem én leszek, hanem Ő. 

SECOND CHAPTER

Faith Smith

Nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb érzés azokat sírni látni, akik eddig tartották benned a lelket, erőt adtak. Viszont most nekem kell lépnem...nekem kell őket jókedvre deríteni és elállítani a folyamatosan kiszökkenő könnycseppeket, mert ezzel csak azt érik el, hogy nem csak az élettől, hanem még az utazástól is elmegy a kedvem. Hope, ahogy anyám is, próbált még egyszer utoljára maradásra bírni, persze mindhiába, hiszen utolsó reményemként utazok el oda, ahová mindig is vágytam: Londonba. A város szépsége, nevezetességei mindig is magával ragadtak, akárcsak az angol nyelv. Sosem bírtam eléggé betelni a képekkel, a filmekkel vagy csak az olvasással, amikben egyaránt megjelent London. Gyönyörű volt a város, a Big Ben vagy a London Eye, amiket, ha az ember megemlített egyből London jutott róla az eszébe. Viszont most nem csak a képekbe fogok majd elveszni, hanem a valóságba is. 

- Héé, Faith! - rázott meg egy kissé barátnőm, amitől sikeresen visszazökkentem a való világba, ahol koránt sincs semmi sem rendben. - Minden rendben? - hangja aggódóan csendült fel, ami mostanság egyáltalán nem lep meg. A barátaim közül ő viselte ezt a legrosszabbul, ha lehet ilyet mondani, hiszen Bridget Ausztriába költőzése óta nem nagyon tudott hazautazni, így az ilyen...apró dolgokból jobbnak láttam kihagyni őt. Bridget az előző betegségemet végig követte, segített és próbált erős lenni, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is neki, de véleményem szerint ezzel a hírrel már nem birkózna meg olyan könnyen, így...majd egyszer, amikor már ténylegesen is közel lesz a vég, felhívom őt búcsú gyanánt. Tudom, hogy nem...helyes, amit teszek, de ezzel is csak őt akarom védeni, hogy legalább az ő életében legyen rendben minden, ha már összejött neki az élet. Igen...Bridget-vel utoljára a ballagásunk után találkoztam, amikor is kiderült, hogy felvették a bécsi egyetemre. Vele örültem, pedig belülről teljesen összetörtem, hogy az egyes számú barátnőmet valamilyen szinten elveszítem, de örömmel töltött el az a tény, hogy Hope-val tovább dédelgethetem az álmaimat. Hope mindig is különleges volt az életembe, noha nem régen csöppent csak bele bonyolultnak mondható világomba, amit néha nehezen néha könnyen viselt. Voltak boldog perceink, de voltak olyanok is, amikor sírva fakadtunk. A barátságunk tetőpontja akkor következett be, amikor egy szép napos délutánon eldöntöttük, hogy tetoválást csinálunk. Persze ennek szüleim nem örültek, de valami oknál fogva muszáj voltam érezni a fájdalmat, hogy ténylegesen is megbizonyosodjak arról, hogy élek és vérzek. De visszatérve drága jó barátnőmre, Bridget-re...már édesanyaként büszkélkedhet egy jó és szerető férj mellett, akivel igaz néha veszekednek, de boldogok egymás mellett, olyan boldogok, amilyen én sosem lehetek.

- Hmm? - szemöldökömet felhúzva meredtem barátnőm szemébe, akinek igaz már nem borították könnyek arcát, de szeme arról árulkodott, hogy van még, ahonnan az jött. 

- Beszélned kéne a többiekkel...tudod ez így nincs rendben... - hangja halk volt, ámbár megfontolt és...mintha egy kis dühöt is éreztem volna daloló hangjából. - Bridget-nek joga lenne tudni... - folytatta tovább, de őszintén szólva nekem ennyi elég volt belőle. Szerettem őt...szerettem, hogy ennyire töri magát, de ő is, ahogy anyám is képtelenek voltak feladni a harcot és megérteni azt, hogy nincs második út, amit választani tudnék. Nincs semmi reményem, ezt az orvos is megmondta mindenféle köntörfal nélkül, amiért minden tiszteletem az övé. 

