SEVENTH CHAPTER

"Az emberek nem mindig azért sírnak mert gyengék, hanem azért, mert túl sokáig maradtak erősek..."

Faith Smith

[ zene ]

Szemeimet mintha ólommal látták volna el, olyan súlyosnak éreztem őket, de ennek ellenére testem mozgásra vágyott. Utolsó emlékeim között talán még annyi dereng, hogy Harry Styles megcsókolt. Édes ajkai még utána is biztosan tudom, hogy izzottak és repetáért könyörögtek, de ezt nem kaphatták meg, ugyanis elkezdtük a kezelést. Hogy most élek-e? Lélegzem-e? Persze! De ezt is csak onnan tudom, hogy fülemet hihetetlen módon bántják a pityegő gépezetek, amik a szívem és légzésem ritmusát hangoztatják. Ujjaimat mozgásra késztettem és szemeimmel is hunyorogva kezdtem el felmérni a környező tárgyakat és egyéb dolgokat és ekkor tűnt csak fel mellettem szunyókáló barátnőm, Hope. Szőke haja rendezetlenül hullott arcára és kézfejemre,amibe folyamatosan folyt az infúzió. Óvatos mozdulattal emeltem fel másik kezemet, ami ellentétesen helyezkedett el a másikkal ellentétben. Ujjaimmal végigszántottam szőkés haján, amire rögtön felkapta tekintetét. Szeme könnyes volt s karikás, ami arra adott tudomást, hogy nem lehetett valami izgalmas éjszakája és valószínűleg ez miattam volt. Mindig is aggódott értem, ami miatt elnyerte nálam a legjobb barátnő címet, hiszen annak ellenére, hogy voltak közöttünk nézeteltérések, mellettem maradt. Házsártos voltam és olykor-olykor sértődékeny, de Ő sem hátrált, megvédte magát s kiállt az igaza mellett. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyire is ellentétek vagyunk, de egyetlen egy szavával sem sértett meg még úgy, hogy azzal mély sebet hagyjon bennem. Szerettem őt, mint a nővéremet, aki minden egyes alkalommal mellettem van, és néha fejbe kólint, ha rossz dolgokra vetemedem. Mert képes voltam rá. Bajba kevertem magamat, s sorstársaimat is, akik követték csökevényes eszemet. De mivel mással tudnám ezt magyarázni, minthogy gyerek voltam?
- H-Hello. - száraz nyelvem miatt arcom grimaszba borult s rossz szájízzel gondoltam mindenre, ami csak átfutott koránt sem tiszta elmémen. - Élek még. - erősítettem meg szavaimmal is a valószínűt, amitől Hope szemében szinte rögtön felgyúlt valami. Harag? Félelem? Vagy netán tán mind kettő? Hirtelen ajkai között kizúduló levegőáramlat arra adott tudomást, hogy haragját próbálja visszafogni, s felhevült testét lenyugtatni.
- Tudod min kellett keresztül mennem egész este? Hogy a fenébe vághattál bele egy ilyen kezelésbe, Faith? Tudom, hogy Harry Styles, de nem azért jöttél, hogy világot láss?
- Javulást ígértek. - suttogtam, s figyelmen kívül hagytam a többi elhangzott kérdését.
- Az isten áldjon meg Faith! - csattant fel, s idegesen a hajába túrva állt fel az ágyam melletti székről. - Harry magát okolja, mondjuk teljesen jogosan az este történtek után. Szinte a kórház összes orvosa az ágyad mellett állt, hogyha valami baj van egyből segítséget kapj. Gondolták, hogy rosszul fogod viselni a kezelést... - suttogott, s szemében ismét megcsillant néhány kósza könnycsepp. Nagyokat nyelve, remegő hangon ült vissza mellém, s kezét az enyémre helyezte el. - De azt nem, hogy ennyire. - folytatta s immáron könnyei szabad utat nyertek. Forró könnycseppjei sürgetve kúsztak le most piroskás arcán, egyenesen le az én kézfejemig. - Az egész tested remegett, mint a kocsonya és a pulzusod az egekig szökkent fel. Harry a vége felé szinte követelte, hogy valamilyen módszerrel, de mossák ki belőled a gyógyszert, de az orvosok sem tudtak mit tenni. Le vagy gyengülve, ami nem segít azon, hogy a kezelés fájdalom mentesebb legyen, de örülök, hogy jól vagy és élsz. - apró csókot nyomott arcomra, majd ujjaival sietős tempóban törölte le arcát fedő könnyeit.
Egy órás felvilágosítás után végre a doktor is távozott a szobából, aki szerint ha az első kezelés sikeres volt; a másodikkal nem lesz gond. És mi mást tehettem volna? Igent mondtam, noha Hope hallhatóan püfögött mellettem félve, hogy egy újabb kezelés már ténylegesen is véghezviszi a dolgát. Minden egyes korábbi kezelés előtt rettegtem a haláltól, de most valami oknál fogva egy parányit sem érdekelt az, ha meghalok. Nem féltem. Talán ez volt a baj, hogy félvállról vettem a dolgokat, de ennek ellenére hihetetlen módon jól éreztem magamat a bőrömben.
- Menjünk sétálni. - grimasszal az arcommal próbáltam felülni, ami egy idő után sikerült is Hope segítségével. Lábammal a mamuszomba bújva fogtam a bal oldalamon lévő kis kocsit, amire az infúzió volt felerősítve, míg másik kezemmel Hope védő és óvó karjait öleltem át. Csöppnyi hálóingem nem fedte egész lábamat, míg az azt takaró köpeny csupán a fenekemig ért, hogy a hátul tátongó űrt elfedje a kíváncsiskodó tekintetek elől.
- Este bejönnek a fiúk, csak próbájuk van. - a hosszas csendet ő törte meg előbb, miközben megállíthatatlanul szeltük a rideg, büdös folyosókat, amik nem voltak különbek a szobámnál. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon miért nem tesznek ki pár szívmelengető képet, vagy csupán a fehér szín helyett miért nem választanak valami olyat, amitől az embernek jobb kedve támad. Talán direkt csinálják, vagy csak a véletlen műve az egész? Ismét egy olyan kérdés, amire sosem kaphatok választ.
- Uhm... - haraptam be alsó ajkamat, s egy pillanatra megállásra kényszerítettem a karomat szorosan szorító Hope-ot. - Muszáj? - hangom el-elcsuklott az egyszerű kérdés során, de nem tudtam legyűrni a bennem lévő félelmeket. Nem akarom, hogy így lássanak, hogy erre emlékezzenek. Egy rákos lányra.
- Harryék azt szeretnék, ha náluk laknánk, amíg tart a kezelés. - semlegesen vállat vont, majd apró, lassú léptekben indulásra késztetett. - Louis azt mondja, hogy még sosem látta így Harry-t.
- Nem! - csattantam fel, s kétségbeesésem szinte sikoltozott az üres folyosón. - Nem! - ismételtem meg önmagam, s ujjaim már jócskán fehérek voltak az erős szorítás miatt az infúziós kocsin.
- Miért mentél bele, ha ennyire tiltakozol?
- É-Én... - dadogtam, de képtelen voltam Hope szinte szikrákat szóró szemébe nézni.
- Megvolt egy ismételt kipipált dolog a listádon, nem? - megvető hangjára azonnal felkaptam a fejemet. - Örülnöd kéne.
- A lista.. - suttogtam, s idegesen hajamba túrtam szabaddá vált kezemmel. - Ez a bajod?
- Nem akarok egy pipa lenni azon az átkozott listán. - csattant fel, kezeit széttárta, s kérdő pillantást küldött felém.
- Megértem, hogy dühös vagy, hiszen tönkretettem az...
- Az isten áldjon meg Faith! - vágott szavamba. - A listának már nincs jelentősége. Rég nincs. Nem veszed észre, hogy... szeretünk? Hogy mindenki szeret? Mindenkinek nehéz, amióta tudjuk, hogy mi a bajod. Eddig te tartottad bennünk a lelket azzal, hogy erős voltál. De elutasítottad azt a kezelést, amire még volt remény. Erre... idejövünk és egy fiú miatt belemész egy olyanba, ami miatt meg is hallhatsz?
- Egyre rosszabb lesz az állapotom, Hope. Ez csak egy reménysugár, amit Harry nyújtott.
- Elhiszem, hogy jólesik, hogy törődik vele. Megvallom, meglepett, hogy így cselekszik és Louisék nevében is nyilatkozhatok ez ügyben. És gondolom azt hiszed minden szuper velem, hogy Louis miatt boldog vagyok, ami részben igaz is, de fogd fel végre Faith, hogy amióta tudom, hogy elvesztelek semmi sem olyan. Azt hiszed, Louis pótolna téged? Pótolná azt a sok együtt töltött percet? Ha ezt hiszed, akkor nem! És most... elfogadod a fiúk ajánlatát és hazamegyünk velük!
Esküszöm! Esküszöm, hogy próbáltam visszafogni testem remegését a kezelés után, és nyugton ülni a fiúk kocsijában, de nem ment. Izzadtam, s szám valami hihetetlen módon volt kiszáradva. Nem tudtam mivel nedvesíteni, s nem segített semmit az állapotomon a nyugtalankodó testem. Szúrt, fájt és égetett egyszerre, s áldottam az eget, hogy ebből tegnap semmit az ég világon nem éreztem. Most láthattam, hogy tegnap mit élhetett át Harry, hiszen a mostani pillantása is teljesen elárulja, hogy összetört. Szeme minden percben találkozik az enyémmel a visszapillantóban, s próbálok egy őszinte mosollyal reagálni csillogó, rideg szempárjaira, de nem csak én vagyok tisztában vele, hogy mosolyom teljes mértékben hamis, hanem ők is. Csönd uralta a kocsit, senki sem szólt csak  motor hangjának búgását lehetett hallani, s néha-néha a külvilág zaját. No meg az én zihálásomat, s nyögdécselésemet.
- Megérkeztünk királylány. - felelte, s egy hamis mosoly keretében kapott ölébe. Harry sietős tempóban szaladt be a lakásba, miközben ujjaival erősen dörzsölgette szemeit. Arcomat Liam mellkasába fúrtam, míg próbáltam ajkamba harapva visszafogni a nyöszörgéseimet.
- Ne haragudj. - mentegetőztem, s szorítása erősödött, ahogy érezte egyre csak remegő testemet. - Ne haragudjatok. - fejemet a biztos ponton tartottam, míg bőszen szippantottam magamba Liam édeskés illatát, s hallgattam a körülöttem lévő csicsergő madarak zaját. Liam könnyedén lépdelt velem, de éreztem szívének heves ritmusát, ami aggódásra adott jelet. Félt, hogy elejt, s ezzel összetör. De lelkemnek már oly' mindegy volt, hiszen darabokra törtem. Darabokra, hiszen megannyi fájdalmat okoztam mind barátnőmnek, s mind az idegen fiúknak, akikért a fél világ odavan.
- Ne beszélj butaságokat, Faith. - Louis kék szemei villantak meg előttem, majd pillanatokon belül a ház melegét érezhettem meg bőrömön. Liam könnyed léptekkel haladt velem tovább, fel az emeletre. Balra fordult, ahogy felért a lépcsőn, majd egy világos, élettel teli szobába belépve indult meg a hatalmas ágy felé. Mindenhol a fehér szín uralkodott, de ez koránt sem volt olyan rideg, mint a kórház falai. Megannyi fénykép ékeskedett a falon a fiúkról, amiket a média, ahogy a rajongók sem láthattak még. Az ágy mellett egy hatalmas ablak uralta a teret, ami csodás kilátást biztosított a keretben lévő kis tavacskára, s hatalmas zöld területre. Az ággyal szemben egy kis komód volt, rajta egy síkképernyős tévével, s a maradék teret a fal mentén egy gardrób uralta. Egyszerű volt, noha teljesen másra számítottam.
- Szükséged van valamire, Faith? - suttogta, miközben alaposan betakart legalább három takaróval. Arcomra apró őszinte mosoly ült, ahogy anyám hatását keltette a mellettem lévő fiú, aki oly gondoskodással és odafigyeléssel takart be, mint még talán senki más.
- Szeretnék egy kis vizet. - cuppogtam nyelvemmel száraz szájpadlásomon, amit mind a ketten megmosolyogtunk. Sőt...hangos nevetésben törtünk ki. - Harry rendben lesz? - nyúltam a fiú kezéért, aki már indulásra készen állt, hogy eleget tegyen kérésemnek. - Nem szeretném, hogy végignézze mindezt. Sejtem, hogy milyen nehéz lehet ez nektek, de nem akarok a terhetekre lenni.
- Makacsabb vagy, mint mondták. - fejét rázta. - Lassan ő is bejön hozzád, és erre a kérdésedre személyesen is kaphatsz választ. Itt lenne ő most is csak... - sóhajtott, s fejét lehajtotta. - Kívülről erősnek mutatja magát, de belülről érzékeny. Egy kis időre van szüksége, hogy rendbe tegye magát, és az erős énét láthasd. Héé, hiszen Ő Harry Styles. - nevetett fel, hogy oldja a feszültséget. - Azt hiszi, hogy ő nem lehet gyenge. De most megyek és hozom a vizét, kisasszony. - színpadiasan meghajolt előttem. - Még a végén előttem szárad ki, és azt egyikünk sem akarná. - kacsintott rám, s kis mégis nagy lépésekben igyekezett az ajtó felé, amit pillanatokon belül be is csukott maga után. Arcommal még percekig figyeltem az ajtót, majd a nyitott ablakon lévő madarak csicsergésére figyeltem fel. Egy barna kismadár csapkodta szárnyait az üveg előtt, míg őt bőszen követték kicsinyei. Szívmelengető látvány volt, ahogy a korlátra szállva pihennek meg s csacsognak tovább, mintha életükben minden a legnagyobb rendben lenne. Az egyik kicsi kissé esetlenül kezdte el csapkodni a szárnyait, amit anyjuk is észrevett, így tanító módjára szállt fel, s lebegett egy helyben. Csodálatos volt látni a természet csodáját, hogy még az állatokban is miként jelenik meg az anyai ösztön. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire bánom, hogy eljöttem otthonról. Hiányzik az édesanyám, aki segíthetne most eltörött szárnyaimat életre kelteni, s legalább annyira rendbe tenni, hogy felemelkedhessek. Hiszen így csak egy földön fekvő szerencsétlenség vagyok, akiben annyi erő sincs, hogy lábra álljon. - Tessék. - rántott vissza bambulásomból a barna hajú fiú, aki közvetlen mellettem foglalt helyet az ágyon.
- Köszönöm. - fogadtam el a felém nyújtott poharat, majd könyökömre támaszkodva keltem fel. Nagyot kortyoltam a hideg vízből, ami kellemesen kúszott le a torkomon, megnedvesítve ezzel kiszáradt számat. Hümmögve kortyoltam újból, s újból, miközben szemem mindvégig csukva volt az élvezkedés miatt. Az utolsó kortyot is lenyeltem már, amikor rávettem magamat, hogy szemeimet kinyissam. - Köszönöm. - ismételtem meg önmagamat, míg a fiú felé nyújtottam az üres, átlátszó poharat.
- Hozzak még? - ujjai között forgatta a tárgyat, majd fejrázásom után, amivel tudattam, hogy bőven elég volt a víz; a földre helyezte el a poharat, s szabad ujjaival homlokomon simított végig. - Nincs lázad, ez jó jel. - mosolyodott el, s tekintetével enyémet követte, ahol megpillantott a kis daloló madárkákat.
- Olyan szabadok. - suttogtam, s rájöttem, hogy én is csak erre vágyom. Szabadságra, s egy olyan boldogságra, aminek nem lesz vége napok, hetek vagy hónapok múltán. Csak egy boldog életet akartam, amiben nincs keserű vég, s holmi időpontok, amik az életed végét jelentik. Mert ez volt a legszörnyűbb. Hogy tudhattam mikor jön el számomra a búcsúzás ideje. 