- Majd beszélek...egyszer. - vállamat megvonva jeleztem neki, hogy kicsit sem érdekel ez a téma, noha ez neki tudom, hogy rosszul esett, de a hónapok múlásával tényleg untam már ezt a sikertelen győzködést.

- Makacs..., mint mindig - fejét rázva, sóhajtva ejtette ki száján ezt az egyszerű szócskát. Nyílásra akartam kényszeríteni a számat, amikor anyám remegő hangja késztetett minket arra, hogy az ajtó felé forduljunk.

- Megjött a taxitok. - szemével sűrűn pislogott, ami arra adott tanúsítást, hogy bizony könnyeit próbálja visszafojtani. A székemen elhelyezkedő farmerdzsekimért mentem, majd a mellette elhelyezkedő bőröndöt megragadva indultam meg az ajtó felé. A fehér, kissé már megviselt Converse cipőmet jó szorosan bekötöttem, majd hátamat kiegyenesítve találtam szemben magamat anyám immáron könnyáztatta szemével. Apró mosoly húzódott arcomra, majd kezemet nyaka köré fonva húztam szorosan magamhoz. Bár fájt ez a cselekedetem, hiszen végtagjaim, ahogy izmaim is már fájtak minden megerőltető tevékenységtől, most ez kicsit sem tudott érdekelni, ugyanis anyámat valószínűleg most látom utoljára. Szememet becsukva lélegeztem be számomra már megszokott illatát, amit gyerekkorom óta imádok. Haja már őszesen hullott nyakára, amiben most arcomat temettem el, megnyugvás képen. Az utóbbi egy évben rengeteget őszült a feszültség, idegesség és rossz hírek miatt, amik az arcát sem kímélték. Igaz, jóval megviseltebb és soványabb lett, mégis még mindig ugyan olyan magával ragadó és szép, mint volt. Kissé eltolva magamtól néztem bele mogyoróbarna szemeibe, majd ajkamat a homlokára tapasztva nyomtam oda egy hosszas csókot, amit később az arcán is megismételtem. Még egy utolsó ölelés csupán, ami belefért az időbe, így a bőröndöt ismételten megragadva léptem ki a házunkból, ahol sikerült tizenkilenc boldog évet leélnem. Hope-val a liftben csöndben álltunk egymás mellett, mindaddig, amíg szipogása meg nem törte azt. Megfagyva meredtem magam elé és próbáltam minden ilyen kis neszt nem észrevenni, mivel éreztem, hogy az idő elteltével kezdtem én is gyengébb lenni, nem csak testileg, hanem lelkileg is. Az erős lány, aki idáig bírta álcázni félelmét és fájdalmait most megtört.

- Faith...nem jössz? - húzott vissza rohamos tempóban a való világba Hope szakadozott hangja, így fejemet megrázva tudatosult bennem, hogy immáron a földszinten állunk. A bőröndömet megragadva siettem ki egészen a házunk előtt álló taxiig, akinek sofőrje már türelmetlenül várta, hogy útnak indulhassunk. A csomagokat elhelyeztük a csomagtartóba, majd a hátsó ülést elfoglalva kötöttük be magunkat és vártuk, hogy egy új, izgalmakkal teli életbe csöppenhessünk bele.