SIXTH CHAPTER

Sziasztok!(: 

És itt a hatodik rész, ami előbb jött mint hittem. Köszönöm szépen az előző részhez - ahogy az eddigiekhez is - kapott kommenteket!(: Remélem tetszeni fog; a kép alatt találtok a részhez szerintem illő zenét. Nos, a szavakat félre téve: Jó olvasást!(: :* 

Have a nice day,

Susan:*

"A félelem a legragályosabb betegség."

Faith Smith 

[ zene ]

Nem hittem el, hogy mindez velem történik, hogy van még, aki hisz a gyógyulásomban és, aki nem sajnálkozva figyeli minden mozdulatomat. Szerettem volna világ életemben egy ilyen fiút találni, aki aggódva kísér el egy-egy adott vizsgálatra, vagy csupán csak felajánlja, hogy aludjak nála és nézzünk meg egy számára és számomra is kedves filmet. Azt hittem, hogy ilyen fiúk nincsenek. Hogy csak a mesékben léteznek vagy egy kitalált történetben, amit réges régen egy mára már híres író vetett papírra, hogy a közönséggel megossza az általa kitalált történetet. Nem így volt, hiszen Harry Styles valami oknál fogva kereste és követelte a figyelmemet, ami meglepetésként ért mind engem, mind mindenkit. Egy sztár! Meglepően más volt, mint, ahogyan beszéltek róla a számos pletykalapban, hiszen egyáltalán nem nyomult miután hazaérkeztünk a házába. Egyből megkérdezte igényt tartok-e némi ételre, de termesztésen válaszom egyértelműen a nem volt. Nem akartam előtte kiadni magamból a nagy nehezen legyűrt ételt, nem akartam, hogy úgy lásson, így megelégedtem azzal, hogy egy luxusszobát kaptam, amit ő vendégszobának hív. Alaposan felmértem a lakását, ami inkább volt nevezhető palotának, mint lakásnak, de minden apró negatívumot magam mögött hagyva azt kell, hogy mondjam nincsenek olyan dolgok, amik ne lennének rá jellemzőek. Bármire néztem egyből Ő jutott eszembe, ami őt teljesen jellemezte és ez szimpatikus volt nekem. Nem túlozta el a bútorokat, noha sejtettem, hogy nem ő rendezte be egymaga ezt a hatalmas lakást. Nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy valószínűleg mindent csak álmodok, hogy ennyi jó nem történhet meg velem ilyen hirtelen, de kénytelen voltam rájönni arra, hogy minden igaz.
- Nem félsz? - a kórterem előtt járkálva intézte felém kérdését, amivel a közöttünk fennálló hosszas, nyugodt csendet is megtörte.
- Már nem. - apró mosolyt küldtem felé, amivel jeleztem neki, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, noha ez természetesen nem így volt, mert minden egyes vérvétel vagy vizsgálat előtt gyomrom görcsbe rándult és minden izmom, porcikám remegve várta, hogy túlessenek rajta.
- Miss Smith? - egy középkorú, fehér köpenyes férfi tárta ki előttünk az ajtót. Szimpatikus volt és valamilyen különleges jókedvet árasztott magából, amitől szinte minden embernek vigyorogni támad kedve. Ezt tettem én is; nevettem, ahogy csak tudtam. Lassan, Harry segítségével álltam fel a műanyag székből, ami szinte minden kórházban ugyan olyan. A szobába beérve helyezkedtünk el mind a ketten az asztal előtt elhelyezkedő székbe, ahonnan tökéletes rálátást nyertünk a doktor úrra.
- Dr. Brook vagyok. - az asztal fölött áthajolva nyújtotta a kezét, amit elfogadva ráztam meg. - Nos, Miss Smith, az esetét alaposan végigkövettem az eddigi jelentésekből. Az orvosa kérdés nélkül elküldte nekem e-mailban az állapotát leíró dokumentumokat, amik láttán még magam is elborzadtam. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki olyan dolgok után, amiket szemem próbált befogadni még életben van, szóval ez alapjában véve egy jó jel. Viszont elutasította a kemoterápiát, ami csak nehezíti a dolgunkat.
- Az orvosom azt mondta, hogy mindössze 5% esélyem van arra, hogy meggyógyulok és több arra, hogy a kezelések miatt amúgy is elgyengült testem feladja a küzdést. Ha már egy orvos ilyet mondd az nem jó jel,  és tudja... jobban szerettem volna élvezni a még előttem lévő életemet és az álmaimat megvalósítani, amik csekély számban várakoztak a kis bakancslistámon.
- A társaimmal konzultáltam az esetével kapcsolatban és szóba jött egy kezelés, ami még igaz új, de javulást titulálhat, feltéve, ha beleegyezik. - a kis dossziét összecsukta és minden figyelmét nekem szentelte. - Már a mai napon elkezdhetnénk, természetesen előtte néhány rutinvizsgálatot kéne átvészelnie.
- Nincs ennyi pénzem, mert feltételezem, hogy nem támogatott, de azért köszönöm, hogy megpróbálta.
- Nyugodjon meg, a kórháznak van alapítványa, ami lehetővé teszi a kezelés biztosítását. Nincs minden remény veszve, Ms. Smith. Most pedig kérem, fáradjon el vérvételre, hogy utána elkezdhessük a kezelést.
- Kérdezhetek még valamit? - az ajtón léptünk volna ki Harry-vel egyetemben, amikor homlokomat ráncolva fordultam vissza az első olyan orvoshoz, aki talán mindent megpróbált az esetem érdekében. Aprót biccentett a fejével, miközben telefonján ragadt a keze, valószínűleg azért, hogy értesítse a többieket, hogy lassan egy kezelés veszi kezdetét. - Milyen lesz pontosan ez a kezelés és...egyáltalán fogok érezni valamit?
- Apró, kissé kellemetlen tűszúrásokat fog különböző helyeken érezni, ami által egy folyadékot helyezünk el a testében. A mai napon, sőt lehet, hogy az elkövetkezendő hétben is bent kell lennie, hogy az állapotát megfigyeljük, de minden esetre nem lesz könnyű mulatság.
- Meg fogok halni? - suttogva ejtettem ki szavaimat és magam sem hittem el, hogy feltettem ezt a kérdést.
- Mindent elkövetek, hogy meggyógyuljon, Ms. Smith, de ehhez az is kell, hogy Ön higgyen benne. - lágy hangja meglágyította a szívemet, de mégis valami kétely is kiérződött belőle. Nem akart olyat ígérni, amit esetlegesen megszeghet, hogyha nem élem túl. Megértettem őt és becsültem, hogy nyílt lapokkal játszott, nem úgy, mint a többiek, akik ígértek fűt fát, mégsem javultam.
Egy órás vizsgálatok után még többet kellett várnunk  a kórterem ajtaja előtt, ugyanis még ők sem tehetnek semmit a várt eredmények nélkül. Pontosan még ők sem, ahogy én sem tudom, hogy milyen rossz is az állapotom; egyáltalán rosszabbodott-e az utóbbi óta, de most semmi másra nem tudok gondolni, csak a mellettem ülő fiúra és a barátaimra.
- Tessék. - hosszas gondolkodásomból ismét a göndör hajú fiú zökkentett ki, aki telefonját felém nyújtva olvasott a gondolataimba. Fel kell hívnom őket, hiszen joguk van tudni, hogy milyen döntésre jutottam és, hogy... mire vett rá egy fiú, akiért ország-világ rajong. Mázlistának éreztem magamat; és az is voltam.
- Köszönöm. - lemondóan sóhajtottam egyet, majd a készüléket ujjaim közé ragadtam és lassan, megfontoltam pötyögtem be édesanyám számát. Már épp feladni készültem, hogy nem veszi fel az idegen számmal ellátott hívást, amikor fáradt, meggyötört hangján szólalt meg. Egy pillanatig csak vártam és vártam, hiszen amióta itt tartózkodok nem beszéltem vele, mivel tudtam, hogy azzal csak ártanék neki is és magamnak is.
- Hahó. - immáron erőteljesebben csendült fel a hangja, Harry erősen szorította a kezemet bátorítás képen, amivel sikeresen elérte a célját.
- Anyu. - suttogtam miközben erősen kellett küzdenem azzal, hogy könnyeim ne folyjanak ki biztonságot nyújtó gátjukból. - Én vagyok az...Faith.
- Kicsim. Minden rendben van? - hangja szívemet melegséggel töltötte el, annak ellenére is, hogy hallottam a hirtelen jövő aggódást és félelmet. Noha tudtam, hogy bármelyik percben megcsörrenhetett volna a telefonja azzal a hírrel, hogy én meghaltam; tudtam, ezért is vette fel olyan későn. Félt...félt, ahogy mindig is, hogy elveszít engem és egyetlen gyermeke távozik az életéből, akit mindig próbált óvni minden betegségtől és sérüléstől.
- Igen anya, minden a legnagyobb rendben. - felhúzott térdemen pihentettem meg a homlokomat, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan is mondjam el neki azt, hogy segítettek rajtam. - Anyu... - remegve ejtettem ki szavaimat. - Emlékszel még a fiúra, aki rajta volt a listámon?
- Igen?! - kijelentése sokkal inkább hangzott kérdésnek és tisztán hallottam, hogy lábával valahova igyekszik, valószínűleg a szobámba. - A göndör hajú fiú?
- Igen! - csattantam fel örömömbe. - Harry. - tekintetemet az említettre emeltem, aki egy csábos, féloldalas mosollyal illetett meg. - Két napja találkoztam vele és... anyu tudja. - könnyeim immáron szabad utat nyertek, rohamos tempóban folytak végig arcomon. - Elhozott egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy van remény... csak azért hívtalak, mert... - hangom elhalt, könnyeim miatt lélegzetem is megváltozott. Szinte fuldokoltam a tudattól, hogy anyám most, hogy nézhet ki, hogy mit érezhet, egyáltalán ugyan olyan hatással van rá-e ez a hír, mint rám.  - most kezdjük a kezelést. - fejeztem be a ki nem mondott szavaimat, amitől mind a ketten rettegtünk. Szinte kérésre nyílt ki a velünk szembeni ajtó, ahonnan Dr. Brooks lépett ki széles mosollyal az arcán, ami sokkal inkább volt hamis, mint őszinte. Kezeivel befele mutatott, így Harry szabad kezemet megragadva állított fel. - Anya mennem kell.
- Kicsim. - szipogta.
- Szeretlek anya. Mindig is szerettelek. - a kis piros gombot megnyomva nyújtottam vissza Harry-nek a telefont, aki már-már könnyes szemmel figyelte végig anyámmal folytatott beszélgetésemet. Hallottam, hogy zsebében rezgő telefonja hangot ad magának, de tudtam, hogy anyám próbálkozik. Fejemmel nemlegesen bólintottam, majd összefűzött ujjakkal léptünk be a rideg, fertőtlenítőszagú szobába, ahol egyetlen egy ágy és pár szék ékeskedett. Hát akkor...vágjunk bele.
Ennyi lett volna? Ennyi lenne egy még gyermeknek mondható lány élete? Miért pont én? Miért pont a gyerekek? Számtalan ehhez hasonló kérdés keringett bennem, amikor egy kórházi kis kötényben feküdtem az ágyamon várva, hogy a kicsinek nevezett tű - ami egyáltalán nem volt kicsi - belém vesse magát és a benne lévő folyadékot elgyengült testembe engedje. Féltem-e? Egyáltalán nem, ugyanis már nem volt mit vesztenem. Már nem voltak fontosak azok, hogy boldog vagyok-e vagy sem. Hogy mennyire súlyos az állapotom vagy éppen mennyire jó, ugyanis minden, amit csak kívánhattam volna megvolt. Volt mellettem egy fiú, eljutottam a helyre, ahova szerettem volna és... barátnőmet is boldognak láttam amellett a fiú mellett, aki iránt hónapokig áradozott nekem. Mindent, legalábbis a számomra legfontosabb dolgokat megvalósítottam, amit szerettem volna, így, ha még el is távozok az élők sorából, boldog leszek. A tudat, hogy nem tétlenül ültem egyhelyben várva a halált, hanem tevékenykedtem, megnyugtat.
- Kezdhetjük? - Dr. Brooks beöltözve lépett közelebb felém, kezemet óvatosan megszorította.
- Egy percet még kaphatnék? - alsó ajkamat megnedvesítve pillantottam a férfi felé, akinek tekintete csupa aggodalom és félelem volt. Noha doktor létére nem szabadna így viselkednie, megértetem, hogy az én állapotom aggasztja őt.
- Természetesen. - a doktor távolabb állt tőlünk, így minden figyelmemet a kezemet szorongató fiúnak szentelhettem. Kezeim között szorongattam anyám leánykori nyakláncát, amin egy apró kis kereszt volt megtalálható. Már az első betegségem kitudódásakor nekem adta, hogy ezzel is némi reményt nyújtson felém, ami akkor...jónak bizonyult, de mind a ketten tudtuk, hogy egy idő után ez már kevés volt. A remény elszállt és mindannyian kezdtük feladni. Harry tenyerét felfele fordítottam, ujjaimmal apró köröket rajzoltam bele, mielőtt még belehelyeztem volna az apró kis nyakláncot, ami felforrósodott erős szorításom során.
- Faith...
- Kérlek...ennyivel tartozom. Szeretném, ha nálad lenne. - ujjaimmal arcán simítottam végig, amit borostája szurkált meg itt-ott. - Annyi mindent tettél értem egy nap alatt. És a legszebb, hogy nem értem mivel érdemeltem ki ezeket az utóbbi csodálatos napokat. - fejemet hitetlenkedve ráztam meg miközben arcomra mosoly ült ki az emlékek miatt.
- Mindenki így cselekedett volna, hidd el. A fiúkkal mindig örülünk, ha segíthetünk, hiszen... megtehetjük.
- Nem mindenki. - suttogtam. - Tudtam, hogy benne van a kezed a kezelésembe, és remélem tudod, hogy majd visszafizetem.
- Ugye most csak viccelsz? - horkant fel, szemében láttam, hogy valós a felháborodása.
- Harry nem fogadhatom el, hogy csak úgy egy idegen rákos lánynak kifizesd a kezelését. Tudod hány gyermek van, aki erre várna? Aki reménykedik, de még sincs pénz a kezelésére? Nekik nagyobb szükségük lenne, hiszen még nem is éltek.
- Faith ezt most úgy mondod, mintha szegény lennék. Fogalmad sincs, hogy mennyi pénzünk van a fiúkkal és...ők beleegyeztek ebbe, hogy segítsünk. Sokan vannak...túl sokan, nagyon jól tudom, de most itt a lehetőség, hogy rajtad segítsek. Egy fiatal lány, aki bátrabb, mint bárki más, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Faith nekem többet jelent az, ahogyan viselkedtél velem, mint bármi más. Ritka ilyen lányt látni, aki ennyire lekezel, mint te. - hangja a mondatai végére elhalkult, szeme kikerekedett és tudtam, hogy miért érez így. Itt az idő. Egy utolsó pillantást vetettem kezemet tarkító tetoválásra, amit Hope-val együtt csináltattunk, hogy valami majd emlékeztessen minket arra, hogy milyen fontos és szoros is a mi barátságunk. Harry a helyéről felállt, erősen kihúzta magát és láttam...tisztán láttam a kezében lógó nyakláncot, amit tőlem kapott és el is fogadott.
- Mr. Styles... ki kell mennie. - Dr. Brooks lépett mellém egy szerkezettel a kezében, majd egy szintén beöltözött nő ragadta meg a kezemben lévő csövet, ami vészhelyzet esetén infúziót juttathat testembe. Egy kis vakcinát helyezett el, majd a benne lévő folyadékot mind belenyomta. Harry még mindig mellettem állt, miközben a nyugtató lassan, érezhetően áramlott szét testemben. Boldog voltam és minden kezdett halványodni, egészen addig, amíg Harry ajkait nem éreztem meg az enyémen.
- Hamarosan találkozunk. - egy utolsó csókot lehelve kiszáradt ajkaimra halványodott el tökéletes alakja. Minden csodálatos volt, hiszen nem éreztem fájdalmat, nem láttam semmit és a legfontosabb: boldog voltam. Nem hittem el, ami az előbb történt, talán csak álmodtam, de izzó ajkaim nem erről tanúskodnak. Talán minden képzelet volt, hogy itt van velem, hogy törődik velem; de ami a legfontosabb: reményt nyújt felém. 