Az út viszonylag rövidnek mondható volt, viszont az, hogy immáron a repülőgép szűknek mondható kényelmében érezhetjük jól magunkat, kissé rémisztő. Igen..félek...félek, hogy talán lezuhanunk, félek, hogy talán most halok meg...félek attól, hogy vége lesz az életemnek azelőtt, hogy teljesíthettem volna azt, amire a legjobban vágyom: az álmaimat. Papa mondta folyamatosan, hogy az álmok azok, amiket nem szabad feladni, hiszen, ha azokat feladjuk, akkor mit várunk a továbbiakban? Neki is voltak álmai...folyamatosan álmodozott, akárcsak én, de...úgy látszik benne több akaraterő volt, mint bennem, hiszen az álmaim java részét nem áll módomban megvalósítani. Ezek azok az álmok, amikre szinte a legjobban vágyok, de az élet nem úgy hozta, hogy sikerüljön teljesítenem őket. A házasság vagy csupán a gyermek születése lenne az, amire azt mondanám, hogy igenis sikerült, de ezzel elkéstem, ahogy sok minden mással.
- Még meggondolhatod magadat. - suttogta a fülembe a mellettem helyet foglaló szőkeség, amire testem minden porcikája megremegett. Annyira elmélyültem ismételten a dolgokban, hogy elfelejtettem, hogy hol is vagyok valójában. Mostanában tulajdonképpen csak erre vagyok képes...elmélyülni a dolgokban és a múlton gondolkodni. De mit is kéne csinálnom? Örülnöm? Talán sírnom? Egyiket sem azt hiszem, mivel nem vagyok képes egyikre sem. Ha sírok semmit sem oldok meg, csak az erőmet pocsékolom el, viszont az öröm...csak tetetett örömre vagyok képes, amivel a környezetemet verem át.
- Nem fogom. - fejemet megrázva erőltettem egy mosolyt az arcomra, ám ekkor szólítottak fel, hogy az övünket kapcsoljuk be, mert perceken belül felszállunk. - Amúgy is már késő. - övemért nyúlva vontam vállat, tekintetemmel az ablakon néztem ki, ahol kezdett minden távolodni tőlünk.
- Faith...Faith... - rázta ismételten valaki erősen a testemet, amire szemeimet óvatosan, pislogva nyitottam ki. Hope mosolygós arcával találtam szemben magamat, amint övemhez nyúlva kapcsolja be újra a derekam körül. A gép perceken belül a földön termett, így kinyújtóztatva kicsit elgémberedett testrészeimet álltam fel a helyemről és igyekeztem Hope után, aki a hosszú sort követve juttatott ki a hideg londoni levegőre. Mélyet szippantottam belőle és Hope kezét megragadva kulcsoltam össze ujjainkat.
- Otthon, édes otthon. - sóhajtottam egy nagyot, majd magam után húzva siettem a csomagjainkért, hogy minél előbb elkezdhessük a városnézést, amire már oly régóta várok. És, hogy ezek után mi lesz? Mi lesz Faith Smith-el a következőkben? Gondolom sokatoknak megfordult a fejében, ahogy nekem is..., de sajnálatos módon nem tudom, hogy megélem-e a holnapot, vagy a hetet, de ennek ellenére próbálom élvezni az életet és nem gondolni arra, hogy már csak hónapjaim, talán heteim vannak hátra. Egyet jegyeztem meg, egy bölcs tanácsot mégpedig: Az élet túl rövid, élvezd ki!