FIFTH CHAPTER

Sziasztok!(: 

Elnézést, ha sokat késtem a résszel, de most nekem is nyár van, lustább vagyok, mint suli közben, de próbálok azért észbe kapni a dolgok kapcsán. Köszönöm szépen a kommenteket is, drágák vagytok!(: Remélem tetszeni fog a rész. 

Have a nice day,

Susan:*

Harry Styles

Egyszerűen képtelen voltam Őt kiverni a fejemből, és akármit csináltam Ő jutott eszembe. Annyira más volt, mint a többi rajongónk, hiszen Ő is az volt, csak éppenséggel más. Más, ami miatt kitűnt a tömegből, ami miatt rejtélyes lett egész lénye, és ami miatt teljes mértékben felkeltette a figyelmemet. Áldom az eget, hogy megtalálta titkos rejtekemet, ahova néha-néha elmenekülök, ha már ténylegesen is sok a körülöttem lévő felfordulás és stressz. Faith. A lány, aki játékosan kezelt engem és csakis Harry-ként tekintett rám, nem pedig Harry Stylesként, aki most Anglia egyik neves bandájának a tagja. Különös volt számomra, hogy lekezelően viselkedett velem, főleg azért, mert tudom, hogy az elejétől fogva tudta, hogy ki is vagyok valójában. Viszont az nagyon aggaszt, hogy valami baja volt, mert lássuk be ok nélkül senki sem lesz rosszul egyik percről a másikra. Aggódtam érte annak ellenére, hogy semmit sem tudtam róla, noha ezen minden erőmmel próbáltam változtatni. Azt hittem mivel vagyok valaki; ezért sikerrel fog járni a kis tervem, miszerint is megtudom, hogy ki is valójában a titokzatos Faith, de nem így lett. Egész nap Paul nyakára jártam, hogy valami információt kaparjon nekem össze, de információ hiányában ő sem tudott semmit sem tenni. Nap végére már kezdtem feladni, hogy nem lelem meg a titkos lányt, aki felkeltette az érdeklődésemet, de valami azt súgta a szívem mélyén, hogy ne adjam fel. Kótyagos voltam egész álló nap és kedvem sem volt a tetőfokon, hiszen teljes mértékben beleástam magamat ebbe a Faith projektbe.
- Hé, haver. - Liam érintésére sikerült visszatéríteni a gondolataimat a rendes kerékvágásba, hiszen egész álló nap, még a koncert alatt is rajta merengtek el mélyen a gondolataim. - Tudom, hogy elvarázsolt az a lány, de... - szava elhalkult a mondat végére.
- Visszarángathatnád magadat a való életbe. Jönnek a Meet & Greet-es rajongók. Legalább miattuk szedd össze egy kicsit magadat. - Louis aprót ütött a vállamra, majd kérésének eleget téve próbáltam egy valódi Harry-s mosolyt varázsolni arcomra. Noha ez nehezen sikerült, de úgy látszott, hogy a kis szobába tolongó rajongók mit sem sejtettek az állapotomról. Egyre többen mentek el a megkapott, kérés szerint elkészített fotó után, amikor szememmel megtaláltam Őt. Ott állt egy nyári kis ruhában, haja göndören omlott vékonyka vállára és arca valamivel élénkebb volt, mint tegnap. Arcomra igaz mosoly ült a lány láttán, aki idegesen tördelte ujjait, lábaival apró köröket írt le a padlóra. Arcát egy pillanatra emelte fel, ekkor találkozott tekintetem az övével, amiben valami furcsa titokzatos fény csillant meg. Itt volt előttem az a titokzatos lány, akivel tegnap találkoztam, akiről még semmit sem tudok, de egy valami biztos; tartozik nekem valamivel, amit ígért. Arcát apró, erőltetett mosoly határolta be, amit nem tudtam mire vélni. Nem örül nekem? Akaratlanul is, de ráncba borult szemöldököm és szívem kezdett összehúzódni, hogy talán nem kölcsönös ez az érzés, ami kettőnk között folyik. Ugyan, Styles. Kis naiv! Mit hittél? Hogy majd repesve rohan a karjaid közé, csakis azért, mert egy sztár vagy? Negatív énem ismételten előbújt sötét rejtekéről és elkezdte ostromolni a már-már erősnek mondható pozitív Harry-t, akit sok-sok év erős küzdés után tudhatok magam mellett.
- Itt van. - suttogtam oda Louisnak egy kép készítése alatt, amikor hirtelen elém állva szakította meg a lányok által kért kívánságot.
- Hol? - állt vissza a helyére, amikor észlelte, hogy nem éppen alkalmas időben lépett ki a képből, majd óvatosan fejemmel Faith felé nézve jeleztem neki, hogy ott van a lány. Louis arcára mosoly ült, aprót bólintott, amiből értettem, hogy mire gondolt. Lassan haladtak a várakozó rajongók, amikor végül egyetlen egy lány maradt a barátnőjével egyetemben. Mosollyal az arcomon léptem közelebb a jobbra, s balra dülöngélő lány felé, akinek arca most sokkal sápadtabb volt, mint előbb.
- Szia, Faith. - alsó ajkamba haraptam miközben figyeltem minden egyes mozdulatát. - Örülök, hogy újra látlak. - a mellette ácsorgó lányra fektettem a tekintetemet, aki fogsorát megmutatva vigyorgott rám és Faith-re felváltva.
- Harold. - magabiztosan ejtette ki nevemet, ajka egy pillanatra felfele kunkorodott, ami sejtette a körülötte lévőket, hogy mosolyát próbálja visszatartani. - Ő itt a barátnőm, Hope. - a mellette lévő lány mellé lépett, akinek gyönyörű szőke haja copfba volt felkötve feje tetejére.
- Örvendek, hogy megismerhettelek. - kezemet nyújtva adtam meg a tiszteletet Faith barátnőjének, aki mosollyal az arcán fogadta el, majd rázta meg. Mindenkinek bemutatkoztak, Louis alaposan végigmérte Faith-et, aki csak kuncogva fogadta az őt megillető bókokat. Számtalan képet készítettünk, ámbár a végére látszott, hogy a fiatal, mindig vidám lány most korántsem vidám. Valami volt vele, amit nem mutatott a külvilágnak, noha ennek ellenére látszott rajta, hogy valószínűleg fájdalmai vannak. Szokásunkat megszegve tartottuk ott a két csodás lányt, akik helyet foglaltak a hatalmasnak mondható kanapékon. Faith távol ült tőlünk az egyetlen fotelbe, ami a szobát uralta. Csendes volt, mintha itt sem lett volna közöttünk. Hope lopva-lopva rá-rátekintett, amit valószínűleg a többiek nem vettek észre, csak én. Faith egyre többet húzta össze apró testét, arcára grimaszok ültek, amit próbált erőltetett mosolyával kompenzálni.
- M-Mindjárt jövök. - keserves, megtört hangon törte meg a számomra hosszas csendet, mindenki felé kapta a fejét és Hope szinte azonnal felállt, ahogy barátnője hangját meghallotta. - Ne! - fejét kissé megrázta, arcát ismét az a hamis mosoly tarkította. Hope csillogó szemekkel ült vissza Louis mellé, aki felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket, ahogy szinte mindenki más is. Faith karcsú alakja távolodni kezdet és percek teltek el, miután ő távozott. Egyre idegesebb lettem, ahogy Hope folyton abba az irányba nézett, ahol Faith távozott, így sürgős dologra hivatkozva hagytam el a barátaimmal teli szobát. Sietős léptekkel próbáltam meglelni karcsú kis alakját, amit... másodperceken belül meg is leltem. Könnyei arcát áztatták, a földön ült, miközben kezében egy apró tűt tartott valamilyen folyadékkal együtt. Homlok ráncolva közelítettem meg, majd ültem le mellé. Meglepődött érkezésem miatt, szeme vörös volt a könnyek miatt.
- Valami baj van? - aggódó hangnemben szólítottam meg, miközben kezén óvatosan végig simítottam. Lába, ahogyan kezei is remegni kezdtek, egész teste reszketett, ahogy sírt és tűrt.
- Túl gyáva vagyok... - suttogta maga elé, fejét nem egyszer rázta meg.
- Idehívjam Hope-ot?
- Ne! - kezemet megragadva állított meg miközben másik kezében szüntelenül szorongatta a kis vakcinát. Tekintettem akaratlanul is a kis tűre vándorolt, amit oly szorosan fogott, félő volt szétpattan mielőtt még bármit is csinálhatna vele. - Legalább ő legyen boldog. - semlegesen vállat vont, apró mosollyal illetett meg.
- Louis? - mosollyal arcomon ejtettem ki barátom nevét, aki szemmel láthatólag nagyon jól megtalálta a közös hangot Hope-val. - És te? - ujjaimat összefűztem az övével. - Miért nem lehetsz te is boldog?
- Hidd el, hogy boldogabb vagyok, mint valaha.
- De a külvilág nem ezt látja. - próbáltam megérteni őt, hiszen arca és teste sem jelezte nekem, hogy ténylegesen is boldog a mellettem ülő lány.
- Belülről majd kicsattanok,olyan jól érzem magamat. - arcán mondata végére újabb grimasz keletkezett.
- Mit akarsz tenni magaddal? - érkezésem óta ez a kérdés tevékenykedik elmémbe.
- Fájdalomcsillapító, ha már nem bírnám. Pont ma kellett testemet elönteni a fájdalomnak. - hitetlenkedve rázta meg a fejét, csillogó szemekkel figyelte minden mozdulatomat. - A gyógyszer már nem hat, ezért ilyen kis vacakokat adtak, hogy gyorsabban hasson, de nem merem beadni magamnak. - hatalmas sóhaj hagyta el a száját, táskáját az ölébe húzta és próbálta visszahelyezni a gyógyszer oda, ahol valószínűleg mindig is volt. Szemem fájni kezdett attól, hogy így láttam őt, hogy magam is éreztem mennyire fájhat neki.
- Beadom én. - suttogtam magam elé, ujjaimmal a kezét érintettem meg, majd egészen lecsúsztattam a kis vakcináig. - Csak mondd, hogyan kell. - lassan érthetően magyarázta el némi győzködés után, hogy mit is kell csinálnom és milyen sorrendben, amitől már most felfordult a gyomrom. A dolgok hallatán, miszerint is a kezén látható apró beforrt lyukak az eddigi évek során vett vér eredményei, elborzadtam. Vajon mi lehet vele? Mi okból kell ilyen dolgokhoz folyamodnia? Kérdések száza keletkezett a fejemben, miközben egy kis folyadékot spricceltem a vénájához, majd egy apró vattával le is töröltem azt. Kezemet gyengéden szorította, egy percre sem szakította meg a szemkontaktust, amit nekem kötelező volt megtennem. Nagyot nyeltem mielőtt gyors mozdulattal próbáltam beleszúrni a tűt csöppnyi, kék színű bőrébe, ami jobban sikerült, mint hittem. A folyadékot lassan nyomtam bele, egészen addig, amíg el nem fogyott. A vattát kezembe fogtam és szorosan rányomtam a még tűvel ellátott bőréhez, amiből másodpercekkel később kihúztam az elrettentő tárgyat. Tekintetemet rávezettem; szeme csukva volt és valamivel elviselhetőbb arcot vágott, mint az előbb. Kellemes hümmögés tört ki száján, miközben kezét körkörösen kezdte el mozgatni.
- Köszönöm. - barna íriszeit rám emelte, a falnak támaszkodva próbált felállni, de csontjai ropogva álltak ellen neki. Kezénél megragadva húztam közel magamhoz, mire apró pír jelezte arcán, hogy bizony egy szégyenlős lánnyal lehet dolgom, aki könnyen zavarban jön, csupán egyetlen egy érintés miatt is akár.