FIRST CHAPTER

Faith Smith

Mindig is az olyan emberek közé soroltam magamat, akik az álmaiknak élnek és minden erejükkel arra törekednek, hogy meg is valósítsák azt. Azt hiszem az életemben most jött el az a fordulópont, amikor azt mondhatom, hogy végre nem fogok tétlenül várni arra, hogy különböző megoldásokat kínáljanak fel nekem tálcán, hozzá teszem úgy, hogy ők is tudják, erre már nincs semmiféle megoldás. Optimistán próbáltam élni és gondolkodni világ életemben, ha lehet a világ életemet Tizenkilenc évnek nevezni, de megtanultam, hogy sosem szabad a mélybe zuhanni, hiszen minden rosszban van valami jó. Ez igaz, nagyon igaz, hiszen a rossz hír mellé jött egy jó, vagyis az egyik álmom megvalósításra kerül a mai napon. Londonba utazok azzal a személlyel, aki valami oknál fogva úgy szeret, ahogy vagyok, és nem akar semmiféle képen megváltoztatni engem. Érdekes, nemde bár? Hope Bell, a barát, aki minden egyes olyan napomat végigkövette, amikor képtelen voltam egy árva szót is kierőszakolni magamból, amikor a mélybe zuhantam és mindent feladtam, még az álmaimat is. Sosem gondoltam volna, hogy találok magam mellé egy ilyen embert, aki képes tényleg minden mozzanatomat figyelni és mellettem sétálni, úgy, hogy szinte minden lépésemnél óvóan öleli a derekamat, nehogy valami bajom adódjon. No..igen, ritka az ilyen barát, aki próbálja magát erősnek mutatni, miközben belülről üvöltene fájdalmában. Ezt az egy dolgot nem tudtam elviselni, a sajnálatot. Megértettem, hogy az emberek sajnálják a társaikat azért, mert egy olyan betegség tulajdonosai, amit nem lehet gyógyítani, ha pedig lehet, akkor is azzal a kockázattal kell elkezdenie, hogy csekély esélye van annak, hogy túlélje mindezt. Egy ideig én is így tettem...sajnáltam magamat, bármennyire is hihetetlen ez. Nem tudtam felfogni, hogy mi is történt velem, hogy mit is mondott valójában az orvos, de szinte már szokássá vált leletek átolvasása, tanulmányozása után az embernek az agyába vésődik az a tény, hogy lassan elérkezik a vég. Mindezek ellenére, hogy a szeretteim, akik körbe vettek éjszakákat sírtak át, próbáltam erősnek mutatni magamat. Mosolyogva keltem fel és feküdtem le, még ha nehezemre is esett, de csak ha belegondolok, hogy csupán egyetlen egy kép kellett ahhoz, hogy a szám felfelé kunkorodjon, kuncognom kell. Igen... a mindennapjaimat egy olyan fiú vidította fel, aki azt sem tudja, hogy ki is az a Faith Smith, de miért is tudná? Harry Styles csupán egyetlen mosolyával elérte azt, hogy a kedvem a pokolból szinte pillanatok alatt a mennyig repkedjen fel, de gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. Varázslatos és rendkívül különös. 

- Szia! - egy rekedtes, halk hang zökkentett vissza a való világba, tudtam, hogy megint sírt. - Bejöhetek? 

- Anya ez a ti lakásotok, nem kell engedélyt kérned, hogy bejöhess - paskoltam meg magam mellett a helyet az ágyon, arcomra egy biztató mosolyt húztam. Hezitálva bár, de lábait járásra bírta, arcára próbált valami mosoly félét varázsolni, kisebb nagyobb sikerrel. Egy nagy sóhaj kíséretében ült le mellém, kezével az enyémet fogta, néha-néha végigsimított rajta.

- Még nem késő. - törte meg az óráknak tűnő csendet, hangja labilis volt és éreztem, hogy innentől kezdve bármikor eleredhetnek a könnyei. 
- Lassan itt van Hope. - válaszoltam hidegen, nem akartam többet erről beszélni vele. - Már mindent összepakoltam. 
- Nem ismerek rád, Faith. - fejét rázva meredt rám azzal a szokásos dühös tekintetével, amivel az utóbbi hónapokban megilletett engem. - Olyan könnyen feladtad...egy esélyt adhattál volna... 
- Én sem ismerek rátok...Hallottátok, hogy mit mondott az orvos? Hallottátok az esélyeket? És azt, hogy lehet a kezelés érné el, hogy többet ne lássak napvilágot? - szavába vágtam, elegem lett. Tudom, hogy rossz nekik, ahogy nekem is..., de csak az én életemről van szó. Ami még van belőle azt szeretném kiélvezni és az álmaimat véghezvinni. 
- Ott voltam veled Faith..végig ott voltam és hallottam, de Helena is megpróbálta, adott egy esélyt magának. Szerinted Ő ezt akarná? Így akarna téged látni? 
- Mama meghalt anyu! - minden szót alaposan kiemeltem, nagy hangsúlyt fektettem rá. - Tudod mit mondana  Helena? Azt, hogy jól cselekszem! Anyu...nem vagyok erős, talán lelkileg igen, de testileg nem bírnám. Nem akarom, hogy úgy lássatok, ahogy még magamat sem akarom. - hangom halkulni kezdett, nem akartam anyuval összeveszni és úgy útnak indulni, de a mama neve hallatán - Helena - akaratlanul is, de visszagondoltam arra a napra, amikor még kicsiny gyermek voltam.

Visszaemlékezés -1998. 

- Anyu mikor mehetek haza? - egy rácsos ágyba ültem kezemben egy tűvel, ami valamiféle folyadékot juttat a szervezetembe, mivel valami oknál fogva az orvosok és anyu szerint a száradás szélén álltam. Hihetetlen, hogy most ahelyett, hogy a mamával és az unokatestvéremmel - Christina-val - lennék, most itt feküdhetek egy kórteremben, amiben egyedül tartózkodom. Ittlétem alatt sokan látogattak meg, többek között Rose nagyi és Helena a nénikém, meg persze a szüleim. Rengeteg könyv vesz körbe, amit azért hoztak számomra, hogy valamennyire sikerüljön a gondolataimat elterelni másfelé, de ki tudná elfelejteni azt, hogy egy kórházban van, és egy cső lóg ki a kézfejéből minden percben?
- Kicsim bármelyik nap hazajöhetsz velünk, de egy ideig még itt kell lenned, hogy a doktor bácsik biztonságban tudjanak téged. - anyu puha kezével érintette arcomat, amin végigsimított, egy szokásos szeretlek-kincsem mosollyal egyetemben.
- Helena nagyi mikor jön be? - a név kiejtése miatt szemem csillogni kezdett, már hiányzott.
- Drágám, a mama beteg. Otthon fekszik, de amint kijössz, ígérem, hogy meglátogatjuk őt, rendben? - hangja valami miatt máshogy csendült fel. Fogalmam sincs, hogy mi volt az, ami miatt szomorú csengéssé változott a hangszíne.
- Meg fog gyógyulni?
- Feküdj le kicsim, késő van már! Holnap is bejövök hozzád, rendben? - egy csókot hintett a fejemre, majd a kezében lévő könyvet egy kis polcra helyezte el, a takaróval elfedte a testem. Arcomon még egyszer végigsimított, táskáját felemelve távozott a szobából. A sötét szobában kavarogtak fejemben a kérdések, főleg az, hogy anyu vajon miért nem válaszolt a kérdésemre?! Sosem láttam még ilyen zaklatottnak őt, és, amikor elment valami érdekesség csillogott a szemében.