Meglepett, hogy azt kérte tőlem. Hogy hozzam el őt onnan és hagyjam, hogy Louis a barátnőjével törődik, míg mi...mi várost nézünk. Természetesen örültem, hogy vele lehetek, hogy valamilyen szinten jobban megismerhetem őt, de kezdtek a dolgok egyre furcsábbak lenni. Persze ezen pont a London Eye-on kell tanakodnom, ami lassan a csúcsok magaslatára fog érni, ahonnan a legszebb a kilátás, főleg ilyenkor; éjszaka.
- Bármi bajod is legyen, mindenre van megoldás. - a hosszasnak mondható csendet végül én törtem meg, ami láthatóan meglepte a lányt, aki most a londoni látkép minden centiméterét próbálja alaposan felmérni.
- Erre nincs. - erősen megrázta a fejét és hallhatóan egy mély levegőt vett mielőtt szembe fordult volna velem.
- Talán én tudnék segíteni. Biztos nem olyan reménytelen a helyzet, mint, ahogy hiszed. Hozzáállás kérdése.
- Ugyan. Mit is tudsz te az életről? - szarkasztikusan szólalt meg, bántott a mindig vidám lány hangneme, mintha vérig sértettem volna őt a szavaival. - Azt sem értem miért vagy most itt. Miért akarsz segíteni?
- Kössünk alkut. - léptem felé egyet, szemeimet résnyire húztam össze. - Ha én elmondom, akkor te is.
- Harry ez nem olyan dolog, amit mindenkinek el lehet mondani. Nem akarom, hogy úgy nézz rám, ahogy a többiek. Gyűlölöm azt a tekintetet, és éppen ezért próbálom eltitkolni az emberek elől.
- Tudod... az ember ritkán találkozik olyan emberrel, aki az első pillanattól kezdve valamiért, de megérinti őt. Nem testi érintésre gondolok, hanem sokkal inkább lelkire. Te ilyen vagy, Faith. Valami van benned, ami különlegessé tesz, ami mássá varázsolja egész lényedet. Tudsz normálisan viselkedni a közelembe és nem kezelsz máshogy. Ez tudod...mennyire jólesik? - kezeimet széttárva léptem a könnyes szemű lány felé, aki már-már szipogva vette a levegőt könnyei miatt.
- Harry ez badarság. Számtalan ilyen lány van, csak te nem veszed észre. Beivódott neked, hogy nincs már olyan lány, aki tényleg azért szeretne, aki valójában vagy és pont ezért keresed a sztárokat vagy éppenséggel modelleket. - horkant fel, szemével villámokat szórt.
- Lehet, de most te érdekelsz. - arához emeltem ujjaimat, kiszökkenő könnycseppjeit letöröltem velük. - Segíthetek, ha elmondod, hogy mi a baj. És ne mondd azt, hogy nem, mert semmi sem lehetetlen Faith.
- Rákos vagyok. - hatalmas sóhaj hagyta el a száját, miközben tengelye körül megfordult, hogy figyelmét újra a látképre vezethesse. Hogy mi? Rákos? Összehúzott szemöldökkel figyeltem karcsú alakját, ami már-már hihetetlenül volt vékony. A fájdalom, a gyógyszer és az elhagyottnak mondható test. Elmémig csak most jutott el a lány szava, hogy mi is a baja. De vajon miért gondolja úgy, hogy lehetetlenség segíteni neki? Feladta volna az életét? Kérdések százát tudtam volna rázúdítani, amit valószínűleg már előttem páran meg is tettek. De nem tettem. Nem tettem, mert nem akartam, hogy a betanult szövegét, miszerint is ő jól van nekem is elmondja, mert tisztán láttam és éreztem is a fájdalmát. Segíteni akartam neki, de fogalmam sem volt, hogy hogyan tehetném ezt úgy, hogy ő is elfogadja. Makacs volt, noha nem ismertem őt, de ezt az egy tulajdonságát sikerült észrevennem. Inkább ő segített másokon, minthogy őt szánják meg, erre már akkor rájöttem, amikor barátnője érdekeit nézte a sajátja helyett. - Ezt utálom. - zokogó, már-már megvető hangja húzott vissza a jelenbe, észre sem vettem, hogy immáron velem szemben állt. - Ezt a rohadt tekintetet, amivel megszántok. Mindannyian, ahányan tudjátok. - az üveg mentén dőlt le egészen a padlóig, ahonnan rálátást nyerhettem rázkódó testére, ami könnyei és visszafojtott lélegzetvétele miatt keletkezett. Lassan ültem le mellé, kezemmel a hátán simítottam végig, hátha megnyugszik tőle, de ő csak sírt és sírt. Erősnek hittem és tudtam, hogy az is, ahogy azt is, hogy valószínűleg még sosem sírt, amióta tudja, hogy mi van vele. Erősnek akart látszani a családja számára, akik valószínű, hogy már az első adandó pillanatban sírva fogadták a megdöbbentő hírt.
- Engedd, hogy segítsek. Londonba annyi jó orvos van... talán ... - dadogtam bele hajába, amin államat támasztottam meg.
- Minden országban ezt mondták. Jó orvosok, de mégsem tudnak mit tenni. Harry már ők is lemondtak rólam, akkor ezek után mit várjak? Csodát? - karjait széttárta, vörös szemeivel az enyémet kémlelte, amiben most talán több volt az aggodalom és félelem, mint valaha. Miért fontos nekem ez a lány? Egyáltalán mi van benne, ami miatt úgy érzem, hogy mellette kell lennem? Mindketten arra kaptuk fel a fejünket, hogy a kis fülke, amiben csak ketten voltunk hirtelen megállt, ajtaja kinyílt, ami tudatosított minket arról, hogy már lassan fél órája a levegőben voltunk, együtt. Faith a korlátba kapaszkodva állt fel, majd mellettem, csöndben sétált ki a fülkéből. A kocsimhoz érve ragadtam meg a karjánál és húztam vissza magamhoz. Mellkasa az enyémet érintette, szája édesen vette fel a rózsaszín színt és szeme most sokkal jobban csillogott az őt eláztató könnyek miatt. Ujjaimat felemeltem, az arcához vittem és a füle mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset.
- Te magad vagy egy csoda, Faith. És igenis... csodák léteznek. - egy csókot nyomtam kipirult arcára, amit egy apró mosollyal fogadott. Kezével a bicepszemet érintette meg, testünk hihetetlenül közel volt egymáshoz és...akármennyire is szerettem volna őt megcsókolni, nem tettem. Félek, hogy azzal a csókkal minden kis reményfoszlányt elrontanék, mert így még talán esélyem van arra, hogy elvigyem őt egy olyan helyre, ahol még talán van számára esély. A kókusz illata hirtelen kúszott fel légző rendszerembe a friss, nyári szellővel együtt, amit Faith árasztott magából. - Csak adj egy esélyt nekem... vagy... magadnak. Hadd vigyelek el, kérlek. - kérleltem, szeme meglágyult hangom hallatán.
- Harry én... - hangja elhalt, miközben ujjait tördelni kezdte.
- Töltsd velem az éjszakát és reggel elviszlek az orvoshoz. - kérleltem ismét, noha még magam számára is érdekesnek hangzott a kérésem. Fejét rögtön felkapta kérésem hallatán, arca sápadt lett.
- É-Én nem olyan lány vagyok... - kezdett bele, de nevetve ráztam meg a fejemet, mert sejtettem, hogy félreérti a helyzetet. Magam is félreérteném fordított esetben, ha nem tudnám, hogy mit akarok.
- Van vendégszobám és... vedd ezt úgy, hogy egy ismerkedős este. Figyelj... ha eljössz velem az orvoshoz és engeded, hogy megvizsgáljon; utána ígérem, békén hagylak. Persze, csak ha szeretnéd. - fogaimat kivillantva mosolyodtam el, majd minden csábos tekintetemet bevetve értem el a célomat. Sóhajok közepette adott nekem egy bólintással választ, miszerint is elfogadja az ajánlatomat. Nevetve siettem az oldalára, hogy kinyithassam neki az ajtót, majd miután ezt véghezvittem szinte rohanva helyezkedtem el a helyemre. Az a mosoly, ami az arcomon helyezkedett el, szinte letörölhetetlen volt. Örültem...hogy ne örültem volna, hiszen egy kis reménysugár van még, hogy Faith tovább élhesse boldogan az életét, miközben én...én jobban megismerhetem őt és az életét. 

FOURTH CHAPTER

Faith Smith

Tudtam, hogy már csak napjaim vagy jobbik esetben hónapjaim vannak hátra, de kezdtem feladni azt a részemet, aki mindig jónak és erősnek mutatta magát, amikor a többiek nem. Egyszerűen belefáradtam ebbe, ahogy testem is. Fáradt voltam
és elkeseredett. Talán eddig fel sem fogtam teljesen, hogy hamarosan számomra is eljön az a bizonyos vég, de azt hiszem ezt azzal feledtettem el, hogy sikeresen eljutottam az egyik álmom megvalósításához. A kis füzetemben immáron egy hatalmas pipa ékeskedik London neve mellett, ami úgymond egyik legnagyobb álmom volt. Noha nem bírtam elérni azt, hogy minden jelenlévő, aki tudja, hogy mi is van velem az boldogan, könnyek nélkül intsen nekem búcsút, de remélni tudtam, hogy az idő majd mindent megold és néhány hónap, év után kellemes emlékként fognak rám visszagondolni. Ezeken belül még élt bennem némi reménysugár, hogy nem így fognak látni és emlékezni; egy csontvázra és egy beteg lányra, mert az nem csak nekik, hanem nyugodni próbáló lelkemnek sem tenne jót. Sokszor ábrándoztam, hogy milyen lehet a túlvilág. Hogy tényleg léteznek-e az angyalok, akik majd kissé megvető hangon illetnek meg, amikor felsorolják, hogy milyen aggodalmas perceket okoztam nekik. De ezek mind csak ábrándok és képzeletek, amik... nyomon kísérték egész életemet. Tagadhatatlanul álmodozó voltam, egy olyan lány, aki egész életében a tökéletes fiút kereste. Persze ezek mind elszálltak, amikor először törték össze picinynek mondható lelkemet és szembesülnöm kellett, hogy bizony ilyen fiú valószínűleg csak a mesében létezett. Való igaz... mindig is mondták nekem, hogy az élet nem csak móka és kacagás, hanem verejték teli munka, túlélés, de akkor még én sem, ahogy ők sem gondolták, hogy nem élem meg azt, hogy dolgozhassak, vagy esetlegesen gyermekeknek adhassak életet. Ez fáj a legjobban. A gyermekek. Sosem gondoltam azt, hogy valaha is fel fogok teljesen nőni; hogy egyszer majd érett nő válik belőlem, de egyre mindig is nagyon vágytam. Egy kislány. Szerettem volna elkényeztetni, dédelgetni és segíteni neki, ha bármi baja van. De ezt az egyet nem tudnám kipipálni a listámon, ugyanis lehetetlen, ahogy a gyógyulás is. Fáradtan és álmosan keltem ki a kényelmes ágy fogságából, ízületeim és csontjaim is megmakacsolták magukat, amire egy hangosnak mondható nyögéssel reagáltam. Ugyan volt gyógyszerem, de sosem folyamodtam arra, hogy magamat szurkáljam csakis azért, hogy enyhítsem a fájdalmat. Úgy fogtam fel, hogy ez csak fizikai fájdalom, ami tudósít arról, hogy ténylegesen is az élők sorába tartozom még. Lassan, de biztosan pár perc múlva már talpon álltam és láthatóvá vált számomra, hogy barátnőmnek már hűlt nyoma sincs. A kis mamuszomban csoszogtam ki a nappaliba, ami már csodás színekben úszott a nap lágy sugarai miatt. 

- Jó reggelt. - ásítás közepette ejtetem ki szavaimat, egyenesen a kanapén elhelyezkedő lány mellett foglaltam helyet. - Mióta vagy fent? - fejemet a vállára helyeztem el, onnan figyeltem a televízióban lévő műsort. 

- Neked is. - egy csókot hintett a homlokomra, egy pillanatra ajkait rajta hagyta. - Nem vagy lázas? - kérdő tekintettel illetett meg, szemöldökét összehúzta.

- Minden rendben van, ne házsártoskodj. - förmedtem rá, de ajkaim felfele görbültek. - Süt a nap. - szemeimet becsukva élveztem, hogy a napsugarak megtalálják fehéren virító bőrömet és némi melegséggel lepik el. - Meleg. - közöltem a nyilvánvalót, amitől kissé bugyutának éreztem magamat. Tény, ha a nap süt némi melegséget ad, de valami oknál fogva ezt közölnöm kellett a környezetemmel is. 