- Kisasszony?! - anyu boldogan lépett be a szobámba, ahol már felöltözve vártam őt. Igen, a mai napon végre hazamehetek, és holnap végre láthatom Helena nagyit is. Mosollyal az arcomon álltam az ágyam mellett és fogtam apró kezemben a micimackós táskámat. Anyu kezeit kitárva várt engem, így lábaimat gyorsan szedve rohantam oda hozzá. Anyu a mellkasához szorítva emelt fel, majd fordult velem egyet, kuncogás hagyta el mindkettőnk száját.
- Megkapom a Happy Meal-emet anyu? - szemem éreztem, hogy csillogott az ígért étel miatt, hiszen anyu még az érkezésem napján fogadalmat tett, hogy, ha kiengednek első utunk oda fog vezetni.
- Persze kincsem, gyere, menjünk! - ismét két lábamon állva helyeztem bele anyám kezébe az enyémet, még egyszer visszanézve hagytuk el a kórtermet. A nap folyamán rengeteg helyen voltunk, hogy megmutassuk, tényleg minden rendben van velem és makk egészséges vagyok. A mekizés után rögtön Rose nagyihoz mentünk, ahol Louis papa percekig tartott az ölében csupán azért, hogy kimutassa mennyire hiányoztam neki.  Louis papával valami oknál fogva olyan jó a kapcsolatom, mint Helena nagymamával, hiszen másként viselkednek velem, különleges módon bánnak velem, mint a többi unokájukkal, ami őszintén szólva nagyon jólesik. Azonban nem lehettünk ott egész nap...haza is kellett menni a jól megszokott szobámba, amit már régóta nem láttam. Gyorsan esteledett és elérkezett a lefekvés ideje. Koromat nézve már este nyolc órakor húztam a lóbőrt, ami természetesnek számított, de valami...valami nem hagyott nyugodni. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a telefon hangos moraja hallatszik át a szobámba. A takarót a testemről lesöpörve indultam meg a plüss nyuszimmal anyuék szobája felé, ahol már apu kapta magára gyors tempóban a ruháit. Anyu arcát könnyek borították, és, amikor megláttak tekintetük és testük is egyaránt megfagyott.
- Majd hívlak. - sietős tempóban hagyta el apu a szobát és indult meg a bejárati ajtó felé. Anyura szegeztem tekintetemet miután apám alakját már nem láttam.
- Anyu miért sírsz? - hangom halkan csendült fel, túl fáradt voltam és semmit sem értettem. Apró lábaimat járásra kényszerítettem, befeküdtem anyu mellé. A mellkasára vont, fejemre apró csókokat hintett. - Hova ment apu? - tettem fel egy újabb kérdést, és vártam, hátha választ kapok mindenre.
- Apu a nagyihoz ment kicsim... Tudod... - hangja elhalt, könnyei lefolytak az arcomra és elfogott egy rossz érzés. Pillanatokon belül patakszerűen folytak a könnyeim, igaz nem tudtam mi történt, de ha anyu sírt, az sosem jelentett jót. - Helena nagyon beteg kicsim. Nagyon-nagyon beteg.
- De meg fog gyógyulni?
- Tudod kincsem...Helena elment. - szorítása erősebbé vált, könnyei jobban folytak. - A mami...most már egy jobb helyen van, de mindig veled lesz, itt! - kezét a szívemhez helyezte, tekintetemmel végig követtem mozdulatait.
- Hova ment? - homlokomat összeráncoltam, még mindig a mellkasán volt, ami remegett a sírás okozta stressztől.
- A mami egy angyal lett kincsem. A te angyalod! Tudod neki most már az a dolga, hogy rád vigyázzon minden percben és gondoskodjon arról, hogy semmi bajod ne essen! - egy hosszas csókot nyomott az arcomra, dédelgetni kezdett, simogatni, amivel elérte, hogy a mellkasára dőlve merüljek mély álomba.

2013. 

- Kincsem! Kincsem! - zökkentett vissza anyám a való világba testem erős rázásával. - Minden rendben?
- Minden rendben anyu, minden a legnagyobb rendben. - egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat az emlékek miatt, amik még a mai napig sem hagynak nyugodni. - Szeretlek! - kezemet összefontam nyaka körül, szorosan húztam magamhoz. Még utoljára szerettem volna vele tudatni, hogy mennyire is fontos személy az életemben és akármennyire is fáj, de muszáj nekivágnom ennek az utazásnak. Szeretném minden kívánságomat teljesíteni, Hope-val sétálni a Temze partján és London összes nevezetességét meglátogatni és, ami talán a legfontosabb, hogy találkozzam azzal a személlyel, aki sokkal könnyebbé tette a rossz napjaimat. Fogalmam sincs, hogy tudunk-e velük találkozni, lesz-e még rá alkalmam, de fő az optimizmus, nemde bár?
- Én is szeretlek, kincsem! Szeretném, ha.... - kezdett volna bele a szokásos beszédébe, amivel rá akart venni a kezelésekre, amikor a csengő hangos moraja mentett ki egy kínosnak minősülő beszélgetésből.
- Megyek, kinyitom! - pattantam fel az ágyról és lábamat sietős tempóban szedtem az ajtó mögött türelmetlenül várakozó barátnőm felé. A kulcsot elfordítottam, majd kitártam magam előtt, de, amit magam előtt láttam korántsem tetszett. Hope arca vörös volt, ahogy szeme is. Karikák díszelegtek alatta és mindez azt bizonyította, hogy sírt, ahogy mindenki, aki tudja mi is történik most velem pontosan. Maga mellett tartott két bőröndjén támaszkodott, fejét próbálta lehajtani, hogy ne vegyem észre megviselt tekintetét. Sajnáltam...sajnáltam, hogy ezt kell átélnie, hiszen...rettentő nagy lelki terhet zúdítottam rá az őszinteségemmel és ezáltal ő...ő kötelességének tartotta azt, hogy minden egyes pontomat végigkísérje velem. Így történik meg az, hogy együtt vágunk neki Londonnak, az álomvárosunknak és egy különleges találkozásnak a híres bandatagokkal, a One Directionnal. 

BLOG TRAILER

Sziasztok!:) Gondoltam csinálok egy kis betekintést a jövőre nézve, így...elkészült a blog trailere, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. A blog hamarosan kitárja előttetek a kapuit, lemegy az érettségi és egyből jön is az első fejezet. Addig is minden jót nektek, kitartás lassan vége a sulinak!:) 

Have a nice day,

Susan:*

PROLÓGUS

Faith Smith

Tizenkilenc évesen az embernek azon kéne gondolkodnia, hogy milyen pályát választ a középiskolás évei után. Hogy milyen tervei lesznek a jövőre nézve, vagy esetlegesen csak féktelenül bulizni és élvezni a fiatalsággal járó örömöket. De az én életem sajnos nem lehet ilyen. Nem gondolkodhatok, nem tervezhetek, cselekednem kell. Faith Smith vagyok és már születésem első percében lehetett tudni, hogy nem lesz velem könnyű dolga a szüleimnek. Sokszor visszahallottam azt a bizonyos mesét, amikor az életemért küzdöttek. A szülőcsatornába beragadva siettek az orvosok a segítségemre, nehogy a szüleimnek korán kelljen gyászba kezdeniük. Sikerült, túléltem és még mindig élek. Mindenki boldog volt az érkezésem után, nagymamáim, nagypapáim és talán még a család többi tagja is. Második gyerekként érkeztem meg a családunkba, ámde egyedüli gyerekként boldogíthatom a szüleim életét. Szépen lassan cseperedtem és annál jobban lehetett azt észrevenni, hogy bizony más vagyok, mint a rokonságban lévő gyermekek. Hogy miért? Én voltam az egyetlen a családban, aki valamilyen oknál fogva hasonlított arra a személyre, akire még a mai napig is felnézek. A nagymamám. Egyetlen gyerekként büszkélkedhetek, hogy az ő vérét hordozom magamban, hogy rettentően sok képességét örököltem, ide sorolhatjuk a sütést vagy talán csak azt, hogy érdekelnek az emberek, hogy mi történik velük és az, hogy minél több barátomon - vagy bárkin, akinek szüksége van rám - segítsek. Sokan kinéznek ezért, és nem szívlelnek. Nem szeretnek azért, aki vagyok, így van vele az a személy is, akit teljes szívemből gyűlölök, és szerintem ez az érzés kölcsönös. Ez a személy az, aki a nagymamám életét egy életre tönkre tette, a nagypapám, George. Helena - a nagymamám - valamilyen oknál fogva mellette ragadt le és három csodás gyermeknek adott életet, közöttük apámnak. Csodáltam őt születésemtől fogva, de az élet kegyetlen, nem kímél senkit. Azokat veszi el tőlünk, akiket szeretünk, akiket minél tovább magunk mellett akarunk tudni, mivel szükségünk van rá. Nagyon nagy szükségünk. Rettentően nehéz volt gyerek fejjel megérteni azt, hogy Ő már nincs többé, és a legrosszabb, hogy nem emlékszem. Nem emlékszem a hangjára, az illatára vagy szimplán csak a jelenlétére. Nem láthattam, mivel kórházban voltam, és távozásom napján távozott ő is. Meg kellett értenem, akármennyire is nehéz volt, hogy a mama már az én őrangyalom, aki vigyázz rám és bennem él tovább. Próbáltam, akkoriban amennyire csak tudni elfeledtetni a gondolatokat, de egy gyermek mit tehet?  Semmit. Nem tudja megérteni még a dolgok komolyságát, hogy mi miért történik, és pont ez történt akkoriban velem is. Semmit sem értettem. Egy ember volt még a tulajdonomban, aki maradéktalanul segített nekem, szeretett, olykor piszkált, a nagypapám. Anyám apja rettentően különleges személy volt az életemben, aki szintén mindent megélt a maga hetvenhét évével. Szolgált a fronton, látott háborús áldozatokat, de ennek ellenére tudott gyengéd lenni és egy olyan ember, akire szinte mindenki felnézne. Az általános iskolás éveimet kezdtem, boldog voltam, minden nap látogattam őt. Mindent jónak láttam, hogy maradéktalanul boldog vagyok annak ellenére is, hogy kezdtem a dolgokat érteni. Megértettem, hogy miért ment el tőlem Helena és ennek mi volt az oka. Szerettem a családomat, itt még minden rendben volt, egészen 2003-ig. Egy bizonyos napon jött a telefon az iskolába. Mindössze másodikos voltam, amikor ismételten fel kellett vennem azt a bizonyos fekete ruhát. Hogy mi járkált akkor bennem? Hogy mit éreztem? Dühöt, mérhetetlen dühöt és mérget. Senki sem volt már a szüleimen kívül, aki tudott volna hatni rám. Ő is elment, és egyedül maradtam. Csupán a tárgyak maradtak, amiket ők hagytak hátra a számomra, amikkel tudtam emlékezni. A rengeteg kép, amiről mosolyogva figyeltek engem, a ruhák, amik még mindig az ő illatukkal voltak tele vagy csupán a berendezés, ami emlékeztetett arra, hogy ott ült délutánonként, amikor a pihenőidőt tartotta. Ezek a dolgok könnyítették meg a dolgomat és ezek könnyítik meg a mai napig. Nem hittem volna sohasem, hogy ennél rosszabb is történhet velem, hogy valaha is beteg leszek. Ezt a szüleim sem gondolták, ahogy senki. Egyre többet kerültem kórházba. Négy évesen rotavírussal tartózkodtam napokig a kórházban, ami elrettentet. Tisztán emlékszem rá, beleborzongok. Tíz évesen vakbélgyanúval kerültem be napokra, már kezdtem szokni, de még mindig túl kicsiny voltam ahhoz, hogy aggódjak. Azonban a tizenhatodik életévemet betöltve jöttek a dolgok, amik már komollyá váltak. Sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok, hogy már nem tervezek hosszú távra, csak egy évre, hogy eljussak oda, ahova akarok. A bakancslistámat írva szemlélem a nagyapámék képét, amiről mosolyogva néznek vissza rám, mintha azt sugallnák, hogy "Ne add fel, képes vagy rá!"