- Fáradtnak tűnsz. - suttogta. - Hozattam palacsintát reggelire, ha gondolod...- szavai elhalkultak a végére ugyanis sejtette, hogy elutasítom az ételt, amit direkt miattam hozatott fel kora reggel. Megszokta már, hogy ritkán ettem csak, hiszen szinte azonnal távozott testemből a számára adott étel. Meguntam, hogy a WC felett gubbasszak és várjam testemet nyomó gyötrelem távozását. Fejemet rázva indultam meg a szobánk felé, ahonnan néhány perce jöttem ki. Hope távolságtartóan követett, hiszen tudta mennyire, de mennyire nem preferálom, ha minden léptemet lélegzetvisszafojtva figyeli. Szerettem, hogy támogat, de senkinek sem kívánom azt az érzést, hogy hónapokon keresztül melletted lépkedve aggódjanak. Tudok magamra vigyázni, eddig is vigyáztam. - Valahova készülünk? - összefont karral emelte égnek szemét, amire akaratlanul is, de egy kuncogás tört elő belőlem. 

- Ugye tudod, ha fiú lennék, és Christian Grey lenne a nevem most alaposan elnáspángolnálak? - egy sapkát a fejemre húzva löktem meg kissé a vállát. 

- Menekülnék, de ne terelj! - korholt. - Hova megyünk? - lágyabb hangon illetett meg, a táskáját a vállára akasztotta, miközben maga mögött becsukta az ajtót. Lassan lépkedtünk a lift fele, ami egy pityegő hangon jelezte ottlétét. 

- A közelben van egy Tesco. Gondoltam sétának is megteszi és körbe is nézhetnénk. - semmit mondóan vállat vontam és epekedve vártam, hogy kiléphessek a koránt sem nyüzsgőnek mondható utcára, ami a mai napon még csodásabbnak mondható. Az idő túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Tíz perces hosszasnak mondható séta után sikerült megtalálnunk az egyébként könnyen fellelhető üzletet. Természetesen magunkhoz híven a másik irányba indultunk el és megmakacsolva magunkat nem kérdezősködtünk a bolt honlétéről. A kocsiba számos édességet dobáltunk bele a nutellától kezdve minden fellelhető csokoládéig, de természetesen ez mind túlzás volt és sejtettem, hogy a végén mindegyiknek ugyan az lesz a sorsa: visszakerülnek a polcra. Számomra egyetlen kívánt étel most valamilyen különleges gyümölcs, ami nem az egyetlen tonna számban kapható banán volt. Tudom...meglepő, hogy milliónyi ember közül pont én vagyok az az egy, aki még csak a látványától is borzong, de ez van; nem tehetek ellene semmit. Gyermeteg örömmel szinte már-már ugrálva rohantam oda a dobozokhoz, amiben frissnek tűnő hatalmas szőlőfürtök helyezkedtek el. Az már kérdéses volt, hogy honnan van egyáltalán vagy mennyi az ára, most nem számított csak az, hogy eleget tegyek a szervezetem kívánságának. Hope ezeket mind mosolyogva kísérte végig, noha láttam szeme csillogásában az öröm mellett az aggodalmat is. Féltet, ahogy a nap huszonnégy órájában, de ezért nem hibáztattam, megértettem őt. 

- Ééés. - dobtam egy szem szőlőt a számba miközben sietősen haladtam az írószeres részlegre. - Mikor találkozol azzal a lánnyal, akit ismersz, és itt lakik? - csámcsogtam és hirtelenjében lefékeztem a kocsit, amikor megláttam egy kemény borítású disney-es füzetet. Egyből szerelem volt első látásra, hiszen tökéletesen megfelelt régies kinézetével a célnak; miszerint is az utolsó heteimet valamilyen szinten, de megörökítem. A füzetet a kocsiba helyeztem el egy hozzá illő egyszerű tollacskával, ami sokkal ódivatúbban mutatott a füzet mellet. Hát...sosem voltam valami stylist, aki tudja, hogy mihez mi kell, de sosem voltak olyanok a barátaim, hogy emiatt megváltoztassanak. Így szerettek.
- Az a helyzet, hogy elvileg ma. - húzta el nemtetszően a száját, amire akaratlanul is, de egy sóhaj hagyta el a számat. Isten engem úgy segéljen, most vagy soha, de kell egy kis szabadság nekem is, ahogy neki is. - De arra gondoltam, hogy velünk tarthatnál. Mindössze egy-két óra. - vállat vont; ujjaival mélyen a táskájában turkált a pénztárca után. 

- Az a helyzet, hogy egyedül kell menned. Hope nem vagyok kislány! - kislányos hangom még inkább mosolyra késztette barátnőmet, aki fejét rázva nyújtotta át a pénzt a pénztárosnak. - Kell egy kis egyedüllét, hiszen tudom, hogy már unod a bébicsőszködést. - táskámba helyeztem el az újonnan szerzet tárgyaimat, a bejáratot vettük célba. 

- Faith! - korholt. - Örülnék, ha eljönnél. - megállítva helyezte el kezét egyik vállamon, miközben szeme szüntelenül vizsgálta az enyémet. Anyámhoz hasonlóan kabátomat szorosabban fogta össze elernyedt testemen, amit csupán egy szemforgatással reagáltam le. Tekintetén kuncognom kellet, hiszen tudtam mire gondol. 

- Figyelj... - sóhajtottam egy nagyot, lábaimat járásra kényszerítettem és újra kint tudhattam magunkat a friss, szokatlanul tiszta levegőn. - Te elmész és szórakozol, élvezed az életet. Addig én a közeli parkban csinálom ugyan ezt. Szükségem van egy kis egyedüllétre és neked is. Egy-két órába nem halok bele, és te sem. 

- De hívsz, ha valami baj van ugye? 

- Nem hinném, ha baj lenne az udvarias angolok csak úgy elmennének mellettem. - visszafojtottam kitörni készülő kacajomat, majd felé hajolva hintettem egy csókot arcára. Élesen szívta be a levegőt miközben szorosan ölelt, mintha búcsúzott volna vagy félt volna, hogy ez az utolsó alkalom, hogy engem lát. 

- Vigyázz magadra, rendben? - aggódó tekintetével még megilletett mielőtt tengelye körül megfordulva indult volna el, így halványítva karcsú alakját.
Egy kis padra helyezkedtem el, ahova tökéletes szögben sütött a nap. A meleg égette hófehér bőrömet, így juttatva hozzá egy csöppnyi kis D vitaminhoz. A füzetemet a tollal együtt az ölembe helyeztem el, miközben számba folyamatosan dobáltam be a szőlőszemeket. Sokkal inkább csodáltam a füzet mintáját, mint írtam bele, sőt...fogalmam sem volt, hogy ennek mi értelme, de valami miatt úgy éreztem, hogy jót tesz, ha valakinek sikerül kiadnom a bennem lakozó ki nem mondott szavakat. És miért nem Hope az, akinek mesélek? Egyáltalán nem akarom az egyre romló állapotommal ostromolni őt, hiszen láthatóan Ő is, ahogy én is fogytam. Míg én a betegség miatt, Ő az aggódás és a naphosszi ébrenlét áldozata lett. Hiányoltam őt... azt a lányt, akit már régóta magam mellett tudhatok.

Első bejegyzés. 
Annyira érdekes, hogy minden ember teljesen különböző. Hogy egyesek a szőlőt szeretik, míg mások élnek halnak, hogy banánt ehessenek. De ha jobban megnézzük mégis egyhez lyukadunk ki; minden ember egyforma, csupán a személyiségük és a szokásuk különbözik. Minden egyes emberbe alapból bele van programozva a félelem, szerelem, szomorúság, boldogság és még lehetne ezt hosszú sorban folytatni, mindhiába. Miért van az, hogy az angolok kedvesek és segítőkészek, míg más népcsoportban élő embereket egyáltalán nem érdekel a földön fekvő honfitársuk, aki éppenséggel az életéért küzd? Mostanság már egyáltalán nincs jelen az a fogalom, hogy segítőkészség vagy esetlegesen együttérzés; és ha jelen is van, nagyon ritkán fordul elő csupán néhány emberben. Ahogy fejlődik a világ, fejlődnek vele az emberek is és azok a dolgok válnak szükségtelenné, amik ténylegesen is az ember mindennapjaiba ivódtak. Gépek, zenelejátszók, mozik, koncertek...ezek azok a dolgok, amik teljesen lefoglalják az embereket. Elfelejtődtek a természetben történő szórakozások, a foci vagy csupán az, hogy az emberek egy parkban ücsörögve csodálják a természet által létrehozott csodát. Ez már nincs..., ahogy én sem. Körülöttem is kezd minden fejlődni és úgy érzem, hogy én csak egy régi bakelitlemez vagyok, akit lassacskán majd a padláson fognak tárolni, mint egy szép emléket vagy tárgyat, amit óvva védenek, hogy épp maradjon. Tényleg ez lennék? Egy szép emlék? 

- Elnézést, leülhetek? - fejeztette be velem az egyre belemélyülő írást egy sapkás szemüveges fiú, aki kissé ijedt tekintettel illetett meg. Mellettem lévő hely üres volt ugyan, de ott elhelyezkedő szőlőm nem engedett szabad utat senkinek sem. A füzetet becsuktam, a tollat rátűztem, majd kezeim közé véve a dobozt bólintottam egyet a fiúnak. Hálásan rám villogtatta csodás, fehéren izzó fogait, amit már-már tökéletesnek is mondhattam volna. A nap sugarai még mindig testemet töltötték el a melegségükkel, amit mindvégig élveztem, annak ellenére, hogy figyelmen kívül kellett őket hagynom. Belemélyültem az írásba, hogy a fejemben lévő gondolatokat papírra vessem és megörökíthessem a családom, illetve barátaim számára. - Köszönöm. - hanyagul zsebébe helyezte kezeit, egy szőlőszemet dobtam a számba és jólesően hümmögtem a számban szétolvadó édeskés gyümölcs miatt. Szemeimet lehunytam, hogy ne bántsa azt az erős fény és miközben a fiú illata teljesen elkábította elmémet, elgondolkodtam csak úgy...az egyszerű dolgokról. 

- Milyen csodás az idő ma, olyan különleges, mintha valami reménysugarat küldene felénk. - apró mosoly jelent meg a számon, újabb szem gyümölcsöt ragadtam meg és kérdő tekintettel nyújtottam a mellettem lévő fiú felé, puszta udvariasságból. 

- Köszönöm, de el kell utasítanom. A banánt szeretem. - idegességképpen sapkáját lejjebb húzta, így alóla kibuggyanó göndör tincsei még jobban elrejtették a mellettem ülő alakot. Noha láttam rajta, hogy ideges, hogy rájöttem ki is valójában, ami természetesen nyilvánvaló volt; nem abba a rétegbe tartoztam. Megértettem, hogy egy sztár is egy normális ember, csupán több figyelmet érdemel ki, mint például én; egy egyszerű lány a nagyvilágban. 

- Mivel csak azt lehet kapni a boltban. - undorodva húztam le a szám szélét.

- Mi a bajod a banánnal? - kissé dühösen fordult felém testével, amire akaratlanul is, de mosolyra kerekedett arcom. 

- Annyira... - fordultam teljes testemmel felé. - snassz. A banánt bármikor bárhol beszerezheted. Legyen szó télről, tavaszról, nyárról vagy esetleg őszről, míg az epret azt csak nyár elején. A banán amolyan divatgyümölcs. Olyan, mint...a One Direction. - semlegesen vállat vontam, mintha hidegen hagyna a téma, pedig most először nagyon élveztem azt, amit csinálok. Láthatatlanul is láttam szemét fedő szemüvegen keresztül, hogy szeme a duplájára növekedik és ezt tanúsította elnyíló ajka is. - Miért van az, hogy valaki Őket szereti, míg más a The Wanted-et. - tekintetemmel a távolban játszó hangos gyerekeket néztem. Futkároztak és maradéktalanul boldogok voltak, míg édesanyjuk rohant utánuk, nehogy esetlegesen valami kárt tegyenek a ruhájukban és önmagukban is. - Senki sem egyforma, de talán ez a jó, nem? Milyen élet lenne az, ahol csupa egyforma ember élne? - apró mosolyt küldtem a még mindig döbbent fiú felé, aki fejét megrázva, komoly arccal csúszott közelebb felém.
- Miért nem szereted a One Directiont? - hüledezve, már-már felháborodottan esett nekem. 

- Annyira... botrányosak, míg a The Wanted... különleges. 

- Különlegesen szar... - szólt közbe, amire egy nem tetsző pillantással illettem meg. - Bocsánat.

- Szóval botrányosak... főleg az a göndör gyerek... - szememet égnek meresztettem és jobban kellett koncentrálnom arra, hogy ne nevessem el magamat, mint eddig bármi másra, de ez lehetetlennek minősült, amikor a szemben ülő fiú szemüvegét levéve magáról ajándékozott meg tekintetével. Torkom szakadtából nevetni kezdtem egyre dühösebb arca láttán, ami enyhült, ahogy leesett neki, hogy mi is történt valójában. Alsó ajkamba harapva próbáltam lenyugtatni remegő testemet, ami miatt fájdalmaim keletkeztek, de most nem érdekelt. Jól éreztem magamat és boldog voltam. 

- Te tudtad, hogy én... - suttogta maga elé. 