Bakancslista:

• Szeretni azokat, akik fontosak számomra.
• Tetoválást csináltatni azzal a személlyel, aki végig kíséri az álmaimat
• Segíteni a szegényeken, ahogy csak tudok
• Leérettségizni
• Találni valakit, aki szeret
• Találkozni Harry Styles-al
• Kerülni a meggondolatlan tetteket
• Eljutni Londonba és a hátralévő időt ott tölteni.

Azt hiszen nem várok el magamtól sok dolgot, viszont az, hogy ez a környezetemre is kihat, koránt sem készteti számat mosolyra. Emlékszem...tisztán emlékszem az arcokra, amikor megtudták azt, amit senki sem várt. Akkor minden összeomlott, az életem és talán onnantól kezdve gondolom úgy a dolgokat, ahogy gondolom. Nem tudok pozitívan gondolkodni, hiszen nincs miért. Tudom mi a sorsom, tudom, mivel jár ez a vér, ami az ereimben csörgedezik  de büszkén viselem. Viselem ezt a nevet és büszke vagyok arra, aki vagyok. És, hogy mi történt a múltamban? Gondolom, várjátok már, de hamarosan mindenre magyarázatot kaptok. Addig is, csak annyit tudok mondani, hogy az álmaimat valósítom meg ezzel is, hogy én Faith Smith leírom nektek, hogy miken mentem keresztül pontosan tizenkilenc éven át.