- Tudod... rossz időben szemüveg? Megértem a sapkát és a kabátot, de annyira átlátszó. - korholtam. - Jó helyet választottál. Mármint... - idegesen néztem körbe nehogy valaki figyelmét felkeltse az előttem ülő sztárpalánta. - kevesen járnak erre; inkább gyerekes anyukák, akik a kisfiuk kérésének tesznek eleget. - egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrtem, miközben egy percre sem szakítottam el tekintetemet Harry-től. Gondolatban elkószáltam, hogy végre még egy pipa díszeleghet a kis listámon, ami megmelengette a szívemet, ugyanis egyre közelebb kerültem a listám beteljesedéséhez.
- Szóval, amiket mondtál az... átverés volt? De akkor...? - szemöldökét összehúzva meredt el szemem mélységes titkaiba és egy pillanatra...egy pillanatra azt hittem, hogy a szívem mélyére is képes ezzel a tekintetével befurakodni.
- Ha arra vagy kíváncsi, hogy szeretem-e a The Wanted-ot, akkor nem a válaszom. Szeretem a zenéiteket, meghatóak és annyira...valóságosak, de ennek ellenére még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ti is normális emberek vagytok. De ha késztetést érzel arra, akkor sikíthatok.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. - féloldalas mosollyal illetett meg, ami személyesen teljesen máshogy hatott az emberre, mint a képeken. Tényleg más volt a fiú, mint a gépen ronggyá bámult képen; szeme sokkal másabb volt, szebb és élethűbb. Közvetlen volt annak ellenére, hogy még a nevemet sem tudja, sőt azt sem, hogy honnan is jöttem valójában. Illata egyszerűen elképesztő volt, számomra hihetetlen, akárcsak az, hogy itt volt velem. Már-már kezdtem azt hinni, hogy a sors a kezemre játszik és szándékosan csinálja azt, amit, hiszen a mai reggel már bearanyozta az amúgy sem fényes életemet. - Tudod...nem fair, hogy te tudod a nevemet én meg nem. - zökkentett vissza a való világba, ami kicsit sem olyan tökéletes, mint azt én megálmodtam. Kezdtem megfeledkezni a betegségemről, de természetesen elgyengült testemnek meg kellett törnie ezt a kellemes hatást. Fájdalom minden apró centiméterembe ismételten jelentkezni kezdett, ami grimaszokat képzett az arcomon.
- Lényegtelen. - legyintettem lemondóan, majd táskámért nyúlva fordultam vissza a fiúhoz. - Én is csak a címlapok miatt értesültem a nevedről kedves Harry Styles. - édesded mosollyal illettem meg, de arcán elterülő félelem meglepő volt. Ennyire azért csak nem sokkolta le a saját neve. Mormogtam magamban, miközben szemöldökömet összehúztam a fiú tekintete láttán. - Mi van? - tártam szét karomat, gyorsan álltam fel a helyemről a táskámmal a kezemben.
- Vérzik az orrod! - zsebébe kutakodva lépett elém, rettentően közel volt hozzám és pillanatokon belül már puha, illatos zsebkendőjét éreztem a bőrömön. Egyik kezével a tarkómat fogta, míg a másikkal a zsebkendőt tartotta. Testem meg-megremegett a fájdalom hatására, számból egy nem tetsző nyögés tört ki. - Minden rendben? - elkerekedett szemekkel figyelte minden mozdulatomat, amik fájdalomként szurkálták a testrészeimet. Csontjaim sajogtak és ízületeim sem kíméltek engem. Félő volt, hogyha most nem térek vissza a kényelmes lakosztályunkba, akkor a kórházban kell eltöltenem pár kellemetlen órát. Aprót bólintottam, átvettem tőle a zsebkendőt, amit szorosan nyomtam orromhoz. - Hazakísérlek! - jelentette ki, szemüvegével ismét eltakarta csodálatos zöld íriszeit.
- Minden rendben van. Biztos csak a... stressz. Figyelj Harry... nagyon kedves gesztus tőled, hogy aggódsz, de nem kell. Tényleg jól vagyok, és nem hinném, hogy jó ötlet lenne hazakísérni. Nem szeretnék a címlapokon virítani, mint Harry Styles esetleges új barátnője. - sóhajok közepette hadartam el a mondandómat, miközben próbáltam mellette elhaladni, sikertelenül. Csuklómnál megragadva húzott vissza magához, ajkai egy pillanatra elváltak, ahogy tekintetemet vizslatta.
- Mondd el a neved. - kérlelt ismét.
- Minek? Holnapra úgysem tudod, hogy ki vagyok.
- Fogadjunk! - mellkasa előtt összefűzte karjait.
- Nem szeretek fogadni. - aprót ráztam fejemen, sapkámat megigazítottam.
- Félsz, hogy vesztesz.
- Legyen. - adtam be a derekamat, szememet forgatva figyeltem, ahogy diadalittas mosollyal lép közelebb felém. Karját nyújtotta és várta a nagy áttörést, hogy nevemet elárulva távozhasson győztesen. És...ekkor gyulladt ki fejem fölött a kis égő, hogy valamilyen szinten, de ki tudjam játszani kíváncsiskodó hajlamait.
- Faith vagyok. Örültem a találkozásnak. - győztes mosollyal illettem meg, hiszen tudtam, hogy maximum egy játéknak lennék megfelelő számára, de ennek ellenére mégis vonzott ez a szemtelenül ügyes húzása. Az állapodást nem szegtem meg, hiszen most már tudja nevemet. - Azért a tétet jó lenne tudni. - alsó ajkamba harapva engedtem el kezét, ami szinte sürgetően ölelte körbe enyémet.
- Jók a kapcsolataim, és hidd el... kiderítem a teljes nevedet. Ha holnap emlékszem rád és össze is futunk valahol akkor eljössz velem mondjuk... egy városnézésre? Vagy láttad már Londont? - kíváncsian mért fel.
- Még nem. - nemleges választ mutattam fejem rázásával, majd telefonom csörgésére figyelve intettem búcsút a fiúnak, aki egy pimasz, győzelmes mosollyal köszönt el tőlem.  Nyugodt szívvel lépkedtem tovább, miközben sietősen kerestem a telefonomat. Mennyi az esélye, hogy kideríti a nevemet. Egyáltalán annak, hogy ebben a nagy városban összefussunk? Nevetnem kellett, hogy a fiú ennyire elbízta magát, de végül is a remény hal meg utoljára, nemde bár? Lassan haladva az úton került kezembe már-már sürgetően csöngő telefonom, amin Hope neve villogott folyamatosan. Gyermeteg örömmel húztam el a zöld csíkot és köszöntöttem barátnőmet, aki szavamba vágva ordított bele.
- Képzeld! Holnap One Direction koncertre megyünk! Meet and Greet jegy. Hát nem szuper? - hadarta, némi lélegzetvétel kihagyás közepette, amire akarva vagy akaratlanul, de megtorpantam.
- Most csak viccelsz! - hőköltem meg, hiszen ezzel a hírrel - ami valójában csodás, hiszen találkozhatok a többiekkel - romba döntötte győzedelmes vágyaimat, miszerint is Harry vesztett. 

THIRD CHAPTER

Faith Smith

Letörölhetetlen mosollyal az arcomon szálltam be a taxiba, majd fejemet az ablakon pihentetve bámultam ki nyugodt szívvel az ablakon. Hope bediktálta a hotelunk nevét, ahol néhány napot, netán tán hetet fogunk eltölteni, ami valószínűleg felejthetetlen lesz mind a kettőnk számára. Nem tudtam másra figyelni, csupán a mellettünk sietősen elhaladó tájra, amit már régóta követelt a szemem világa, ami az utóbbi időben nincs a legjobb állapotában. A betegség az egész testre hat, így az eddig sem kiváló látásom, most még rosszabb állapotban áll rendelkezésemre, de mint a többi, ez sem érdekel különösebben. Nagy sóhajok hagyták el egymás után a számat, ami Hope-nak is feltűnt, így kezét az enyémre helyezve kezdett el kicsit megnyugtatni. Semmi olyan nem fordult meg a fejemben, amire ő esetlegesen gondolt, nem a betegségen rágtam magamat, hiszen...már tudtam, hogy mi lesz a végkifejlet. A múlton már nem lehet változtatni, és, ha jobban belegondolok, nem is akarnék, minden jó, ahogy van. Szívem minden paraméterével a táj által nyújtott csodát mentettem el automatikusan, hiszen telhetetlenül próbálok mindent megnézni, ami szinte lehetetlennek minősül. Magamba akarom szívni ezt a csodás várost, a nevezetességeket, amik mellett most gyors tempóban haladunk el. Nincs mit tenni, várost kell néznünk, ami persze a terveink között szerepel, egyenesen a koncert előtt. A percek iszonyatos gyorsaságban teltek és semmit sem engedtek meg nekem. Hiába próbáltam mindent alaposan felmérni, nem sikerült. Ugyan, hogy is sikerülhetett volna egy taxi hátsó ülésén? Megmosolyogtam a magam buta elképzelését, amit Hope is észrevett. 
- Megjöttünk! - gyermeteg örömmel pattantam ki a kocsiból és szippantottam ismételten a csípős hideg londoni levegőből, ami gyors tempóban kúszott be egészen a tüdőmig. Noha, fájt eme tevékenységem, most valahogy mégsem tudott érdekelni a testi fájdalom. Élveztem, hogy még egy dolgot kihúzhatok a listámról, hogy ténylegesen is itt vagyok Londonban, ráadásul azzal a személlyel, aki igen fontos szerepet tölt be az életemben. 
- Királylány. Minden rendben? - aggódó hanggal érintette meg a vállamat, így sikerült visszazökkentenie a való világba. Fejemet megráztam, kezemmel a bőröndöm felé nyúltam, majd magam után húzva indultam el a recepció felé. Meglepetésként ért a szálloda csodálatos pompája, fényűző életre vallott, ami hirtelenjében elém tárult. Sosem engedhettem meg magamnak, hogy olyan helyre menjek, ahol még a lábadat is megmossa a zuhanyfülke, beértem az önellátós helyekkel, de most... így utoljára  miért ne tehetném meg? Még mindig mosollyal az arcomon közlekedtem, ami az elkövetkezendő időkben nehézkesen fog onnan lefagyni. A recepciós pultra támaszkodva köszöntöttem kedvesen a pult mögött álló hölgyet, majd a nevemet bediktálva kaptam kézbe a kulcsunkat.
- Hűha. - a szobába belépve tárult elém a tömény pompás világ, amiben a gazdag embereknek lehet részük szinte minden nap. - Csodálatos. - lábaimmal futásnak eredtem, teljes erőmből a hatalmas franciaágyra ugrottam. Hope mosollyal az arcán lépett be a szobába, a bőröndöket a szekrény előtt helyezte el. - Mára tervezünk valamit? - kislány módjára fordultam hasra, államat kezeimen támasztottam meg, lábamat lóbálni kezdtem. 
- Ha szeretnéd. - rám kacsintott, ajkaim közül egy jóleső nevetés tört ki. - Vásárlás, vacsora, városnézés...amit csak szeretnél. - ritka volt ilyet a szájából hallani, ugyanis nem volt sosem az a nagy vásárlós lány, aki ölt volna egy-egy ruhadarabért. Tényleg a kívánságaimat leste, noha nem vártam el tőle, ugyanis ez az utazás ugyanúgy az ő kedve miatt is volt, mint az enyém miatt. 
- Fáradtnak látszol. Mit szólnál, ha ma itthon maradnánk és filmeznénk, miközben elfogyasztjuk az első Angliában készült ételünket? Holnap pedig elmehetnénk várost nézni és vásárolni. - szemöldökömet felhúztam, kislányos mosollyal illettem meg. 
- Remek ötlet! Szólok a szobapincérnek, addig fürödj le! - kérdés nélkül indult ki a szobából, ugyanis nagyon jól tudta, hogy mi lenne a válaszom. Mostanában már mindegy volt számomra, hogy milyen ételt juttatok a szervezetembe, ugyanis néha előszeretettel távozott belőlem rögtön. Már nem érdekelt, hogy milyen olcsó vagy drága ételeket eszek vagy már-már zabálok be, hiszen fogytam. Gyors tempóban adtam le a súlyfelesleget, amit aznap felszedtem. Ezt azok az emberek, akik nem értették, hogy mi van velem érdekesen nézték végig, hiszen java részük anorexiásnak gondolt. Hope tanácsát - vagy parancsát - megfogadva lépkedtem a bőröndöm felé, amiből kivettem a pizsamámat. Tengelyem körül megfordulva léptem be a fürdőbe, az állam a padlót súrolta. Ruháimat levettem magamról és egyenesen a zuhanyfülkébe léptem be. Magamra engedtem a forró vizet, szememet becsuktam és élveztem, amint a forró cseppek leáramlanak a testemről, egészen a lefolyóig.

Visszaemlékezés - 2001. nyara.

Izgalommal teli voltam, amikor nagypapámat megtekintettem, ahogyan a kávéját szürcsöli. Szerettem őt, noha voltak közöttünk néha olyan pillanatok, amikor a veszekedés szélén álltunk. Mindig csipkelődtem vele, hogy nem adok neki epret vagy éppenséggel egy kocka csokoládét, de mindez hozzá tartozott a mi kapcsolatunkhoz. Persze a végkifejlet mindig ugyanaz volt, hagytam neki epret is és csokoládét is. Minden este az ölében aludtam el, miközben a hajamon simított át, vicceket mesélt és együtt néztük meg a napi híradót, amiből kiderült, hogy ki milyen rossz dolgot csinált az adott országban.
- Papa, papa! - izgatottan ugrottam nagypapám karjába, aki felemelve pörgetett meg és csókolt bele a hajamba. Kuncogva távolodtam el tőle egy picit, hogy ferde szemüvegét megigazíthassam az orrán. Miután kész voltam, egy hosszas puszit nyomtam az arcára, tarkójánál összefűztem ujjaimat és szorosan öleltem őt. Szerettem, mindig megértett és kiállt mellettem. A tenyerén hordozott. 
- Jó reggelt királylány. - apró puszit nyomott arcomra, ölében vitt ki a konyhába. - Citromos tea? - hangja vidáman csendült fel, kezével már a hűtőajtó fogantyúját ragadta meg. Aprót bólintottam, lábaimat lóbáltam a széken. Papa egy bögrét vett elő a szekrényből, majd a hideg teát beleöntve helyezte elém. 
- Köszönöm szépen. - mondtam kislányos hangon, arcomon letörölhetetlen mosoly ékeskedett. - Mama? - szám elé emeltem a bögrét, nagyot kortyoltam a jéghideg teából, ami lehűtötte meleg testemet. Egyszerre nyeltem le, amitől köhögnöm kellett. Papa azonnal mögém sietett, aprókat ütött a hátamra, amitől csökkent a testemben keletkező köhögés. 
- Van még tea, nem kell egyszerre meginni, kincsem! - korholt. - Elment vásárolni. - testével ismételten a hűtő felé sietett, kivette belőle a felvágottakat, amit elém tett le, majd utána két szelet kenyeret vágva csinált nekem és magának is egy szendvicset. Velem szemben helyezkedett el, kacéran rám kacsintott. - Most egyél és utána felfújjuk a medencédet. 
- Medencézünk? - szemem felcsillant, kezeim közé vettem a sonkás szendvicsemet. Nagyot haraptam belőle, komótosan rágni kezdtem, miközben egy percre sem vettem el szememet a szeretet nagypapáméról. 

2013.

- Faith? - Hope halk hangja zökkentett vissza a való világba, szememből patakszerűen folytak a könnyek a meleg vízzel lefelé haladva a testemen.
- I-igen. Megyek. - a tusfürdőért nyúltam, majd tenyerembe nyomva egy keveset kenetem be vele egész testemet. Ujjaimmal éreztem a bordáimat, minden csontom a bőrömhöz tapadt, ami már kissé sem riasztott meg. Újra a víz sugarai alá álltam, lemostam a testemet fedő tusfürdőt, majd a vizet elzárva léptem ki a fülképből, testem köré törölközőt terítettem. A tükör elé léptem, ujjaimmal letöröltem a párával ellátott tárgyat, majd, amikor tisztán láttam az előttem álló lányt, alaposan végigmértem őt. Más volt, mint én, annak ellenére, hogy saját magamat láttam, de koránt sem azt a lányt, aki azelőtt voltam. Arcom beesett volt, csontjaim elrettentően mutatták meg magukat. Már nem bírtam és nem is akartam testhez simuló ruhákat felvenni, ugyanis azok csak jobban megmutatták, hogy milyen sovány is vagyok valójában. Mostani ruhatáram csak bő ruhákból áll, amik valamilyen módon kissé teltebbnek mutatnak. Utáltam ezt és egy ideig idegesített is, de, ahogy telt az idő egyre jobban törődtem bele abba, hogy az emberek megbámulnak. Szemeimet lecsuktam, a pultra támaszkodtam, majd egy mély levegő kíséretében varázsoltam arcomra egy hamiskás mosolyt. Felvettem a pizsamámat, a törölközőt a szárítón helyeztem el, majd ujjaimat a kilincsre téve nyitottam ki az ajtót, azon kilépve pedig siettem a nappaliban várakozó Hope felé. - Szia! - apró mosoly  jelent meg az arcomon, a kanapén helyezkedtem el, közvetlenül mellette. - Hé, minden rendben? - szemöldökömet kissé felhúztam, állát megfogva fordítottam magam felé a fejét. Noha tudtam, hogy nem fog beszélni, vagy ha fog is akkor könnyeivel kell küzdenie, de muszáj voltam folyamatosan feltenni ezt a kérdést neki, mivel szerettem volna, ha kibeszéli magából azt, ami a szívét nyomja.
- Úgy érzem, hogy kihasznállak ezzel az úttal... Ez az egész hely, utazás és... - hangja elhalt, tekintetével a kezét kezdte el pásztázni.
- Hope az isten áldjon meg! - idegesen csendült fel hangom, kissé összerezzen hirtelen kitörésem miatt. - Én kértelek meg, én ragaszkodtam hozzá. Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, ha már ekkora lelki terrornak teszlek ki. Utálom, hogy rávettelek, utálom, hogy így látlak. Tudom, hogy rettentően nehéz így elviselni engem, de jól vagyok. Minden rendben van, életem legszebb perceit és óráit töltöm el most.
- Mostanában sokat gondolkozol. - suttogott, hátammal neki dőltem, ujjaival a hajamat kezdte el simogatni. -  Félek, amikor sokáig vagy bent  a fürdőbe. Ilyenkor mindig rossz érzésem van, hogy miért vagy bent olyan sokáig. Mindig bezárod az ajtót, így lehetetlenné téve azt, hogy segítsek, ha kéne. Szeretném, ha...ha nyitva hagynád és nem zárnád be. - testemmel a tévé felé fordultam, kiélveztem minden simítást. Sikerült elérnie, hogy szemeim lefele csukódjanak.
- Hmm. - hümmögtem, nem bírtam normális választ kinyögni. Szemeimet csukva tartottam, miközben a film már rég a negyedénél járhatott. Lélegzetem szabályos volt, de éreztem, hogy Hope mocorogni kezd alattam. Kezét a vállamra helyezte, rázni kezdte a testemet és éreztem karomon az első könnycseppeket.
- Faith! - aggódóan rázta tovább a testemet, könnyei immáron folytak rám. - Faith, könyörgöm ne csináld!
- Csak szundítottam. Még élek. - szememet dörzsölve keltem fel, egy mosolyt küldtem felé, ujjaimmal letöröltem a könnyeit. - Amíg nem találkoztam Harry-vel és amíg nem láttam Londont nem megyek sehova! - apró kuncogás hagyta el a számat, ami őt is ellazította. Tényleg gyűlöltem magamat, hogy belerángattam egy ilyen útba, ilyen komoly megrázkódtatásnak vetettem őt alá, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy innen már csak egy ember fog távozni és az nem én leszek, hanem Ő. 

SECOND CHAPTER

Faith Smith

Nem mondhatnám, hogy a legkellemesebb érzés azokat sírni látni, akik eddig tartották benned a lelket, erőt adtak. Viszont most nekem kell lépnem...nekem kell őket jókedvre deríteni és elállítani a folyamatosan kiszökkenő könnycseppeket, mert ezzel csak azt érik el, hogy nem csak az élettől, hanem még az utazástól is elmegy a kedvem. Hope, ahogy anyám is, próbált még egyszer utoljára maradásra bírni, persze mindhiába, hiszen utolsó reményemként utazok el oda, ahová mindig is vágytam: Londonba. A város szépsége, nevezetességei mindig is magával ragadtak, akárcsak az angol nyelv. Sosem bírtam eléggé betelni a képekkel, a filmekkel vagy csak az olvasással, amikben egyaránt megjelent London. Gyönyörű volt a város, a Big Ben vagy a London Eye, amiket, ha az ember megemlített egyből London jutott róla az eszébe. Viszont most nem csak a képekbe fogok majd elveszni, hanem a valóságba is. 

- Héé, Faith! - rázott meg egy kissé barátnőm, amitől sikeresen visszazökkentem a való világba, ahol koránt sincs semmi sem rendben. - Minden rendben? - hangja aggódóan csendült fel, ami mostanság egyáltalán nem lep meg. A barátaim közül ő viselte ezt a legrosszabbul, ha lehet ilyet mondani, hiszen Bridget Ausztriába költőzése óta nem nagyon tudott hazautazni, így az ilyen...apró dolgokból jobbnak láttam kihagyni őt. Bridget az előző betegségemet végig követte, segített és próbált erős lenni, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is neki, de véleményem szerint ezzel a hírrel már nem birkózna meg olyan könnyen, így...majd egyszer, amikor már ténylegesen is közel lesz a vég, felhívom őt búcsú gyanánt. Tudom, hogy nem...helyes, amit teszek, de ezzel is csak őt akarom védeni, hogy legalább az ő életében legyen rendben minden, ha már összejött neki az élet. Igen...Bridget-vel utoljára a ballagásunk után találkoztam, amikor is kiderült, hogy felvették a bécsi egyetemre. Vele örültem, pedig belülről teljesen összetörtem, hogy az egyes számú barátnőmet valamilyen szinten elveszítem, de örömmel töltött el az a tény, hogy Hope-val tovább dédelgethetem az álmaimat. Hope mindig is különleges volt az életembe, noha nem régen csöppent csak bele bonyolultnak mondható világomba, amit néha nehezen néha könnyen viselt. Voltak boldog perceink, de voltak olyanok is, amikor sírva fakadtunk. A barátságunk tetőpontja akkor következett be, amikor egy szép napos délutánon eldöntöttük, hogy tetoválást csinálunk. Persze ennek szüleim nem örültek, de valami oknál fogva muszáj voltam érezni a fájdalmat, hogy ténylegesen is megbizonyosodjak arról, hogy élek és vérzek. De visszatérve drága jó barátnőmre, Bridget-re...már édesanyaként büszkélkedhet egy jó és szerető férj mellett, akivel igaz néha veszekednek, de boldogok egymás mellett, olyan boldogok, amilyen én sosem lehetek.

- Hmm? - szemöldökömet felhúzva meredtem barátnőm szemébe, akinek igaz már nem borították könnyek arcát, de szeme arról árulkodott, hogy van még, ahonnan az jött. 

- Beszélned kéne a többiekkel...tudod ez így nincs rendben... - hangja halk volt, ámbár megfontolt és...mintha egy kis dühöt is éreztem volna daloló hangjából. - Bridget-nek joga lenne tudni... - folytatta tovább, de őszintén szólva nekem ennyi elég volt belőle. Szerettem őt...szerettem, hogy ennyire töri magát, de ő is, ahogy anyám is képtelenek voltak feladni a harcot és megérteni azt, hogy nincs második út, amit választani tudnék. Nincs semmi reményem, ezt az orvos is megmondta mindenféle köntörfal nélkül, amiért minden tiszteletem az övé. 

- Majd beszélek...egyszer. - vállamat megvonva jeleztem neki, hogy kicsit sem érdekel ez a téma, noha ez neki tudom, hogy rosszul esett, de a hónapok múlásával tényleg untam már ezt a sikertelen győzködést.

- Makacs..., mint mindig - fejét rázva, sóhajtva ejtette ki száján ezt az egyszerű szócskát. Nyílásra akartam kényszeríteni a számat, amikor anyám remegő hangja késztetett minket arra, hogy az ajtó felé forduljunk.

- Megjött a taxitok. - szemével sűrűn pislogott, ami arra adott tanúsítást, hogy bizony könnyeit próbálja visszafojtani. A székemen elhelyezkedő farmerdzsekimért mentem, majd a mellette elhelyezkedő bőröndöt megragadva indultam meg az ajtó felé. A fehér, kissé már megviselt Converse cipőmet jó szorosan bekötöttem, majd hátamat kiegyenesítve találtam szemben magamat anyám immáron könnyáztatta szemével. Apró mosoly húzódott arcomra, majd kezemet nyaka köré fonva húztam szorosan magamhoz. Bár fájt ez a cselekedetem, hiszen végtagjaim, ahogy izmaim is már fájtak minden megerőltető tevékenységtől, most ez kicsit sem tudott érdekelni, ugyanis anyámat valószínűleg most látom utoljára. Szememet becsukva lélegeztem be számomra már megszokott illatát, amit gyerekkorom óta imádok. Haja már őszesen hullott nyakára, amiben most arcomat temettem el, megnyugvás képen. Az utóbbi egy évben rengeteget őszült a feszültség, idegesség és rossz hírek miatt, amik az arcát sem kímélték. Igaz, jóval megviseltebb és soványabb lett, mégis még mindig ugyan olyan magával ragadó és szép, mint volt. Kissé eltolva magamtól néztem bele mogyoróbarna szemeibe, majd ajkamat a homlokára tapasztva nyomtam oda egy hosszas csókot, amit később az arcán is megismételtem. Még egy utolsó ölelés csupán, ami belefért az időbe, így a bőröndöt ismételten megragadva léptem ki a házunkból, ahol sikerült tizenkilenc boldog évet leélnem. Hope-val a liftben csöndben álltunk egymás mellett, mindaddig, amíg szipogása meg nem törte azt. Megfagyva meredtem magam elé és próbáltam minden ilyen kis neszt nem észrevenni, mivel éreztem, hogy az idő elteltével kezdtem én is gyengébb lenni, nem csak testileg, hanem lelkileg is. Az erős lány, aki idáig bírta álcázni félelmét és fájdalmait most megtört.

- Faith...nem jössz? - húzott vissza rohamos tempóban a való világba Hope szakadozott hangja, így fejemet megrázva tudatosult bennem, hogy immáron a földszinten állunk. A bőröndömet megragadva siettem ki egészen a házunk előtt álló taxiig, akinek sofőrje már türelmetlenül várta, hogy útnak indulhassunk. A csomagokat elhelyeztük a csomagtartóba, majd a hátsó ülést elfoglalva kötöttük be magunkat és vártuk, hogy egy új, izgalmakkal teli életbe csöppenhessünk bele.

Az út viszonylag rövidnek mondható volt, viszont az, hogy immáron a repülőgép szűknek mondható kényelmében érezhetjük jól magunkat, kissé rémisztő. Igen..félek...félek, hogy talán lezuhanunk, félek, hogy talán most halok meg...félek attól, hogy vége lesz az életemnek azelőtt, hogy teljesíthettem volna azt, amire a legjobban vágyom: az álmaimat. Papa mondta folyamatosan, hogy az álmok azok, amiket nem szabad feladni, hiszen, ha azokat feladjuk, akkor mit várunk a továbbiakban? Neki is voltak álmai...folyamatosan álmodozott, akárcsak én, de...úgy látszik benne több akaraterő volt, mint bennem, hiszen az álmaim java részét nem áll módomban megvalósítani. Ezek azok az álmok, amikre szinte a legjobban vágyok, de az élet nem úgy hozta, hogy sikerüljön teljesítenem őket. A házasság vagy csupán a gyermek születése lenne az, amire azt mondanám, hogy igenis sikerült, de ezzel elkéstem, ahogy sok minden mással.
- Még meggondolhatod magadat. - suttogta a fülembe a mellettem helyet foglaló szőkeség, amire testem minden porcikája megremegett. Annyira elmélyültem ismételten a dolgokban, hogy elfelejtettem, hogy hol is vagyok valójában. Mostanában tulajdonképpen csak erre vagyok képes...elmélyülni a dolgokban és a múlton gondolkodni. De mit is kéne csinálnom? Örülnöm? Talán sírnom? Egyiket sem azt hiszem, mivel nem vagyok képes egyikre sem. Ha sírok semmit sem oldok meg, csak az erőmet pocsékolom el, viszont az öröm...csak tetetett örömre vagyok képes, amivel a környezetemet verem át.
- Nem fogom. - fejemet megrázva erőltettem egy mosolyt az arcomra, ám ekkor szólítottak fel, hogy az övünket kapcsoljuk be, mert perceken belül felszállunk. - Amúgy is már késő. - övemért nyúlva vontam vállat, tekintetemmel az ablakon néztem ki, ahol kezdett minden távolodni tőlünk.
- Faith...Faith... - rázta ismételten valaki erősen a testemet, amire szemeimet óvatosan, pislogva nyitottam ki. Hope mosolygós arcával találtam szemben magamat, amint övemhez nyúlva kapcsolja be újra a derekam körül. A gép perceken belül a földön termett, így kinyújtóztatva kicsit elgémberedett testrészeimet álltam fel a helyemről és igyekeztem Hope után, aki a hosszú sort követve juttatott ki a hideg londoni levegőre. Mélyet szippantottam belőle és Hope kezét megragadva kulcsoltam össze ujjainkat.
- Otthon, édes otthon. - sóhajtottam egy nagyot, majd magam után húzva siettem a csomagjainkért, hogy minél előbb elkezdhessük a városnézést, amire már oly régóta várok. És, hogy ezek után mi lesz? Mi lesz Faith Smith-el a következőkben? Gondolom sokatoknak megfordult a fejében, ahogy nekem is..., de sajnálatos módon nem tudom, hogy megélem-e a holnapot, vagy a hetet, de ennek ellenére próbálom élvezni az életet és nem gondolni arra, hogy már csak hónapjaim, talán heteim vannak hátra. Egyet jegyeztem meg, egy bölcs tanácsot mégpedig: Az élet túl rövid, élvezd ki!

FIRST CHAPTER

Faith Smith

Mindig is az olyan emberek közé soroltam magamat, akik az álmaiknak élnek és minden erejükkel arra törekednek, hogy meg is valósítsák azt. Azt hiszem az életemben most jött el az a fordulópont, amikor azt mondhatom, hogy végre nem fogok tétlenül várni arra, hogy különböző megoldásokat kínáljanak fel nekem tálcán, hozzá teszem úgy, hogy ők is tudják, erre már nincs semmiféle megoldás. Optimistán próbáltam élni és gondolkodni világ életemben, ha lehet a világ életemet Tizenkilenc évnek nevezni, de megtanultam, hogy sosem szabad a mélybe zuhanni, hiszen minden rosszban van valami jó. Ez igaz, nagyon igaz, hiszen a rossz hír mellé jött egy jó, vagyis az egyik álmom megvalósításra kerül a mai napon. Londonba utazok azzal a személlyel, aki valami oknál fogva úgy szeret, ahogy vagyok, és nem akar semmiféle képen megváltoztatni engem. Érdekes, nemde bár? Hope Bell, a barát, aki minden egyes olyan napomat végigkövette, amikor képtelen voltam egy árva szót is kierőszakolni magamból, amikor a mélybe zuhantam és mindent feladtam, még az álmaimat is. Sosem gondoltam volna, hogy találok magam mellé egy ilyen embert, aki képes tényleg minden mozzanatomat figyelni és mellettem sétálni, úgy, hogy szinte minden lépésemnél óvóan öleli a derekamat, nehogy valami bajom adódjon. No..igen, ritka az ilyen barát, aki próbálja magát erősnek mutatni, miközben belülről üvöltene fájdalmában. Ezt az egy dolgot nem tudtam elviselni, a sajnálatot. Megértettem, hogy az emberek sajnálják a társaikat azért, mert egy olyan betegség tulajdonosai, amit nem lehet gyógyítani, ha pedig lehet, akkor is azzal a kockázattal kell elkezdenie, hogy csekély esélye van annak, hogy túlélje mindezt. Egy ideig én is így tettem...sajnáltam magamat, bármennyire is hihetetlen ez. Nem tudtam felfogni, hogy mi is történt velem, hogy mit is mondott valójában az orvos, de szinte már szokássá vált leletek átolvasása, tanulmányozása után az embernek az agyába vésődik az a tény, hogy lassan elérkezik a vég. Mindezek ellenére, hogy a szeretteim, akik körbe vettek éjszakákat sírtak át, próbáltam erősnek mutatni magamat. Mosolyogva keltem fel és feküdtem le, még ha nehezemre is esett, de csak ha belegondolok, hogy csupán egyetlen egy kép kellett ahhoz, hogy a szám felfelé kunkorodjon, kuncognom kell. Igen... a mindennapjaimat egy olyan fiú vidította fel, aki azt sem tudja, hogy ki is az a Faith Smith, de miért is tudná? Harry Styles csupán egyetlen mosolyával elérte azt, hogy a kedvem a pokolból szinte pillanatok alatt a mennyig repkedjen fel, de gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. Varázslatos és rendkívül különös. 

- Szia! - egy rekedtes, halk hang zökkentett vissza a való világba, tudtam, hogy megint sírt. - Bejöhetek? 

- Anya ez a ti lakásotok, nem kell engedélyt kérned, hogy bejöhess - paskoltam meg magam mellett a helyet az ágyon, arcomra egy biztató mosolyt húztam. Hezitálva bár, de lábait járásra bírta, arcára próbált valami mosoly félét varázsolni, kisebb nagyobb sikerrel. Egy nagy sóhaj kíséretében ült le mellém, kezével az enyémet fogta, néha-néha végigsimított rajta.

- Még nem késő. - törte meg az óráknak tűnő csendet, hangja labilis volt és éreztem, hogy innentől kezdve bármikor eleredhetnek a könnyei. 
- Lassan itt van Hope. - válaszoltam hidegen, nem akartam többet erről beszélni vele. - Már mindent összepakoltam. 
- Nem ismerek rád, Faith. - fejét rázva meredt rám azzal a szokásos dühös tekintetével, amivel az utóbbi hónapokban megilletett engem. - Olyan könnyen feladtad...egy esélyt adhattál volna... 
- Én sem ismerek rátok...Hallottátok, hogy mit mondott az orvos? Hallottátok az esélyeket? És azt, hogy lehet a kezelés érné el, hogy többet ne lássak napvilágot? - szavába vágtam, elegem lett. Tudom, hogy rossz nekik, ahogy nekem is..., de csak az én életemről van szó. Ami még van belőle azt szeretném kiélvezni és az álmaimat véghezvinni. 
- Ott voltam veled Faith..végig ott voltam és hallottam, de Helena is megpróbálta, adott egy esélyt magának. Szerinted Ő ezt akarná? Így akarna téged látni? 
- Mama meghalt anyu! - minden szót alaposan kiemeltem, nagy hangsúlyt fektettem rá. - Tudod mit mondana  Helena? Azt, hogy jól cselekszem! Anyu...nem vagyok erős, talán lelkileg igen, de testileg nem bírnám. Nem akarom, hogy úgy lássatok, ahogy még magamat sem akarom. - hangom halkulni kezdett, nem akartam anyuval összeveszni és úgy útnak indulni, de a mama neve hallatán - Helena - akaratlanul is, de visszagondoltam arra a napra, amikor még kicsiny gyermek voltam.

Visszaemlékezés -1998. 

- Anyu mikor mehetek haza? - egy rácsos ágyba ültem kezemben egy tűvel, ami valamiféle folyadékot juttat a szervezetembe, mivel valami oknál fogva az orvosok és anyu szerint a száradás szélén álltam. Hihetetlen, hogy most ahelyett, hogy a mamával és az unokatestvéremmel - Christina-val - lennék, most itt feküdhetek egy kórteremben, amiben egyedül tartózkodom. Ittlétem alatt sokan látogattak meg, többek között Rose nagyi és Helena a nénikém, meg persze a szüleim. Rengeteg könyv vesz körbe, amit azért hoztak számomra, hogy valamennyire sikerüljön a gondolataimat elterelni másfelé, de ki tudná elfelejteni azt, hogy egy kórházban van, és egy cső lóg ki a kézfejéből minden percben?
- Kicsim bármelyik nap hazajöhetsz velünk, de egy ideig még itt kell lenned, hogy a doktor bácsik biztonságban tudjanak téged. - anyu puha kezével érintette arcomat, amin végigsimított, egy szokásos szeretlek-kincsem mosollyal egyetemben.
- Helena nagyi mikor jön be? - a név kiejtése miatt szemem csillogni kezdett, már hiányzott.
- Drágám, a mama beteg. Otthon fekszik, de amint kijössz, ígérem, hogy meglátogatjuk őt, rendben? - hangja valami miatt máshogy csendült fel. Fogalmam sincs, hogy mi volt az, ami miatt szomorú csengéssé változott a hangszíne.
- Meg fog gyógyulni?
- Feküdj le kicsim, késő van már! Holnap is bejövök hozzád, rendben? - egy csókot hintett a fejemre, majd a kezében lévő könyvet egy kis polcra helyezte el, a takaróval elfedte a testem. Arcomon még egyszer végigsimított, táskáját felemelve távozott a szobából. A sötét szobában kavarogtak fejemben a kérdések, főleg az, hogy anyu vajon miért nem válaszolt a kérdésemre?! Sosem láttam még ilyen zaklatottnak őt, és, amikor elment valami érdekesség csillogott a szemében.

- Kisasszony?! - anyu boldogan lépett be a szobámba, ahol már felöltözve vártam őt. Igen, a mai napon végre hazamehetek, és holnap végre láthatom Helena nagyit is. Mosollyal az arcomon álltam az ágyam mellett és fogtam apró kezemben a micimackós táskámat. Anyu kezeit kitárva várt engem, így lábaimat gyorsan szedve rohantam oda hozzá. Anyu a mellkasához szorítva emelt fel, majd fordult velem egyet, kuncogás hagyta el mindkettőnk száját.
- Megkapom a Happy Meal-emet anyu? - szemem éreztem, hogy csillogott az ígért étel miatt, hiszen anyu még az érkezésem napján fogadalmat tett, hogy, ha kiengednek első utunk oda fog vezetni.
- Persze kincsem, gyere, menjünk! - ismét két lábamon állva helyeztem bele anyám kezébe az enyémet, még egyszer visszanézve hagytuk el a kórtermet. A nap folyamán rengeteg helyen voltunk, hogy megmutassuk, tényleg minden rendben van velem és makk egészséges vagyok. A mekizés után rögtön Rose nagyihoz mentünk, ahol Louis papa percekig tartott az ölében csupán azért, hogy kimutassa mennyire hiányoztam neki.  Louis papával valami oknál fogva olyan jó a kapcsolatom, mint Helena nagymamával, hiszen másként viselkednek velem, különleges módon bánnak velem, mint a többi unokájukkal, ami őszintén szólva nagyon jólesik. Azonban nem lehettünk ott egész nap...haza is kellett menni a jól megszokott szobámba, amit már régóta nem láttam. Gyorsan esteledett és elérkezett a lefekvés ideje. Koromat nézve már este nyolc órakor húztam a lóbőrt, ami természetesnek számított, de valami...valami nem hagyott nyugodni. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a telefon hangos moraja hallatszik át a szobámba. A takarót a testemről lesöpörve indultam meg a plüss nyuszimmal anyuék szobája felé, ahol már apu kapta magára gyors tempóban a ruháit. Anyu arcát könnyek borították, és, amikor megláttak tekintetük és testük is egyaránt megfagyott.
- Majd hívlak. - sietős tempóban hagyta el apu a szobát és indult meg a bejárati ajtó felé. Anyura szegeztem tekintetemet miután apám alakját már nem láttam.
- Anyu miért sírsz? - hangom halkan csendült fel, túl fáradt voltam és semmit sem értettem. Apró lábaimat járásra kényszerítettem, befeküdtem anyu mellé. A mellkasára vont, fejemre apró csókokat hintett. - Hova ment apu? - tettem fel egy újabb kérdést, és vártam, hátha választ kapok mindenre.
- Apu a nagyihoz ment kicsim... Tudod... - hangja elhalt, könnyei lefolytak az arcomra és elfogott egy rossz érzés. Pillanatokon belül patakszerűen folytak a könnyeim, igaz nem tudtam mi történt, de ha anyu sírt, az sosem jelentett jót. - Helena nagyon beteg kicsim. Nagyon-nagyon beteg.
- De meg fog gyógyulni?
- Tudod kincsem...Helena elment. - szorítása erősebbé vált, könnyei jobban folytak. - A mami...most már egy jobb helyen van, de mindig veled lesz, itt! - kezét a szívemhez helyezte, tekintetemmel végig követtem mozdulatait.
- Hova ment? - homlokomat összeráncoltam, még mindig a mellkasán volt, ami remegett a sírás okozta stressztől.
- A mami egy angyal lett kincsem. A te angyalod! Tudod neki most már az a dolga, hogy rád vigyázzon minden percben és gondoskodjon arról, hogy semmi bajod ne essen! - egy hosszas csókot nyomott az arcomra, dédelgetni kezdett, simogatni, amivel elérte, hogy a mellkasára dőlve merüljek mély álomba.

2013. 

- Kincsem! Kincsem! - zökkentett vissza anyám a való világba testem erős rázásával. - Minden rendben?
- Minden rendben anyu, minden a legnagyobb rendben. - egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat az emlékek miatt, amik még a mai napig sem hagynak nyugodni. - Szeretlek! - kezemet összefontam nyaka körül, szorosan húztam magamhoz. Még utoljára szerettem volna vele tudatni, hogy mennyire is fontos személy az életemben és akármennyire is fáj, de muszáj nekivágnom ennek az utazásnak. Szeretném minden kívánságomat teljesíteni, Hope-val sétálni a Temze partján és London összes nevezetességét meglátogatni és, ami talán a legfontosabb, hogy találkozzam azzal a személlyel, aki sokkal könnyebbé tette a rossz napjaimat. Fogalmam sincs, hogy tudunk-e velük találkozni, lesz-e még rá alkalmam, de fő az optimizmus, nemde bár?
- Én is szeretlek, kincsem! Szeretném, ha.... - kezdett volna bele a szokásos beszédébe, amivel rá akart venni a kezelésekre, amikor a csengő hangos moraja mentett ki egy kínosnak minősülő beszélgetésből.
- Megyek, kinyitom! - pattantam fel az ágyról és lábamat sietős tempóban szedtem az ajtó mögött türelmetlenül várakozó barátnőm felé. A kulcsot elfordítottam, majd kitártam magam előtt, de, amit magam előtt láttam korántsem tetszett. Hope arca vörös volt, ahogy szeme is. Karikák díszelegtek alatta és mindez azt bizonyította, hogy sírt, ahogy mindenki, aki tudja mi is történik most velem pontosan. Maga mellett tartott két bőröndjén támaszkodott, fejét próbálta lehajtani, hogy ne vegyem észre megviselt tekintetét. Sajnáltam...sajnáltam, hogy ezt kell átélnie, hiszen...rettentő nagy lelki terhet zúdítottam rá az őszinteségemmel és ezáltal ő...ő kötelességének tartotta azt, hogy minden egyes pontomat végigkísérje velem. Így történik meg az, hogy együtt vágunk neki Londonnak, az álomvárosunknak és egy különleges találkozásnak a híres bandatagokkal, a One Directionnal.